2017. március 28., kedd

Szimfónia négy tételben [4/5]

Már őszbe fordul a rikító nyár, mire a mesélő és a szegény utcaseprő újra találkoznak. Keserűség és balszerencse érkezik az első fonnyadó levelekkel, és így a viszontlátás sem lehet zökkenőmentes; de nincs ismeretség összetűzések nélkül, nem igaz?



1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet






Aztán elszállt a nyár is. A vad, rikoltó színek ócskává, viseltessé fakultak a nap folytonos, erőszakos tüzelésétől, s az ég folyton sírt, folyton rítt, mintha csak a virító nyár forgatagában elfojtott sok-sok érzelmét igyekezett volna magából mihamarabb kiadni. A fák utolsó báljukra készültek, még mielőtt álomra hajtották volna bozontos fejüket a hótömegek paplana alatt. Felöltötték tarkabarka, piros és sárga, narancsos és barna ruháikat, és így illegették magukat az őszközépi bágyadt verőfényben.
            Megfogyatkozott a nap ereje. Már nem királykodott olyan magabiztosan. Hiába sütött, hiába nyaldosták meleg sugarai bizalmasan az arcomat, a levegő hűvös volt, és a szél csípős. Kezeimet mélyen a kabátzsebembe bújtatva siettem hazafelé a késő délutáni kihalt járdákon. Még csak október vége volt, de már úgy éreztem, hogy nem ártott volna ma kesztyűt húznom. A hideg olyan alattomosan csipkedte meg az ujjaimat, hogy észre se vettem, már el is gémberedtek bénító mérgétől, s most a zsebemben igyekeztem élesztgetni őket.
            Különös volt nekem, hogy ennyire metsző a hideg, mikor a lassan lemenő nap gyönyörű, élénk pirosas-aranyos fátylakat vetett a háztetőkre, aranyporba vonva villogtatta meg a színes faleveleket, s elvakítón csillant meg az ablakok tiszta üvegein. Annyira igyekezett melegével kényeztetni a nap, és mégse sikerült neki... Ilyenkor már nem. Hiszen már ősz volt. És az ősznek még a nap sem tud ellenszegülni.
            Fáradt voltam. Az iskola már most eléggé megerőltető volt, ma is zh-t írtunk, amire napokat készültem, és mégis úgy éreztem, hogy egyáltalán nem sikerült jól. Mérges voltam és csalódott. Csak haza akartam érni, és morcosan megpihenni a szobám biztonságos magányában, ahol nem fenyegettek szadista tanárok és idegesítő osztálytársak.
            Már csak két utcányira voltam a házunktól, sietősebb tempóba váltottam hát, ahogy befordultam az egyik sarkon. Már messziről láttam, hogy valaki az utca végefelé nagyon dolgozik valamit, de nem gondoltam ezzel kapcsolatban semmire, viszont ahogy közeledtem felé, úgy vált egyre ismerősebbé az alakja. Magas férfi, otromba kötött hobósapkában, túlméretezett mackóban... és ronda, szakadozott lila-sárga susogós dzsekiben.
            Elkerekedtek a szemeim, és akaratlanul is még inkább megszaporáztam a lépteimet, hogy jobban megnézhessem magamnak ezt az embert, aki szorgosan leveleket gereblyézett a távolban. Ő lenne az? De miért néz így ki? El nem hiszem, hogy ha valaki ilyen jól keres, annak még mindig ilyen leélt külsővel kelljen kotornia az avart.
            A munkás felfigyelt a lépteimre, mikor már nem voltam olyan messze, s felém pillantott lassan, merengőn. Aztán halványan elmosolyodott, és integetni kezdett nekem egyik hatalmas tenyerével.
            Tényleg ő volt az. Ahogy ő megismert engem, én is tisztán láttam már, hogy ő az abból a kemény, dacos tekintetből, a szigorú szemöldökökből és a furcsa, bizarr módon dús ajkakból.
            - Rég láttalak - üdvözölt szelíd derűvel, ahogy végül megálltam mellette. Mosolygott, mosolygott lágyan, törődőn és türelmesen. De a szemei alatt hatalmas fekete karikák húzódtak, s pofacsontjai erőszakosan türemkedtek ki arcának lágy barna dombjai közül.
            - Valóban rég találkoztunk - bólintottam, és azon találtam magam, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Szörnyen nézett ki. A haja megint hosszan és loboncosan csiklandozta arcának száraz, szélfútta bőrét, s a szakálla sűrűbb és bozontosabb volt, mint valaha. Öregnek tűnt tőle. Ha nem tudtam volna, hogy a húszas éveiben jár, azt hittem volna, hogy van vagy harmincöt. - Mi történt? - kérdeztem akaratlanul is, és miután ez kiszaladt a számon, csak azután esett le, hogy lehet, hogy nem kellett volna ennyire nyíltan a tudtára hoznom, hogy látványosan lerongyolódott.
            Elmosolyodott, és rántott egyet a vállain. Nem válaszolt rögtön.
            - Semmi különös - felelte végül nevetve, ahogy egy felröppenő madárka röptét figyelte a levegőben -, csak az élet.
            Csendben, értetlenül fürkésztem az a profilját. Már rég szem elől tévesztette a madarat, de ő még mindig csak az eget bámulta kitartóan. Aztán lassan, de végül azért felém fordította a fejét. Mosolygott, de a hangjában fortyogott a keserűség, s a szemeiben lángolt valamiféle különös, különös indulat.
            - De mégis... - kezdtem elhaló hangon, de ahogy találkozott a szemem az ő szemeivel, elhallgattam. Hideg volt a tekintete. Hideg és meleg, és éles és tompa, és parázsló és kihűlt. Pislogott egyet, de erre a századmásodpercnyi időre se láttam kevésbé tombolónak a szeméből áradó orkánt.
            Csak nézett rám pár pillanatig, és minél tovább nézett, annál inkább fagyott az arcára a mosoly, s préselődtek össze vaskos barna ajkai. Aztán megint megrántotta a vállait. Mondani akart valamit, de a szavak visszamenekültek a torkába. Esetlenül megrázta a fejét. Zsíros tincsei tehetetlenül vergődtek, ahogy a szél szemtelenül játszott velük.
            - A nővérem... - szólalt meg végül fejét lehorgasztva. Várt pár másodpercet. Aztán hirtelen energiával a szomszédos ház rozsdás zöld vaskapuját kezdte méregetni. - Elment. Itt hagyott - mosolygott vidáman bólogatva, még mindig a kaput szuggerálva, aztán újra söpörni kezdte a szerteszét szóródott, száraz faleveleket. - Gondolt egyet, fogta magát, és lelépett a faszijával. Volt nővérem, nincs nővérem.
            Hirtelen csend lett. Vártam volna, hogy mondja tovább, hogy fejtse ki jobban, de konokul hallgatott. Csak egy gerle huhogott az egyik villanydróton, s a száraz levelek magatehetetlen sodródásának zöreje hallatszott, ahogy ő dolgozott, szorgalmasan, fáradhatatlanul.
            - Hogyhogy elment? - kérdeztem értetlenül megrázva a fejem. Azt hittem volna, hogy ha valakik ilyen nehéz helyzetű családban élnek, akkor már legalább az a minimum, hogy összetartanak.
            Nem felelt rögtön, először csak a szája rándult egy lágy, fanyar fintorba.
            - Úgy, ahogy mondtam... Egy nap felkerekedett, és eltűnt, mint a kámfor. Én meg viseljem anya gondját egyedül...
            Kutatón néztem a profilját, mert hogy még mindig úgy beszélt, hogy rám se pillantott, csak kitartóan söprögette és söprögette a leveleket. Azért nézett volna ki így, mert ennyi gonddal-bajjal jár az, hogy gondozza az édesanyját? Emiatt robbant volna le megint? Végül is logikusnak tűnt, bár még ez sem indokolta a szememben teljesen, hogy ő maga miért néz ki megint ennyire betegesen és ilyen szinten nincstelennek. De hát igaz, egy fekvő beteggel sok probléma van, és ha még az ember dolgozik is mellette, és ráadásul ilyen szegény is... Pokoli egy életnek tűnt minden segítség nélkül nekem, aki még semmi ilyesmit nem tapasztalt.
            De őszintén szólva a nővérét is meg tudtam érteni. Biztos ő is a saját életét akarta élni, de így nem tudta. Nem mondom, hogy szép volt tőle, hogy így eltűnt, de tudom magamról, hogy én sem bírnám ezt a lekötött életet. Még jó, hogy nekem nem kell ilyenek felől döntenem...
            - Kemény lehet... - feleltem óvatosan, a fejemet rosszallóan ingatva egy kis hezitálás után. Megnyaltam az ajkaimat. - De ne legyél a nővéredre mérges... Csak a saját életét akarta élni. Lehet, hogy meg kéne próbálnod öregek otthonába adni anyukádat a megtakarított pénzedből. Ott biztosan  jobban gondját tudnák viselni - próbáltam nyugtatgatni egy biztató mosollyal, és teljesen komolyan is gondoltam, amit mondtam. Nem bírja ezt sokáig egy ember egymaga. Képtelenség. Ketten a nővérével még elvoltak valahogy, de egyes-egyedül?
            Láttam, ahogy megáll a kezében a gereblye. Itt rögtön tudtam, hogy nem kellett volna megszólalnom... Lassan felegyenesedett, és én komolyan megijedtem az arcától. Komoly volt és rideg, akár egy márványszobornak. Egyenesen a szemembe nézett, olyan jeges, maró gyűlölettel, amilyent még nem láttam tőle.
            - És én szerinted nem akarnám a saját életemet élni? - kérdezte halkan. Csak nézett, nézett a szemembe, nem is pislogott, pillája se rezdült. Éreztem, hogy kiszárad a szám. Meg akartam nyalni, de úgy éreztem, hogy ha most kidugnám a nyelvem, hatalmas robbanás rázná meg a világot, s az épületek körülöttünk kifordulnának a sarkukból.
            - Dehogynem, de... - szólaltam meg, de nem hagyta, hogy végigmondjam.
            - Mindig arról álmodoztam, hogy majd feleségem lesz és gyerekeim... De nem lehet, érted? Nem vehetném el a barátnőmet, mert a gondját kell viselnem az anyámnak. És egész addig nem is gondolhatok ilyenekre, amíg törődnöm kell vele - halkan beszélt, de minden egyes szavát olyan tisztán hallottam, mintha csak a fülembe suttogta volna őket tisztán, jól artikuláltan, hogy a hülye is megértse.
            Feszülten figyeltem. Figyeltem az arcát, amit mond. Nem tudtam eldönteni, hogy szomorúság tükröződik-e a szemeiből, vagy a mélységes utálat halk, emésztő beletörődése. Nem tudtam, de nem voltam benne biztos, hogy akarom-e tudni. Ahogy ebbe így belegondoltam, hirtelen megvillant a szeme, és felemelte a hangját, elkeseredetten, keserűen, ahogy dühödten csapott egyet az öklével a mellette álló vénséges vén fa korhadozó törzsére. Le is vált róla egy kis darab kéreg, s lágy zörgéssel ért földet a lassan színét vesztő, száradó fűben.
            - Mert felnevelt. És a lelkét kitette értem, és beteg lett miattam, és ő is megtenné értem ugyanezt. Meghalna értem, ha kell, érted? Meghalna! - kiabálta villámló szemekkel, s láttam, hogy a szája reszket az indulattól.
            Döbbenten meredtem rá. Szinte öntudatlanul kezdtem el rágni az ajkaimat. Annyira szégyelltem magam, hogy az hihetetlen. Lesütöttem inkább a szemeimet, s elmélyülten vizsgáltam a járdaszegély melletti esővíztől még kissé nedves, vastag fekete földet. Miért nem tudtam gondolkozni, mielőtt megszólaltam volna? Nem értettem, hogy miért lett volna az édesanyja miatta beteg. Azt sem értettem még mindig, hogy miért néz ki megint úgy, mint egy hajléktalan, mikor a nyáron felruházkodott már egyszer, és egészen ki is virult akkor, mint a pipacs.
            Sőt azt sem tudtam, hogy van egyáltalán barátnője, és ez is sokkolt, de magam sem tudtam pontosan megmagyarázni, hogy miért. Hirtelen rádöbbentem, hogy valamiért sosem úgy tekintettem rá, mint egy rendes, épkézláb férfira, akire egy nő szeretettel és vágyódva gondol, és akinek szíves örömest nyújtaná a kezét. Ez a felfedezés is szégyenérzettel töltött el. Nem hittem volna magamról, hogy ennyire előítéletes vagyok. Hogy ennyire lekezelő. Ha olvasnék magamról, vagy filmben látnám magam, egész biztosan gyűlölném a viselkedésemet...
            Sok kérdés kavargott-sodródott a fejemben zavaros szennyvízként, ami másodpercenként egyre-egyre mocskosabbá, barnábbá sűrűsödött, de nem mertem már semmit sem kérdezni. Úgy voltam vele, hogy ott törjem ki a nyakam, ha én most még valamit megtudakolnék tőle. Nem. Nem vagyok hülye.
            - Sajnálom - emeltem fel őszinte megbánással az arcomat, de ahogy találkozott a tekintetünk, nem olvastam ki belőle semmi jót. Ellenségesek voltak a szemei és jéghidegek, az arca pedig merev és fagyos. Nyilvánvaló volt, hogy komolyan megsértettem.
            Meredt rám pár pillanatig. Mélyen, erősen vette a levegőt, a mellkasa szaporán járt fel-alá az elfojtott dühtől. Aztán elhajította a gereblyét. Majdnem ki is esett az útra, éppenhogy megfogta az imént bántalmazott öreg fa szikkadozó törzse.
            - Sosem tudok megbocsátani azoknak, akik a szarban hagynak. Sosem. Még akkor sem, ha a testvéremről van szó - jelentette ki, ahogy leült a fa tövébe a nedves fűbe, és meredt tekintettel bámult maga elé, mint aki lát valamit, ami ott sincsen. - Elárult. Cserben hagyott. És nem csak engem. Azt is, aki felnevelte. Egyszerűen benne hagyott minket a szarban, ez az igazság. Undorító kurva.
            Csak tétován, bizonytalanul figyeltem. Kicsit vadnak, meredeknek találtam a szavait egyre inkább, meg azt sem értettem, hogy miért mondja el ezeket nekem, egy idegennek ilyen részletességgel, de már eszem ágában sem volt vitatkozni vele, vagy behatóbban tudakozódni. Nem érte meg.
            Egy kis ideig csak sután álltam ott, és néztem rá. Aztán valahogyan maguktól indultak meg a lábaim. Lassan odasétáltam hozzá, aztán leguggoltam elé. Zavartan kapta rám lázban égő tekintetét, mintha csak most ocsúdott volna fel arra, hogy én is ott vagyok; sötét szemei kérdőn csapongtak az arcomon. Elesetten, kimerülten, de büszkén és királyian. Büszkén és ostobán.
            Kinyújtottam a karom, és lassan a vállára tettem a kezem. A nagy barna szemek kérdőn figyeltek, pedig szerintem nem volt a viselkedésemben semmi különös vagy szokatlan.
            - Kitartás... - biztattam halkan, mélyen a szemébe nézve, és éreztem, hogy szavaim már szállnak is el messzire, mint a szappanbuborékok, amik egy pár gyönyörű másodpercig szivárványosan tündökölnek, aztán már pukkannak is ki egy halk, fájdalmas sóhajjal. Egy pár pillanatig kitágult pupillákkal meredt rám, aztán elkapta a tekintetét, és inkább a kemény, szikkadt füvet kezdte stírölni.
            - Nincs semmi baj - suttogta alig hallhatóan, aztán újra felpillantott rám, de nem éreztem egészen őszintének a szavait, mikor tisztán láttam a szemében gubbasztó csalódást és ingerült lángot.
            Másnak gondolt... Okosabbnak talán? Vagy együttérzőbbnek? Nem tudom. De mindegy is. Egyszerűen más voltam, mint amilyennek ő gondolt.
            De ő is. Bár én sosem gondoltam semmilyennek. Úgy élt bennem mindig is, mint az utcaseprő srác, akivel néha megállok beszélgetni, de egyébként semmi közöm nincs hozzá, és amilyen barátai voltak, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarom-e, hogy legyen egymáshoz bármi több közünk.
            Már nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e, elismerem, szánom, semlegesen érint, vagy hogy egyszerűen csak félek tőle. Félek az ismeretlentől. Félek valamitől, ami talán ott sincs.
            Vagy talán félek az élettől. Hogy én is oda jutok, mint ő. Hogy verejtékezek, gürcölök, és amint egy pár esetlent csapok gyönge szárnyaimmal, s a kerítés fölé emelkedek, a valóság már vág is neki a kemény betonnak, mert oda való vagyok. Nem az égbe, hanem a földre.
            Vagy talán attól félek, hogy elhagynak az emberek. Vagy hogy az élet nem pusztán abból áll, hogy önfeledten beleharaphatsz a kemény munkád gyümölcsébe, hiszen a legfényesebb, legédesebb gyümölcs is elrothad, és nem biztos, hogy a magja valaha is szárba szökken.
            És akkor jön a tél. A jó gyógyító. Aki akkor is betoppan, mikor épp egyáltalán nem hiányozna, mikor a rongyaidban vacogsz a jeges földön kuporogva, és a kabátodat eladtad egy marék száraz kenyérért.
            A tél mindig eljön. Mindig. És nem érdekli, hogy fázol-e, vagy meleged van. Kigyomlálja a feleslegeset, de nem elég ügyes, nem elég körültekintő, és néha elviszi a zsákjában a hasznosat is. Nem mindenki van rá felkészülve. Mi van, ha én sem?
            - És veled? Veled mi a helyzet? Elkezdődött az iskola?
            Riadtan kaptam fel a fejemet. Mintha álomból ébredtem volna... Pedig még mindig ott guggoltam a hűvös őszi késő délutánban az ismerősöm előtt, s a szél ugyanolyan idegesítő szemtelenséggel tapogatta hideg kezeivel az arcomat, mint eddig.
            És ő szomorúan, de barátságosan mosolygott rám; szemeinek vad tüze meglágyult a megbocsátás, az emberség vizétől. A nap már alacsonyan szállt, pont a háta mögül szórta szét kegyesen utolsó gyémántos sugarait, s körülötte vérben ázott az égbolt, ahogy lassanként megszülte az éjszakát. Kezemmel kitakartam a látókörömből az ég féktelenül ragyogó ékkövét, hogy az arcába tudjak nézni. Vonásai egyre sötétedő árnyékba borultak, de hosszú, kócos hajának legszélső szálait még gyöngyházas fénybe vonták a napsugarak.
            Lágy mosolyra húzódtak ajkaim. Örültem, hogy nem haragszik, hogy mintha nem haragudna, hisz nem akartam neki rosszat, és ezzel úgy tűnik, ő is tisztában volt.
            S mintha ezzel valamivel közelebbnek éreztem volna magamhoz. Az első nézeteltérés szikrái mintha összehegesztettek volna valamit, valamit, ami eddig is készült az élet üllőjén, de sosem vettem róla különösebben tudomást.
            Lehet, hogy ezek voltak egy barátság első, tétova hegesztései.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése