2017. december 26., kedd

Az éj halála

Két reménytelen, boldogságot szomjazó fiú megszólítja egymást a végtelen, örök éjszakában. Örök?







            Kékes volt az éjszaka és fekete, akár a tenger háborítatlan, selymesen fodrozódó felszíne. Lágyan morajlott a csend; a két fiú minden egyes zaklatott idegszálát kitöltve zúgott, zsongott a vakságba vesző végtelen világ.
                - Én gyűlölöm és szeretem az embereket - mondta az egyik fiú szinte csak magának, folyton a zsarnoki csendet fülelve. Hajának dús feketéjétől még az éj is világosnak tűnt, s bőre makulátlan fehérsége úgy világított benne, akár a partot szegélyező föveny. Magas volt, délceg és izmos; megkeményedett és kíméletlen, akár a sas, és szelíden határozott és magabiztos, mint egy macska. Szemei akár két darab megmunkálatlan, csillogó ónix; a földhöz kötötték gondolatait az álmai, az örömökért való céltalan hajsza, a kéj, a fényeskedő ékességek és léhaságok.
            - Én szeretem és gyűlölöm őket - felelte a másik komoran, meredten nézve maga elé, és összeszorította a száját. Szinte beleolvadt az éjszakába, csak haloványan látszott arcának ovális, kedves szabályossága és fakó mosolyának hamis, megfáradt szögletessége. Állandóan máshol tűnt fel lelkének izgága, élményeket hajszoló sziluettje, hol az égben, hol a földön, hol lent a föld alatt, de sehol nem nyugodott meg egy pillanatra sem. Széntekintetét elfödte az éj szemfedője; üres volt és fénytelen, csiszolatlan. Ha a lelke az égben is járt, a szeme örökké a föld mélyét szemlélte konokul, félve. De ezt senki nem vette észre. Senki nem akarta észrevenni.
            - Nekem csak a barátaim vannak - vallotta be a drágakőszemű ifjú a másiknak egy szinte szabadkozó, fájdalmas mosollyal. Hangja fiatalosan lebegő volt, áradó, akár a szél, szavajárása mégis olyan sokszor tükrözött csendes szomorúságot. Csillagtekintete nem mert, sohasem mert magába fordulni, csak kifelé. Ott kevesebben bántották, mint odabent.
            - Nekem mindig csak a családom volt - sóhajtotta neki válaszul a fénytelen tekintetű fiú mély, fagottzengésű hangján. Számára ez az egy szó jelentette a meleget, a mindent megvilágító tüzet: család. Amint kilépett ennek fényköréből, sötétség borult a világra, s ő céltalanul, árván rótta a göröngyös utakat. Útitársai a megvetés, a lenézés és a kirekesztés voltak. Kegyetlen, igazmondó ismerősök.
            - Ott van benned, ami bennem nincs - lehelte reszkető, reménykedő izgatottsággal az, kinek mintha drágakő csillogott volna a szemében, s közelebb húzódott az ismeretlen, de oly hívogató máglya hevéhez. Nem kellett neki más, csak egyvalaki, aki bensőségesebb, mint ő.
            - Bennem nincs meg, ami benned megvan - felelte a másik, tompa tekintetével szomjasan keresve a megváltó, életet adó, fényes csillagokat, s tétova bizalommal nyúlt feléjük, akár egy gyermek, aki fél a sötétben.
            Megérintette a másik arcát, s meglepődött, hogy a bőre milyen meleg, de mennyire kemény. Végigsimított a tiszta, fehér márványbőrön, kitapintotta a finom, keskenyen szabott kis orrot, a széles, férfias állkapcsot, a hullámos, virágsziromszerűen dús kis ajkakat. Hideg ujjai rátévedtek a leheletnyi szemhéjakra, mire a másik behunyta a szemét. A csillagok eltűntek, de a tompa tekintetű fiú nem félt. Érezte a másikat, ott érezte ujjai alatt a teste melegét, mint árad a hajszálerekben a vörös vér, de a lehelete jeges volt, jeges, mint a csillogó, szikrázó hóvihar.
            Behunyta a szemeit, s a másik nem vette észre, ahogy neki sem tűnt a másik hideg lehelete jegesebbnek, mint a saját bőre.
           Közelebb hajolt, s megcsókolta a csillagszemű fiút. Zsibbadó, elkékült ajka lengén súrolta a másik forró ajkait, akár egy lepke díszes szárnya.
            S a csillagszemű érezte, ahogy a belsejében tomboló, ordító jégorkán mintha kezdene csendesedni. A tompa tekintetű ifjú csókolta a száját, mohó, puha szeretettel, aztán megcsókolta egyre puhábbá váló orcáját, ruganyossá olvadó, határozott állát, az egyre törékenyebb szemhéjait.
            Forró volt a csókja, forró, édes, tüzelő, éhezően vad és ösztönös.
            S a csillagszemű két meleg, puha kezébe fogta a másik ovális, enyhén barna, finom arcát. Beletúrt a dús, lágy barna hajba, áhítattal, vigyázva megsimogatta a puha, de zúzmarás bőrt. Megcsókolta a kedves, enyhén hajlott orrot, a lekerekített kis állat, az erősen szétálló, porcos füleket, s érintése nyomán a másik jeges bőre reszketve engedett fel. Megcsókolta a telt, szív alakú szájat, s a másik szenvedélyesen, forró vággyal csókolt vissza.
            A két száj odaadó rajongással simult egymáshoz, de csókjuk követelőző s megértően erőteljes volt. Felszabadultan, önzőn vették birtokba egymás ajkát, egymás testét, egymás lelkét.
            Szenvedélyük apró sóhajaival s hangjaival csak mind-mindinkább eltelt ködös, elnehezült elméjük, s a csillagszemű fiú vágyakozva csókolt bele a másik most már élettől forró vékony, érzékeny nyakába. Az remegve felsóhajtott, s szemének újonnan formálódott fekete gyémántja gyönyörködve csukódott le.
            Mikor alig pár perc múlva újra kinyitotta, azt látta, hogy életében először kezdi tisztábban látni a másik vonásait. Élesebben tudta kivenni a szemének finoman metszett, ékesen csücskös vonalát, apró, hegyes kis orrát, s csodálkozva húzta végig egyik hosszú, melegedő ujját szerelme éles arcvonalán. Keze támaszként simult rá a másik széles, izmos mellkasára, ahogy csodálkozva körbenézett.
            S akkor valahol messze, messze a tengerszínű égbolton meglátta az éj kiöntött vérének első vörös, szétfolyó csíkját.

7 megjegyzés:

  1. Szóval, harmadik nekifutásra, már nagyon remélem, hogy sikerül kommentelnen, ma úgy tűnik nem szeret a drága internet...

    Tehát, be kell vallanom, hogy már régóta szemezgettem a munkáiddal itt-ott, de még eddig valamiért nem vettem rá magam az olvasásra ( úgy általában nagyon lusta olvasó vagyok, tehát ez egyértelműen a saját defektem), de most iszonyatosan örülök, hogy megtettem!:3

    Nagyon tetszett az egész annyira elvarázsoltál a szókincseddel és a fogalmazással, hogy most nem igazán futja tőlem többre, mint egy nagy fangörcsre.:D

    A lélektan a kedvenc fici műfajom, és ezt is imádtam, minden sorát!

    Köszönöm, hogy olvashattam!~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Szeretném megköszönni, hogy úgy döntöttél, hogy olvasol tőlem valamit. :) Nagy örömmel tölt el, hogy ennyire tetszett ez a történet! :) Én is nagyon szeretem amúgy a lélektani témájú fanfictionöket. :) Bár jó, ez valószínűleg nyilvánvaló lehet, ha már én is írok olyat XDD
      Köszönöm szépen még egyszer, hogy elolvastad és hogy kommenteltél!! :)

      Nárcisz

      Törlés
  2. Sziaa.~

    Eddig csupán csak hírét hallottam a csodás leírásaidnak, amivel a karaktereidet illeted.:) De azt hiszem, bűn volt ezt eddig nem tapasztalni.
    Bevallom, nem egyszer el kellett olvasnom, hogy egyáltalán neki merjek állni a kommentnek. S még így, hogy többször nekiestem, sem tudok használhatót mondani, sokkal inkább csak azt, mennyire tetszett a történet alaphangulata. A nyugodtság, amit árasztott magából, ami helyenként chillesebb hatású volt - talán olyan érzésem volt a párbeszédes részeknél, mintha két beszívott fiatalról olvasnék. Szeretem a kissé elvontabb írásokat, amik nem kifejezetten mondanak el mindent első olvasásra, s nem a bonyolult megfogalmazás vagy kizökkentő leírás miatt, sokkal inkább készteti az embert, hogy újból és újból nekiálljon, újabb olyan részletet felfedezve, ami felett azelőtt elsiklott. Az utolsó mondatért meg egyenesen odáig vagyok.
    Elsőnek meglepett az írás, a hatása miatt. Mindig pörgősen állok neki elolvasni egy ficit, sokat agyalva; arra gondolva, milyen kis időm van ezzel foglalkozni, mennyire részletes véleményt kellene hagynom, figyelnem kell-e a hibákra... De itt a második bekezdés után lelassultam, majd míg nem olvastam el közvetlen utána még háromszor, nem is foglalkoztam mással. Elsőre talán csak a "csend" szó miatt volt, hogy felmerült bennem az "ez a szó mit keres már megint itt?" érzés (rögtön a második és harmadik mondatban). Legközelebb meg már fel sem tűnt, de azért megemlítem.:D
    Mindenesetre egy élmény volt ennek a történetnek a megismerése, főleg, hogy még nem volt alkalmam Tőled olvasni (talán csak egy "crack" szerepet Kirichan közreműködésével?).:) Köszönöm!

    Sumire

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, hogy elolvastad ezt a történetet! :) Nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszett, annak meg aztán pláne, hogy eszerint a szó szoros értelmében kielemezted - megtiszteltetés, mert bevallom, nem hittem, hogy lesz, aki érdemesnek tartja majd arra, hogy nekiálljon így értelmezgetni. :o
      Amúgy igen, nagyon nyugodt hangulatú írás ez. De valahányszor elolvasom azt a kommentedben, hogy két beszívott fiatal beszélget benne, akkorát nevetek!! XDDDD Nem igazán pozitív dolog ez, úgy érzem, hogy ez jutott róla eszedbe, de valamiért nem tölt el szomorúsággal, csak nevetek, mert hát na, tényleg olyan feeling! XDDDDD
      Bizony, valóban ott szerepel a csend két egymás utáni mondatban, de őszintén szólva azt tudatosan csináltam, valahogy a "csend" szó jobban tetszett itt minden más szinonimájánál, még ha biztos csúnya is lehet az úgy ott. :o Ha már szóismétlés, később szúrtam ki egy helyen a "puha" szó zavaró halmozását, de már annyian elolvasták ezt a történetet, hogy már nem javítom ki, milyen lenne az most már :'D
      Ajaj, az a crack szerep szerintem a "Vigyázzunk a lóbalzsammal!" lehet! XDDD Hú, de rég is írtuk már azt... :)
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad ezt a történetet, és hogy kommentet is írtál! :)

      Nárcisz

      Törlés
  3. Szia! :)

    Többször is elolvastam már ezt a csodát, ezúttal is kétszer egymás után, de még mindig nem tudom, hol kezdjem...
    Először is, sosem olvastam még tőled olyat, ami egyszerre lett volna ennyire monumentális, elvont és gyönyörködtetően részletezett. Egyszerre éreztetted, láttattad a két fiú sziluettjét, érzését, lelkét, és emellett őket magukat mintha az éjszakai égbolt istenségeivé emelted volna.
    "A világnak te csak egyvalaki vagy, de egyvalakinek te vagy a világ." Ez jutott eszembe, ahogy olvastam, mennyire különbözőek és mégis hasonlóak ők, s mint két magányos, az éjszakában élő lélek, egymásra találnak, s ezzel együtt az őket körülvevő éjszaka is megszűnik. Monumentális az egész... nem is találok rá megfelelő szavakat. <3
    A külsejüket és a jellemüket is úgy fontad bele ebbe a kozmikus egymásra találásba, hogy lássuk bennük az emberi vonásokat, mégsem lökted az olvasót a földre a hétköznapi élet képeivel. Fantasztikus vagy! *-*
    És ott vannak azok a csodaszép leírások a végén, ahogyan elkezdik egymást átlényegíteni a szeretetükkel. Bensőséges és gyönyörű, és minden szóból érződik az az időt és teret nem ismerő szeretet, ami ott lebeg az univerzumban, ahogy ők ketten eggyé válnak.
    Még hogy nem tudod ezt átérezni... Komolyan mondom, szerencséd, hogy nem tudok ott lenni melletted, mikor hasonló baromságokat gondolsz, mert úgy seggberúgnálak... :P
    Köszönöm neked ezt a csodát! <3 És írj, mert neked írnod kell.

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Nagyon sokára, de sikerült eljutnom odáig, hogy írjak.

    Először is sajnálom, hogy eddig nem nagyon ismertem a munkásságod, az írói stílusod azonban teljesen magával ragadott, szóval mostantól rendszeres olvasód leszek.

    Másodszor pedig nagyon boldog vagyok, hogy ezt a történeted küldted el, hiszen a TaeKook páros a mindenem, köszönöm, hogy ilyen gyönyörű történetet olvashattam velük.

    Kritizálni igazából semmit nem tudok, ismételni pedig nem szeretném magam, szóval most megyek, hogy jobban felfedezzem a blogod.

    Trixie~

    VálaszTörlés