2017. március 31., péntek

Szimfónia négy tételben [5/5]

És újra megérkezett a tél. Valami véget ér, és valami új elkezdődik...




1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet






És a tél beköszöntött. Nem csöngetett, nem is kopogott, csak egyszer azt vettem észre, hogy a kopasz fák ágai közül előbújó friss, jeges szél kérlelhetetlenül rágja sebesre az arcomat és a számat. Aztán megérkezett az első hó is. Először csak laza porcukrot szitáltak a csillagok, aminek a nagy részét délben már be is itta a szomjas föld, de egy héttel később olyan hóvihar csapott le, hogy sokan nem tudtak munkába vagy iskolába menni, mert méteres, hidegen csillogó hótömegek állták az utat körös-körül, amerre a szem ellátott.
            És a mínuszok nem szándékoztak elbujdosni. Súlyosan ülték meg a levegőt, fojtották az ember torkát, s mikor levegőt vettem, éreztem, amint a fagy pusztító lehelete lesiklik mélyen a tüdőmbe. Nem is kellett sok hozzá, hogy tüdőgyulladást kapjak.
            Az orvostól s a gyógyszertárból támolyogtam hazafelé lázasan, égő torokkal, és orrfújástól kicsípett cimpákkal, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy egészen kis maréknyi ember szállingózik ki lassan, komolyan a temetőből. Fekete ruhában voltak egytől egyig. Egy hosszú barna hajú lányt ketten támogattak, ahogy sápadt, beteges arccal lépegetett ki elgyöngült lábain. Nem sírt. A kapuban bágyadtan körbenézett, s egy pillanatra rám emelte hófehér arcában sötétlő vörös szemeit.
            Fájdalom. Észveszejtő, kimondhatatlan fájdalom lebegett fénytelen tekintetében.
            Aztán újra lehorgasztotta a fejét, s lassan, szeretteitől közrefogva elsétált, hogy élje tovább az életét anélkül a valaki nélkül, akit most eltemettek.
            Ki halt meg? Édesanyám mindig jól informált volt ilyen téren, mindig elújságolta nagy sajnálkozások közepette, hogy kiket kell legközelebb elkísérni az utolsó útjára, de most úgy tűnik, elfelejthette, vagy nem tarthatta fontosnak, mert nem volt tudomásom róla, hogy az utóbbi időben meghalt volna valaki.
            Nem messze állt a kapuban az egyik idős néni, akit már jól ismertem a környékről. Bőbeszédű volt, mindig kapható a csacsogásra, és még ha pletykás is volt és előítéletes, engem mindig is kedvelt. Emlékszem, kiskoromban mindig adott nekem cigirágót. Biztos voltam benne, hogy most is tisztában van a legfrissebb hírekkel, hiszen nyilvánvaló volt, hogy most is a távozó gyászolókat leste olyan árgus szemekkel.
            - Csókolom! - léptem oda hozzá mosolyogva, s a néni meglepve, talán kicsit bosszúsan is fordította felém sárga, fonnyadt arcát, de amint meglátott, petyhüdt szája széles, foghíjas vigyorra húzódott.
            - Hát szia, édesanyám, de rég láttalak! De rossz színben nézel ki, hallod-e... Ittál már hagymateát? - szorongatta meg száraz, átfagyott ujjaival az arcomat, és úgy forgatta a fejemet, hogy apró, sárga szemeivel jobban megnézzen, mintha csak valami vásári portéka lettem volna. Majdnem felsikítottam, annyira hideg volt a keze.
            - Tüdőgyulladásom van, most jövök az orvostól... - válaszoltam udvariasan mosolyogva, aztán mikor végre elengedte az arcomat, trombitálva kifújtam az orrom. A néni fejét megrázva ciccegett egyet, és szorosabbra vonta magán sötétzöld kardigánját.
            - Hát iparkodj haza, fiatalúr! És mondom, igyál hagymateát! Az mindig jó! - méltatlankodott rosszallóan méregetve bágyadt képemet.
            - Persze, megyek már - biztosítgattam -, csak azt akartam megkérdezni, hogy nem tetszik-e tudni, hogy ki halt meg.
            A néni összehúzta keskeny szemeit, aztán lopva körbenézett.
            - Ó, dehogynem tudom - felelte a hangját lejjebb véve, mikor meggyőződött róla, hogy senki sem lézeng a közelben. - Volt itt egy ilyen kis fiú, aki mindig söpörte errefelé az utcát. Magas, barna, jóvágású gyerek, bár elég elhagyatott külsejű. Az utóbbi időben már olyan szakálla volt, mint egy hajléktalannak. Na, az halt meg. De a nevét ne kérdezd... mindig elfelejtem... valami Jung...
            Ott helyben megállt bennem az ütő. Csak néztem rá megkövülten, teljes döbbenetben. Mintha hirtelen minden túl csendes lett volna. Túl kietlen, túl fehér, túl hideg. És semmi zaj... Semmi, de semmi nesz nem hallatszott. Valami különös nehézség telepedett a fejemre, pállott ízű, lepedékes fátyol, ami úgy ülte meg az agyamat, mint a tiszta, friss vizet az olaj... Észrevétlenül alattomos, halálos lengeséggel.
            Valahol nem messze vadul ugatni kezdett egy kutya, s ez a hang mintha fejbevágott volna. Kábultan néztem a néni barázdákkal tarkított, megereszkedett arcára.
            - Meghalt? - kérdeztem elfúló döbbenettel. - Mi történt vele?
            A néni bólintott, aztán lassan megrázta a fejét.
            - Meg... meghalt. Szomorú az ilyen, pláne, ha ilyen fiatalon... Azt mondják, megfagyott. Amit ebben a hidegben tényleg el is tudok képzelni. Nem volt azoknak pénze szerintem még tüzelőre se... - magyarázta elgondolkozva. Habozott egy kicsit, hogy beszéljen-e tovább, vagy inkább ne, de végül mégiscsak folytatta. - Tudod, drágám, halottról nem szokás rosszat mondani, de... én azért örülök neki, hogy végre kinn hagyhatom a biciklimet az udvaron anélkül, hogy attól kéne rettegnem, hogy reggelre szőrén-szálán eltűnik. Nagy zsivány volt ez a Jung gyerek. Rendesnek meg udvariasnak nézett ki, mindig már messziről nagyot köszönt, de azért... azért nagy zsivány volt, valljuk be...
            Elkerekedtek a szemeim.
            - Miről tetszik beszélni?
            A nénin látszott, hogy már kezdett is volna neki nagy lelkesen a beszédnek, de hirtelen gondolt egyet, és előrelátóan megint körbenézett, mielőtt megszólalt volna. Jól is tette, mert erősen közeledett felénk egy csapzott, karikás szemű fiatal anyuka, aki babakocsiban tolta a csecsemőjét. Köszönt neki, megvárta, amíg jól hallótávolságon kívül nem kerül, és csak azután nyitotta újra szóra a száját.
            - Hát te nem hallottad, hogy az utóbbi időben sorozatban tűntek el a biciklik? - kérdezte a néni, ahogy csípőre tette a kezét, és hitetlenkedve végigmért. - Pedig nem egy bicikli tűnt el, meg nem is kettő. A menyemét is elvitték. Én mindig mondtam neki mondjuk, hogy ne hagyja azt a drága biciklit annyira szem előtt, de hát hallgat is ő rám... No de mindegy, azt is tudják, hogy ki lopkodta a bicikliket. A Shinék fia volt a főkolompos... Tudod, amelyik a barkácsboltban dolgozott. De benne voltak a barátai is... A szegény Jung gyerek legalábbis egészen biztosan.
            Eltátottam a számat. Már eddig is olyan érzésem volt, mintha tonnás súlyok akarnák a gyomromat a föld alá rángatni, de a világ körülöttem mintha hirtelenjében egy vakító villanás kíséretében langymelegen olvadt volna össze, ahogy egy csapásra összeállt bennem a kép. A bicikli... Azt a piros biciklit nem vette az ismerősöm, és nem is adták neki. Lopta. Azért sietett annyira... És azért is értetlenkedtek annyira, mikor rákérdeztem. Megijedtek, hogy netán beleragadnak a saját maguk szőtte hazugsághálóba... De akkor szerencséjük volt. Akkor...
            - Ők lopkodták a bicikliket? - kérdeztem vissza hüledezve, talán kicsit hitetlenül is. - Biztos ez? - tettem hozzá a biztonság kedvéért, titokban reménykedve, de magam is éreztem, hogy kár lenne őket mentegetni. Túlságosan klappolt minden, és a kopaszt sem láttam már nemhogy a barkácsboltban, de a környéken sem már vagy jó két hónapja. Biztos épp a börtönben ül... És lehet, hogy az ismerősöm is azért nézett ki megint olyan borzasztóan az ősszel... Nem mert tovább lopni, elesett egy zsíros bevételi forrástól. Az is lehet, hogy nem is dolgozott a lovardában, csak mondta... Már azt is el tudnám képzelni...
            - Biztos! Olyan biztos, mint ahogy én most itt állok! - jelentette ki a néni határozottan bólogatva. - Megtalálták a Shinéknél a garázsban a biciklit, amit a gyerek a Kiméktől lopott. Volt benne valami nyomkövető dolog, vagy micsoda... Nem vigyázott eléggé, hát elkapták. Most ott ül a börtönben. Ki se jön onnan egy jó darabig... Tudod, drágám, én már akkor láttam, hogy a Shin gyerekkel nincs rendben valami, mikor fiatalember létére teljesen kopaszra nyírta a fejét... A szeme se állt jól, én mondom neked... Már messziről látszott rajta, hogy sántikál valamiben...
            - És Jung? Miért olyan biztosak benne, hogy ő is tolvaj volt? - kérdeztem, de már csak kíváncsiságból, teljesen reményt vesztve. Nyomott az érzés, hogy nem akarok többet hallani, és mégis, csak ömlöttek belőlem a kérdések, akárcsak a megáradt, féktelen folyó, ahogy áttöri a gátat. Tudni akartam. Tudni akartam mindent.
            - Nem tudom, tudtad-e, de a lovardában dolgozott... - kezdte a néni tétován, én pedig bólintottam, hogy folytassa. Akkor legalább ez az egy dolog igaz volt vele kapcsolatban, gondoltam keserűen. - Szóval ott dolgozott, és mindenki dicsérte, hogy milyen szorgos, hogy milyen keményen dolgozik, na de egyszer látták, ahogy elhajtott onnan egy biciklin... És mondanom sem kell, hogy nem a sajátján... De nem tudták rábizonyítani, hogy ő lopta el... Fénykép nem volt róla, a bicikli meg nem lett meg, de az az egy szemtanú a főnök jó barátja volt, szóval nem volt kérdéses, hogy a Jung gyerek nem maradhatott tovább... Biztos féltek, hogy egyszer arra ébrednek, hogy konganak az istállók az ürességtől. Tudod te, hogy milyen drága egy ló?
            Gépiesen rábólintottam a kérdésére, de azon találtam magam, hogy már nem is nagyon figyeltem rá oda, a gondolataim folyton-folyvást el-elkalandoztak jó messzire. Képtelen voltam koncentrálni, a gyomromat mintha egy hatalmas kő nyomta volna össze, s ahogy kábultan körbenéztem, minden, minden, minden annyira, annyira másnak tűnt... Pedig ugyanazok a csillogó hóhalmok szegélyezték a jégtől sikamlós járdákat, az ég ugyanolyan vakítóan fehér volt, s a jégagyarú szél ugyanolyan alattomosan siklott az egyik tar fakorona ágai-bogai közül a másikba.
            És mégis... mintha megváltozott volna a világ. Valami hiányzott, és valami más megszületett. A sápatag nap bágyadtan mosolygott a makulátlan égen, és én azon tűnődtem, hogy ez ugyanaz a nap-e, ami eddig sütött. Ostoba kérdés, ostoba gondolatok... Persze, hogy ugyanaz. És ugyanaz is fog sütni. Mindig.
            De nem neki. Neki már nem süt. Neki már csak a végtelen éjszaka maradt.
            Hirtelen elgondolkoztam, hogy mennyit süthetett neki, csak neki a nap, amíg élt. Hogy hányszor érezte úgy, hogy ez az ő napja. Hogy minden rendben, hogy az élet nagyszerű.
            Mit érzett, mikor lopott? Mit érzett, mikor ráült egy biciklire, ami nem is az övé volt, mi járt a fejében, mikor rátaposott a pedálra? Már a tolvajlás gondolatára is ugrott egyet a gyomrom, s émelygő rosszallás gyúrta az elmémet. Soha nem tudnék lopni. Soha.
            De ő, ő mit érzett? Érzett bűntudatot? Fájt neki, hogy idáig jutott? Vagy már az is kihalt belőle? Mi van, ha már olyan könnyedén lopott, mint amilyen megszokással szoktam én reggelente cukrot kanalazni a kávémba?
            És mit érzett, mikor vacogott, amint egyre inkább gémberedtek el a tagjai? Vajon tudta, hogy hamarosan itt a vég? Vagy csak arra gondolt, hogy borzasztó hideg van, de azért kibírja valahogy, és aztán majd folyik minden tovább a régi medrében?
            Milyen érzés volt meghalni?
            Hirtelen belém nyilallt valami, valami pánikszerű, valami megmagyarázhatatlanul görcsös és elkeseredett.
            Az iszonyat. Vagy talán a rettegés. A tudatlanság...
            Meghalt. És én soha nem vettem igazán komolyan, soha nem értettem meg, és soha nem is fogom megérteni, mit miért tett. Ha éltében nem értettem, holtában hogy érthetném meg? Ugyanaz az ember maradt, aki volt. Csak most már meghalt.
            Úgy köszöntem el a nénitől, hogy utólag már alig bírtam felidézni, hogy tényleg megtettem-e, vagy csak álmodtam, annyira bele voltam merülve a gondolataimba; pedig még arra is rá akartam kérdezni, hogy konkrétan hogy fagyott meg, hogy hogy történt a dolog, de még ehhez is túl szétszórt voltam. Észre se vettem, s már ott is álltam a temető fekete vaskapuja előtt. Csak néztem rozsdás, kopott hajlatait, s a szemem rátévedt a hideg, fénytelen szürkén csillogó kilincsre. Kinyújtottam a kezem, hogy lenyomjam, de hirtelen elkapott az ellenérzés. Vagy talán az undor...
            Most csak azért érdekel ő annyira, mert meghalt. Szánalmas vagyok... Szánalmas, hogy amíg élt, alig értékeltem valamire, csak egy egészen kicsit törődtem vele, de amint meghalt, itt toporgok a temetőkapuban, és a kezemet tördelve sajnálkozok. Én álszent... Én bolond...
            Megfordultam, és határozott léptekkel elindultam hazafelé, de alig tettem meg pár métert, mintha egy láthatatlan feszülő kötélbe akadtak volna a lábaim, ami csak lassított és lassított, míg végül olyan nehézzé vált a továbbjutás, hogy nem tudtam mást tenni, mint megállni, és mozdulatlanul bámulni a szemközti sárga ház fehér redőnyeit.
            És aztán hirtelen megint azon találtam magam, hogy ott állok a temető kapuja előtt, és a rozoga kilincset bámulom. Aztán még mielőtt valamiféle értelmes, logikus gondolatmenet alakulhatott volna ki a koponyámban, a kezem magától nyúlt a kilincsért, s már ott is találtam magam bent a tágas, kihalt temetőben, tehetetlenül, határozatlan megszeppentséggel.
            Azt sem tudtam, merre megyek, csak elindultam egy irányba a kimért csendben meredező márvány- és betonkripták katonásan ültetett erdejében. Egymás után haladtam el a sírkövek mellett; az egyik félköríves volt, a másik fényes, büszke kereszt, a harmadikon művirágok büszkélkedtek, emez meg piszkos volt és kopottas, s rajta ott mosolygott egy jó ötven éves, apró kis napfakította fekete-fehér képmás... De egy közös volt bennük: egyik titkot őrző kőlapon sem virított friss virágok s koszorúk hegye, s egyik hideg sírkövön sem az ő nevét lehetett olvasni, és ez egyre zavartabbá, frusztráltabbá tett.
            Beletelt egy időbe, mire rájöttem, hogy amilyen szegény volt, valószínű, hogy nem koporsós temetést kapott, hanem elhamvasztották, szóval siethettem vissza a temető északi felébe, ahol az urnák pihentek csendes, társas magányukban a kis fülkéikben.
            Már egészen közel jártam, mikor nehéz bakancsok komótos lépteinek hangja ütötte meg a fülemet. Felpillantottam, és egy tetőtől talpig fekete alak jött velem szembe lassan, mélázón összeszorított szájjal, fejét komoran lehajtva.
            Rögtön megismertem. Nem sokat beszéltem vele a múltkor, és azóta se találkoztunk össze, de az a sápadt arc a lehetetlenül nagy, hideg fekete szemekkel úgy élt még most is az agyamban, mintha csak tegnap láttam volna utoljára, s most is ugyanolyan divatosan volt öltözve, de a haját kócosra borzolta a szenvtelen téli szél.
            Bizonyára ő is meghallotta az én lépteim zaját, mert tétován felpillantott, és nyomban meg is torpant, s én elrettentem az arcától. Beesett, keskeny, beteges arc volt ez, nyoma sem volt rajta azoknak a régi, egészséges vonulatoknak. És sötét karikás, vörösre duzzadt szemei fénytelenek, olyan koldusian kimerültek s gyötrődőek voltak, hogy egy pár pillanatra a szavakat sem találtam, csak elképedve figyeltem ezt az ismerős, és mégis annyira idegen, annyira távolian más arcot, mely most volt annyira fehér, volt annyira sápatag, mint a legfrissebb téli hó.
            Csak fáradtan nézett rám egy pár pillanatig, nézett figyelmesen; nyilvánvalóan ő is megismert, és volt egy érzésem, hogy mintha mondani akart volna valamit. De aztán csak biccentett egyet felém, s kimérten, végtelen lassúsággal továbbindult. Én meg csak ott álltam... Álltam, és valami noszogatott, hogy szólítsam meg, hogy beszéljek vele, de valamiért nem mertem, valami visszatartott. Pedig annyira szerettem volna... Elhaladt mellettem, egészen közel dobbantak a csúszós, apró hódarával szórt járdán a léptei, s már mögöttem is volt. Ment tovább, ment, ki tudja, hová.
            - Várj...! - pördültem meg a tengelyem körül hirtelen felindulással. Többet akartam tudni, válaszokat akartam, valami kis megnyugtatást, bár magam sem tudtam, mi ellen, vagy miért. Ha most elmegy, lehet, soha nem tudok meg többet.
            Megállt. Aztán lassan megfordult, és kérdőn rám nézett. Hátborzongató volt, hogy ez az ember, aki annyira pöffeszkedőnek, annyira kevélynek és arrogánsnak tűnt, most olyan elesett és esendő benyomást keltett, mint egy szerencsétlen, sorsára hagyott gyermek.
            - Mi történt? - kérdeztem halkan, de a temető nyomott, kristálytiszta csöndjében minden nesz, minden lélegzetvétel olyan világosan hallatszott, mintha egy méterre álltunk volna egymástól egy tökéletesen hangtalan szobában.
            Fürkészőn nézett rám egy pár másodpercig, aztán a csizmája orrát vizsgálgatta hasonló érdektelenséggel.
            - Megfagyott - emelte fel végül a fejét, s hideg, gyanakvó tekintetéből csak egy vádaskodó kérdést tudtam kiolvasni: Miért érdekel?
            - Ezt tudom - válaszoltam zavartan, a számat rágva, és én is hirtelen nagyon érdekesnek kezdtem találni egy cipőtalp mintázatát a járdát lazán fedő, vékonyka hórétegben.
            - Akkor meg? - lökte felém flegma fásultsággal, s még úgy is éreztem, hogy menni akar, hogy mintha nem akarná, hogy zaklassam, hogy épp rá se néztem.
            - Szeretném tudni, mi történt vele - vágtam rá gyorsan, hogy eszébe se jusson elindulni és itthagyni, és keményen hűvös fekete szemei közé néztem. - Kedveltem... - szaladt ki a számon csendesen, bizonytalanul, de továbbra sem vettem le róla a tekintetemet, ő pedig nézett rám vissza hitetlenül, bizalmatlanul. Aztán egy gyönge, fanyar mosoly kúszott kerekded, seszínű ajkaira, s elnézett inkább az arcomról, hogy a tőlünk jobbra pihenő szürke, domborműves betonkriptára tapadjon a tekintete.
            - Mindennek a nővére az oka... - szólalt meg aztán kis szünet után, s végre újra rám nézett. Szemeit gyűlölet és megvetés tüzesítette meg, de tudtam, hogy az érzés nem nekem szól. Ismertem már ezt a tekintetet. Majdnem ugyanígy nézett ő is, majdnem ugyanilyen vad, féktelen utálattal, mikor a nővéréről volt szó, de az ő nézését talán nem forrósította ilyen kibírhatatlanná a bosszúvágy. Hasonló volt a tekintetük, mégis más. Az előttem álló szemei olyanok voltak, mint akinek most már tényleg igazán nincs mit veszítenie.
            - Igen, ezt mondta nekem is... Mondta, hogy a nővére elment - bólintottam feszült figyelemmel, és már szinte vártam, hogy megint kérdezzen valami olyasmit, hogy „jó, és akkor minek rabolod az időmet?”
            - És azt is mondta, hogy az a ribanc magával vitte az összes megtakarított pénzét is? - kérdezte fejét oldalra döntve, mintegy komolyan kíváncsian.
            Őszintén megdöbbentem, és éreztem, ahogy a puzzle egy újabb darabja csusszan a helyére. Akaratlanul is a számhoz kaptam a kezem, s megrökönyödésem mintha elégtétellel töltötte volna el; lágyan elmosolyodott.
            - Igen, elvitte. Amit az én drága barátom vért izzadva megkeresett, azt ő megfogta, és csak úgy magával vitte - morzsolgatta lassan a szavakat a fogai között, s finom, lágy szemöldökeit hirtelen dühösen húzta össze. - Igazi, vérbeli kurva volt világ életében. Tudod, vannak nők, akik azért kurválkodnak, mert muszáj. Mert nincs más választás. Ő nem ilyen. Ő törtet, ő elveszi, ami kell neki. És ha ez azt jelentette, hogy nyomorba kellett taszítania miatta a saját családját, hát azt is megtette. De egyszer úgy megdugom, hogy alig fog tudni utána felkelni, aztán meg leköpöm, és otthagyom. Az ilyen nők ezt érdemlik, semmi jobbat. De előtte beadom majd neki, hogy mennyire szeretem, csak hogy még jobban fájjon neki.
            A levegőm is bennakadt, ahogy ezt így végigmondta, s közben szenvtelen, indulattól fűtött arccal nézett a szemembe. Megfagyott a bensőmben valami, éreztem, hogy menekülni kéne, rohanni, el ettől az idegbetegtől minél messzebb, de nem bírtam megmoccanni. Képtelen voltam. Nyeltem egyet, s reméltem, nem látszik az arcomon, hogy kivert a hideg verejték, pedig nem hittem, hogy komoly ellenfél lett volna, amilyen vézna volt, és amilyen elgyöngült benyomást keltett.
            - És hogy tudott megfagyni? - kérdeztem rá gyorsan, terelve a témát, s mintegy mutatva neki, hogy nem félek tőle, még ha valóban féltettem is jelenleg a testi épségemet, s csak azért imádkoztam, hogy feltűnjön valaki a közelben, hogy ne úgy érezzem magam, mintha egy puszta, fátlan síkság közepén állnék, szemben egy kiéhezett farkassal.
            Újra lehorgasztotta a fejét, s mintha kicsit lenyugodott volna attól, hogy hirtelen más mederbe terelgettem a gondolatait.
            - Nem volt pénze tüzelőre, hát kiment rőzsét gyűjteni az erdőbe... De itt a környéken nem szerették - kezdte, de aztán meg is állt, és mintha vívódott volna magában, hogy taglalja-e ezt jobban, hogy miért nem szerették, de nem lett volna szükség rá, mert jól tudtam, hogy miért nem volt népszerű. Az emberek nem szeretik, ha valaki ellopja a biciklijüket... Úgy tűnt, hogy végül inkább ő is feladta, hogy akár igaz, akár hazug magyarázattal szolgáljon nekem erre, és inkább folytatta a mondandóját a részletek ismertetése nélkül. - Nem szerették, szóval bőven akadt, aki feljelenthesse, hogy lopja a fát. Bírságot kapott persze, utána meg alig maradt valami pénze, nemhogy fára, szinte semmire...
            - Miért nem kért kölcsön? - kérdeztem rá őszinte értetlenséggel. Hiszen voltak barátai, volt barátnője. Miért nem adtak neki kölcsön, mikor ilyen rossz helyzetben volt? Hát megette a fene az ilyen barátokat, hogy őszinte legyek...
            Felnevetett, de olyan jóízűen, mintha valami éktelenül humorosat meséltem volna, és én zavartan meredtem rá.
            - Kölcsönkérni? Jó vicc... - köpte szinte mérgesen. - Soha nem kért kölcsön senkitől, és soha nem is fogadott el pénzt senkitől. A büszkesége vitte a sírba... Egész életében nem tanulta meg, hogy a büszkeség mit sem ér, ha a nyomorban rothadsz. Ebbe döglött bele! Ebbe... Ennyire ostoba volt! Ennyire! - Nem akartam elhinni, de minél tovább beszélt, annál inkább vált nyilvánvalóvá, hogy komolyan mérges volt a halottra. A barátjára. Aki meghalt. Szégyellem bevallani, de itt megint rám tört a menekülési inger. Életemben nem éreztem magam olyan gyávának, mint mikor akkor vele beszéltem.
            - Neki persze könnyű volt... Soha nem hagyta, hogy az anyja éhezzen, neki nem kellett néznie, ahogy a másik szenved! És az anyja soha nem fázott, mert mindig az ő ágyára terítette az utolsó pokrócot is... Mindig az volt neki az első, hogy az anyjának jó legyen - folytatta halk, erőtlen hangon, s csak nézett, nézett maga elé, de minél tovább beszélt, annál inkább kapta el az indulat, annál vadabb, annál kínlódóbb volt az arca. - Az nem érdekelte, ha ő maga nem evett, ha ő fázott, ha ő nem tudott aludni. És az sem érdekelte, hogy mennyire gyűlöltem ezt benne. Gyűlölöm, mikor valaki saját maga ellensége! Saját maga miatt halt meg... És én nem tudtam mit tenni ellene. A saját anyjára se hallgatott soha a büdös életben, akkor rám hogy hallgatott volna... Pedig tudta, hogy a saját hibája az is, hogy nem lett belőle semmi. Ezt is magának csinálta. Mert hogy ő nem áll be a sorba, ő nem felel meg nevetséges elvárásoknak! Aztán később már hiába kapálózott, hogy nincs jó munkája... Hogy tanulni kellett volna... Szinte belerokkant ebbe, de azért ugyanolyan undorítóan makacs maradt... Mert az emberek nem változnak. Ő sem változott meg soha... Soha, de soha...
            Csak mondta és mondta, lelőhetetlenül, és én nem mertem közbeszólni, csak elhűlve meredtem rá, elképedve figyeltem ezt a túlőszinte, kétségbeesetten sikoltó lelki kitörést. Úgy a mondandója felénél az volt az érzésem, hogy már nem is igazán hozzám beszél. Hogy saját magát hergeli, hogy dagonyázik a saját nyomorában, és valószínűtlenül fehér arca, reszkető ajkai s vizenyős szemei alapján már szinte vártam, hogy mikor fakad sírva. Vártam a pillanatot, amikor elerednek a könnyei, de nem... végül nem sírt. Nem. Csak megrázta a fejét, s remegő orrlyukakkal, ellenséges daccal meredt rám.
            - Akarsz még tudni valamit? - förmedt rám rosszkedvűen, szinte már nyűgös szégyenlősséggel, ahogy egy kemény mozdulattal hátrasimította dús, kócos fekete haját, és zavartan a latyakos betonra szegezte a tekintetét.
            Bólintottam, de hezitáltam kicsit, mielőtt megszólaltam volna.
            - Mi lesz most az anyukájával? - kérdeztem végül tétován.
            Ingerülten megrántotta a vállát. Ő sem felelt azonnal.
            - Nem tudom... Gondolom, értesítették a lányát, hogy meghalt az anyja gondviselője, hogy mi legyen most. De ő nem fog vigyázni rá. Öregek otthonába kerül, ezt garantálom neked, és hamarosan követi a fiát. Az ennyire beteg öregek nem bírják, ha kimozdítják őket. Hamar belehalnak, ha kikerülnek a megszokott környezetből. Pláne, ha még azt is el kell viselniük, hogy a gyerekük előbb halt meg, mint ők...
             Összeszorult a szívem, ahogy ezt fejtegette. Nem ismertem azt az asszonyt, soha nem is láttam, de annyira, annyira mérhetetlenül sajnáltam, és az előttem állónak minden bizonnyal igaza volt... Igaza volt, hogy valószínűleg ez fog történni. Hogy ő sem él már sokáig. Meghalt a szeretett fia, most már minden más... Minden. Nem mertem elképzelni sem, hogy mit érezhet most, de azt sem értettem, hogy hogy lehet valaki ennyire makacs, ennyire, de ennyire önfejű, hogy szó szerint ebbe haljon bele...
            - Amúgy elhamvasztották... - csendült hirtelen fel a másik mély, bársonyos hangja, s most már szomorú tartózkodással méregette az arcomat. Mintha az előbbi kitörése kicsit megszelídítette volna. Fátyolos szemeiben most hitetlenséggel vegyes kétségbeesés pislákolt bágyadtan, az élet végességének és törékenységének felfoghatatlan tudata, melyet oly könnyű és oly nehéz megérteni, és szinte lehetetlen elfogadni ilyen fiatalon. - Szóval ha meg akarod látogatni, az urnák között keresd.
            Bólintottam. Nem tudtam, hogy látta-e, ahogy a sírok között kóválygok, vagy csak segítőkész akart lenni, de nagyon jól jött a kivételes kedvessége, legalább most már biztosan tudtam, hogy hol fogom megtalálni a végső nyughelyét.
            Úgy voltam vele, hogy most már elköszönök tőle, és minél hamarabb elkotródok, hogy ne is lássam többet, most, hogy már mindent kihúztam belőle, amit tudni akartam, mert a közelsége valahogy furcsa, nehezen megragadható érzelmeket váltott ki belőlem. Még így, ilyen feldúlt, elgyötört állapotban is áradt belőle az a megmagyarázhatatlan, ellenszenvességgel vastagon hímzett vonzerő, vagy talán inkább feltűnő egyéni kisugárzás, amivel továbbra sem tudtam mit kezdeni; egyszerűen csak taszított, tartottam tőle, és mégis lefegyverzett, és én mindig is gyűlöltem ennyire esetlennek, ennyire tehetetlennek érezni magam. Már nyitottam volna a számat, hogy elköszönjek, és bevonjam szavaimat a részvét és támogatás édességével, mikor hirtelen azon kaptam magam, hogy nyújtja felém hatalmas jobb kezét. Csodálkozva bámultam fel megviselt, törődött arcába, s ő komolyan, határozottan nézett vissza rám.
            - Egyébként Jin Hyosang vagyok - mondta halk magabiztossággal, s engem mintha hirtelenjében leforráztak volna, csak álltam ott előtte hüledezve, mérhetetlen elképedéssel.
            Jézusom, úgy tűnik, ez az idegbeteg bír engem - gondoltam magamban teljesen elhűlve, s már csak azért is kezet ráztam vele, hogy nehogy esetleg megorroljon rám, és egy óvatlan pillanatban kirabolja a házamat. Nem hittem, hogy ha már a jó barátai tolvajok voltak, akkor ő kimaradt volna a muriból...
            Erőteljesen, határozottan szorította meg jéghideg, csontos kezével az enyémet, s a tekintete közben elkötelezett és komoly volt. S ahogy otthagytam, hogy megkeressem szegény ismerősömet az urnák között, szinte biztos voltam benne, hogy fogom még látni, és ez a lehetőség nem mondom, hogy túlságosan felvillanyozott volna.
            Nem kellett sokáig keresgélnem, már messziről kiszúrtam, hogy a szigorú, letisztult szabályosságban meredező urnafalak egy távolabbi pontjánál kisebb rakás friss virág pihen színes, üde nyugalomban. Vidám kis kupac; szinte már illetlen mosollyal kellették magukat a szél hűvös leheletében bodrosfehéren sóhajtó szegfűk, a napsárga rózsák, a szűziesen hajlongó liliomok... Hisz a virág mindig kedves a szemnek, kedves a léleknek... Talán a gyászoló, reményét vesztett léleknek is.
            Lassan, félve lépdeltem közelebb. Hirtelenjében eszembe villant, hogy nem kérdeztem meg Jin Hyosangtól, hogy az ismerősöm miért mondta azt, hogy az édesanyja miatta lett beteg, de ez csak egy egészen röpke pillanat erejéig foglalkoztatott. Ebben a kongó, tiszta csendben, a várakozás reményteljesen reménytelen remegésében úgy váltak semmissé a gondolatok, akár a szertefoszló, mindent bekormozó füst. Nem volt ez most lényeg.
            Minden másodperccel közelebb kerültem a falhoz, de úgy éreztem, mintha lassított felvételben jártam volna. De valóban... Nem sokat kellett kutatnom fájó, betegségtől égő szemeimmel, az egyik apró, gondosan csiszolt, fehér kis négyszögletű táblán a sok között valóban ott láttam a szabályos, csillogó gyöngybetűkkel vésett feliratot, aminek valóságát még mindig nem bírtam felfogni.

JUNG HUNCHUL
1992 - 2016

            Egész eddig titokban abban reménykedtem, hogy valaki előugrik majd a sírhalmok mögül, és kinevet, hogy hogy lehettem olyan ostoba, hogy komolyan elhittem, hogy Hunchul meghalt. Nyilvánvalóan szánalmas, valószerűtlen reménykedés volt ez, de hát a remény sosem a logikájáról, sosem tagadhatatlan realitásáról volt nevezetes.
            És a felirat nem nevetett, a felirat nem hívott bolondnak. Nem mondott semmit, és mégis úgy üvöltött, mintha fákat kicsavarni tudó szélvihar tombolt volna éppen.
            Pedig csend volt. Csend, s az agyam pillanatról pillanatra üresedett meg, ahogy csak bámultam ezt a makulátlan fehérségével elvakító, újdonatúj táblácskát. Nem láttam szinte semmit. Semmit, de semmit, csak a kőlap szelíd nyugalomban sikoltó felülete táncolt elmeredő szemeim előtt, akár a sima víztükör, ha követ dobnak a közepébe.
            Ennyi maradt belőle. Egy undorítóan szabályos, művi tábla elegáns, csendre intő aranyozott betűkkel, s mögötte egy urna egy halom száraz, fekete hamuval.
            Ennyi az ember. Por. Por, aminek van saját akarata, van saját ereje. Ha ő nagyon, ha ő észveszejtően akarja, kicsapnak a medrükből a tengerek, kialszanak a vulkánok, s az ég ragyogó kékje alatt új napok születnek. Ő az élet császára, az univerzum öntudatos, virágot ontó, mérget permetező vírusa. De mégis, végül mégis oda jut, hogy arra dobálja a szél, amerre kedve tartja, arra, amerre neki jólesik... És ő tehetetlenül sodródik, mígnem a vihar teljesen szét nem szórja minden egyes kis atomját az élet zajos körforgásában, szerteszét mindenfelé a világ minden pontján, mintha ezek az apró részecskék soha nem is alkottak volna valakit, aki valamikor lélegzett, gondolkozott, küzdött, nevetett, gyűlölt és szeretett.
            A természet elvégzi a munkát. Megszületsz és felnövekedsz a tavasz meleg, illatos ölében, míg a nyár szikrázó tüze meg nem érlel, s el nem vakítja érzékeidet szédítő, ragyogó pompájával; és te azt hiszed, hogy ez örökké így marad, hogy a nap mindig tüzelni fog, és te örökké fiatal leszel, és mindent, mindent elérhetsz, ha nagyon akarod, s a kudarc nem egy száját összeszorító, makacs pont, csak egy újabb kihívás.
            Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy a megelégedett, gyümölcsöző ősz éppen dalolva veti meg színes ágyadat, akár álmos vagy, akár nem. És te már fekszel is a lassan kihűlő, színtelenné fakuló paplanok s párnák között, és lehet, magad sem tudod, hogy hogy kerültél oda, de hirtelen betoppan a tél asszonya, és finom, sápadt kezével kérlelhetetlenül befedi homályosan látó, zavaros szemeidet mindörökre.
            És aztán nincs tovább.

4 megjegyzés:

  1. Szia, kedves Nárcisz! :)

    Hát most nem leszek valami összeszedett, mert erősen a történeted hatása alatt vagyok még. Az első két fejezetben leírtak azt hiszem, a történet egészére ugyanúgy iagazak, hisz' a további fejezetek éppoly' kifejezőek és választékosak, mint az első kettő volt.
    De nem is szeretnék most én itt írástechnikáról és készségekről beszélni, hisz' te ezek terén a maximumot hozod, nincs is mit beszélni róla folyton. Tudod, hogy nagy példakép vagy nekem, így nincs értelme ezt újra és újra elmondanom, leírnom.
    Sokkal inkább szeretnék a történeten tépelődni kicsit:
    A történet két egymás számára idegen fiú "ismerettségéről" szólt. Ez a különös ismerettség egy teljes évet ölelt át, s a különös fiú minden jelenetben hűen tükrözte az adott időjárás sajátosságát. Télen hűvösebb volt, tavasszal bizakodóbb, nyáron önfeledt és gondtalan, sőt mámoros. Majd jött az ősz, az elmúlás első szelei, és ő is újra komorrá vált az élet súlyától. Végül visszatért a tél, mikor a fiú haláláról értesülhettünk. Megvallom, legmerészebb ötleteim között sem szerepelt, hogy el fog hunyni ez a kis csibész. Nagyon megindító volt a sorsának alakulása, és rettentően elgondolkodtatóak voltak a főhős gondolatai a történtekről.
    Csodás dolog, hogy megírtad ezt a történetet. Gyönyörűen fel lett építve, ahogy a fiú sorsát megelevenítették az évszakok képei. Bevallom olvasás közben én is hosszúnak találtam a nyári részt, de így utólag, a történet végére érve hálás vagyok neked, hogy a jó, a gondtalan, a boldog rész ilyen hosszú lett, mert így is rettenetesen sajnálom szegény fiúcskát.
    Negatívumot nem tudok említeni, ha akarnám se tudnám ezt jobb formában elképzelni sem, így tanácsot, tippet se tudok adni, hogy lehetett volna ez mégjobb. Ez így tökéletes volt.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    Xiumaru^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Válaszolok végre a kommentedre! XDDD

      Először is nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad! :) Eszméletlenül örülök neki, hogy ennyire tetszett neked. :)
      Hogy teljesen őszinte legyek, nem gondoltam ebbe így bele, és nem is terveztem meg, hogy a fiú állapotát így tükrözzék az évszakok. :o De most, hogy mondod, tényleg teljesen így van XDDD De igen, tudom... elég furcsa fordulat, hogy a végére meghalt. Anyukám nagyon győzködött, hogy ne öljem meg, mert az nem ad reményt az olvasónak, de mondtam neki, hogy nem-nem... Hunchulnak meg kell halnia. Muszáj. Tudom, hogy kegyetlenség volt. ^^"
      Jaj, a nyári rész... igen, egyértelműen az a legfurább része az egésznek, nagyon látszik, hogy nehezen jött. :D De hát igen... kb azok az egyetlen igazán vidám pillanatok, amik szegény Hunchullal történtek ebben a történetben.
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad!! ^^ <3 És azt is, hogy szakítottál rám időt, és írtál nekem kommentet. :)

      Nárcisz

      Törlés
  2. Oké, most nagy nehezen, megpróbálom összeszedni a gondolataimat erről a mesterműről, egy kis lemaradással, amit előre sajnálok. És ezt az öt részt nem is tudom, nem tudnám röviden összefoglalni, nem tudom, és nem is akarom kritizálni. Szóval a legutóbb olvasott fejezet, az a harmadik volt, de az az igazság, hogy az valamiért nem kötött le túlzottan - a többivel ellentétben. Az ember csak amúgy is akkor érti meg szerintem úgy igazán, ha az utolsó részt is elolvassa. És, hát, nem tudom. Sajnálom-e, hogy meghalt? Igen, nagyon, mert úgy gondolom, Jung Hunchul nem érdemelte meg ezt. Haragszom-e rá, hogy elvileg bicikliket lopott? Nem, egyáltalán nem.
    Igazándiból azon kezdtem el kattogni, hogy mi lett volna akkor, hogyha a mesélő a halála előtt találkozik vele, és ha beszélgetnek, egy kicsit többet, ha a beszélő megint meghívta volna egy sörre. Mert egyszerűen igazságtalannak tartom, hogy egy jószívű embernek fagyhalála lesz. Amit nagyon imádtam még a történetedben, az az, hogy az utolsó fejezetben mennyire látszik, érződik, hogy az embereknek megvan a saját igazsága, és csak a saját szubjektivitásunkban hiszünk igazán. Hiszen, ha a néni nem lett volna annyira előítéletes, hogy "az a fiatalember mindig lop", a sorsa is máshogy alakult volna ennek a fiatalembernek. Istenem, szörnyen jól átjött, hogy mindannyian tévedünk, hibázunk, vannak előítéletek, akár megdönthetetlen elsőbenyomások, amelyek alapján kategorizálunk embereket ilyen-olyan-amolyan csoportba -- szóval annyira nagyon emberi volt az egész, hihetetlen. Ebben a történetben mindenkit egyaránt láttam rossznak és mindenkit jónak. Embernek.
    Nagyon imádtam az egész történetvezetésedet, hogy lépésről-lépésre haladtál, nem zuhanyban ért ez a rengeteg gondolkodtató információhalmaz.:)
    Az író stílusod is csodálatos, nem tudnék belekötni, bár, először fura volt, a végén is egy kicsit, de még így is szerethető és élvezhető (én sokkal egyszerűbben írok, és van annyi önkritikám, hogy tudjam, nincs valami tág szókincsem). Tetszett az úgymond keretes szerkezeted: az évszakok megszemélyesítése - és észrevettem, hogy az 5. fejezetet is hasonló megszemélyesítésekkel fejezted be. Nagyon-nagyon jó volt, imádtam, annyira... emberek vagyunk. Köszönöm szépen az élményt, tényleg fantasztikus volt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Jóóóó sok idő után, de válaszolok végre!! x_x

      Először is nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad! ^^ Bevallom, eléggé mellbe vágott most a "mestermű" szó, nem érzem úgy, hogy megérdemelném. Mindazonáltal nagyon örülök neki és jólesik, hogy ennyire tetszett a történet! ^^
      Hú, hát a harmadik fejezet... igen-igen. Jól tudom, hogy az a leggyengébb. :'D Abban derül ki a legtöbb dolog és az a legvontatottabb, a legfurcsább. Nagyon nehezen jött. A többi fejezet pillanatok alatt megíródott, a harmadikon sokat kínlódtam, és sajnos meg is látszik rajta. :'D
      De igen, pontosan ez volt a célom, hogy az utolsó fejezetig sok minden homályban legyen, és csak a végén derüljön ki az igazság, akkor döbbenjen rá az olvasó, hogy azt hitte, viszonylag jól ismerte már ezt az embert, erre kiderül, hogy szinte semennyire. A való életben ez aaannnyiszor megtörténik, nemrég is kiderült valakiről, akit egész életemben ismertem, hogy nem olyan, mint eddig hittem. :|
      Örülök neki, hogy úgy érzed, Hunchul nem érdemelte meg a halált. Eszerint szimpatikus volt neked valamennyire, vagy legalábbis tudtál szimpatizálni a helyzetével. Azért jó érzés ez nekem, mert pont ezt akartam elérni, hogy az olvasó igazságtalanságnak érezze, ami vele történt. És igen... itt van az a bizonyos "mi lett volna, ha..." Vajon megváltoztatott volna-e valamit, ha Hunchul és a mesélő találkoznak nem sokkal a halála előtt? Magam sem tudom, hogy őszinte legyek. :'D Lehet, hogy nem. Lehet, hogy igen. Nem tudom. :/
      Nagyon boldoggá tesz az is, hogy embernek érezted a karaktereket, akiknek vannak jó és rossz tulajdonságaik egyaránt. Számomra, aki meg van őrülve a karakterformálással kapcsolatban, ennél szebb dicséret kevés akad. :)
      Igen, emlékszem, hogy azt írtad, hogy számodra túl érzelmes a stílusom - örülök, hogy a végére megszokhatóvá vált. :)
      Én köszönöm nagyon szépen, hogy végigolvastad ezt a történetet, és hogy írtál kritikát! :)

      Nárcisz

      Törlés