2017. március 24., péntek

Szimfónia négy tételben [3/5]

A mesélő és ismerőse ezúttal egészen váratlanul futnak össze a nyári kánikulában. A mesélőt kellemesen meglepi a szegény kis utcaseprő jócskán megváltozott külseje, furcsa barátaival azonban nem igazán tud mit kezdeni...



1. fejezet
2. fejezet





Aztán köddé vált. Hónapokig nem láttam. A rügyecskék időközben felserdültek, és sűrű lombkoronákat alkottak, melyek rejtekéből egyre vidámabban zengtek elő a madarak ékes trillái. A virágok egymás után bontották ki és hullatták el színes selyemszirmaikat, és a nap is egyre rettenthetetlenebbül, egyre erőszakosabban ontotta éltető sugarait a világra.
            Nemcsak a természet dolgozott keményen a felemelkedésért, én is éjt nappallá téve izzadtam s küzdöttem, és irdatlan erőfeszítésemnek meg is lett az eredménye. Teljesen kiégett, megüresedett aggyal, de annál elégedettebben vettem át a diplomámat júliusban, és azután senki és semmi nem érdekelt annál jobban, mint hogy visszaszerezzem elkallódott ép elmém maradványait.
            Igen, lustálkodtam. Lustálkodtam heteken át, és őszintén? Nem érdekelt, hogy mennyire nem kezdek magammal semmit. Ennyi küzdelem után, ami ráadásul eredményes is volt, úgy éreztem, megérdemlem a teljesen felhőtlen pihenést, mielőtt szeptemberben elkezdeném teljes erőbedobással tovább koptatni az iskolapadot.
            Élveztem a nyarat, a tökéletesen enciánkék égen úszó hamvasfehér felhővatták látványát, a nap rekkenő tüzelését, na meg a sugarai ragyogásában buján rikító színorgiát, a piros, sárga, zöld, kék és lila féktelen árnyalait, amiket csak nyáron láthat ilyen meseszép pompában az ember.
            Egyik nap soron kívül el kellett ugranom a boltba édesanyámnak egy-két dologért. Csak a szokásos dolgokról volt szó, tojás, rizs, cukor és miegymás, de úgy gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat, és akkor már egy-két csokit is tömök majd ezek mellett méretes bevásárlószatyromba, amit így teljes gondtalansággal és édességre éhesen lóbáltam, ahogy az üzlet felé haladtam a vakító verőfényben.
            Fülledtség volt. Igazi, őrjítő nyári kánikula. Szinte alighogy elindultam otthonról, már éreztem is, ahogy a tarkómon gyöngyözni kezd az izzadság, és a sós kis cseppek csiklandozó forrósággal csúszdáznak le a hátamon, kellemetlenül nedvesítve lenge fehér pólómat.
            Gőzölgött a járda. Szó szerint gőzölgött, és az úttesten helyenként megolvadt a fekete aszfalt, ahol közvetlenül tűzött rá a nap már órák óta. Elővigyázatosan sapkát húztam a fejembe indulás előtt, de így sem bírtam én ezt az őrült meleget, sosem viseltem jól a kánikulát, szóval úgy határoztam, hogy inkább átvágok a közeli parkon, és úgy megyek el a boltig. Igaz, ez kis kerülőt jelentett, de nagyon kellett már nekem, hogy lehűljek kicsit a fák árnyékában.
            Alighogy beértem a parkba, szinte nyomban megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy már nem éreztem magamon a nap lángoló tekintetét. Árnyék, végre árnyék! A széles, egyenletes szürke betonjárdát kétoldalt szálas, vaskos faóriások szegélyezték, és majdhogynem tökéletesen beárnyékolták pompázatosan dús lombkoronájukkal, körös-körül pedig fű, édenien ragyogózöld, egészséges fű burjánzott, amerre csak a szem ellátott.
            Nyugalmasan, kényelmesen sétáltam. Nem siettem sehova, és a frissítő árnyékban már a forróság sem tudott leteperni kéretlen, kéjes leheletével. Útközben el-elhaladtam egy-egy ember mellett, de egyiküket sem ismertem, szóval csak szótlanul figyeltem, ahogy pihennek a terebélyes fák jótékony ernyői alatt. Egyesek egyedül ültek és elmélyülten könyvet vagy újságot olvastak, egy-egy kisebb csoport élénken beszélgetett és kacarászott, amott távolabb meg egy tinédzserkorú párocska flörtölgetett suta, de annál kihívóbb vonzalommal.
            Szép nap volt a mai. Büntetnivalóan tökéletes. Fütyörészni kezdtem jókedvemben, egy bugyuta, ütemes kis nyári slágert, amit előző nap hallottam a rádióban, és még az előadóját sem ismertem, de azért elég fülbemászó volt ahhoz, hogy a fejemben ragadjon, és közben derűsen nézelődtem tovább. Ellépdeltem két fiatal férfi mellett, akik hangosan röhögcsélve terpeszkedtek egy düledező fapadon két jókora, ki-be horpadt műanyagflakon társaságában, melyek félig voltak töltve valamiféle meghatározhatatlan, aranyszínű itallal.
            Elmosolyodtam, ahogy menet közben végignéztem rajtuk. Milyen vidám ma mindenki! A nyár valahogy kihozza az emberekből az életörömet, a pozitivitást. Azok, akik ősszel és télen morogva húzódnak vastag sáljaik oltalmába, a szép idő beköszöntével olyan megkönnyebbüléssel szabadulnak meg rosszkedvüktől és gátlásaiktól, akár súlyos, otromba nagykabátjuktól. Bár hogy őszinte legyek, én a magam részéről sosem értettem azokat, akik nem szeretik az összes évszakot, és csak nyáron tudnak boldogok lenni...
            Hirtelen megtorpantam, mintha ostorral csaptak volna meg. Reflexből, öntudatlanul. Értetlenül összehúztam a szemöldökömet. Várjunk csak...
            Megfordultam, és bizonytalanul visszanéztem a két férfire, akik közül a hozzám közelebb ülő épp buzgón döntötte magába az egyik üveg tartalmát. De olyan ügyetlenül tartotta azt a flakont, alig talált rajta fogást, olyan hatalmas volt, de azért csak elbírta valahogy, a barátja meg vihogva, huhogva szurkolt neki, ahogy mohón nyelte az italt.
            Csak néztem őket, néztem tompán. Valami hiányzott az agyam szerkezetéből, valami kis csavarka, vagy talán nem volt eléggé megolajozva, de éreztem, hogy valami itt hiányzik. Hogy valamiről kéne tudnom, de nem jutott el a szürkeállományomig, hogy mi az.
            Aztán koppant. Akkorát, mint mikor a templomtoronyban megkondul a nagyharang. Ostobán eltátottam a számat a felismeréstől.
            Ő az, a ronda dzsekis! És elsőre nem ismertem meg, ami nem volt csoda, mert a haja most már nem loboncoskodott a nyaka körül, és a bajuszka is szőrén-szálán eltűnt. Meg is döbbentem így hirtelen elég rendesen, mert többnyire loncsosan, túlméretezett ruhákban szoktam látni, most meg, bár még mindig eléggé lötyögősen állt rajta az a terepmintás rövidnadrág meg a világosszürke póló, legalább nem volt háromszor akkora, mint ő, csak úgy egy számmal nagyobb.
            De azért még bennem élt a kételkedés. Biztos, hogy ő az...? Egy pár pillanatig csak bután álltam, és bizonytalanul méregettem a profilját, de akárhogy is néztem, ez csak ő lehetett. Ugyanaz a napsütötte bőr, ugyanazok a sötét, íves szemek, ugyanazok a bokros szemöldökök... Ennyire csak nem lehetek vak!
            - Heló! - léptem közelebb hozzá önkéntelenül is, bár kissé tétován; a lábaim szinte maguktól vittek előre, még ha kicsit bennem is lapult valamiféle érthetetlen félénkség. Őszintén megvallom, kíváncsi voltam. Rettenetesen kíváncsi, hogy mi történhetett vele, hogy ennyivel összeszedettebben nézett ki, de egy idegen férfival ücsörgött, és kicsit úgy éreztem, mintha betolakodnék, mintha megzavarnék valami nagyon fontosat, például egy hosszú idő óta várva várt baráti összejövetelt.
            A szólított hirtelen riadtan összerezzent, és olyan sietve kapta el a szájától az üveget, mint akit az anyukája tetten ért, amint a hűtő mellett áll, és suttyomban közvetlenül a dobozból szopókálja ki a tejet. Rám meredt, hosszan, tompán. Nagy barna szemei értetlenül húzódtak össze, és olyan érzésem lett, mintha egy másik dimenzióból rántottam volna épp ki; végtelen lassúság nyűglődött a szemeiben. Csak bámult és bámult rám rezzenéstelen tompasággal, és közben a pofazacskói úgy dülledtek ki kétoldalt, mint egy mohó kis hörcsögnek. Összeráncolta az orrát. Erőlködve nyelt egyet. Aztán nagyjából ugyanúgy meglepődött, mint az előbb jómagam, bár az ő esetében maximum azért lehetett indokolt a nagy döbbenet, hogy ilyen sok idő után pont ilyen váratlanul fut össze velem.
            - Helóóó! - köszönt hosszan, elnyújtottan, és közben bamba tekintettel széttárta az egyik tenyerét, amolyan kérdés- vagy hitetlenkedésféleképpen, mintha azt hinné, álmodik vagy netán képzelődik, de még azt is el tudtam volna képzelni, hogy elsőre ő sem ismert meg. Ismét bámult rám pár pillanatig tátott szájjal, elgondolkozva összevont szemöldökkel. Csend volt. Egy rigó vígan füttyögött felettünk az egyik ágon.
            - Ismered? - fordult felé unottan a mellette ülő ismeretlen, és nyüzüge karjával lezseren rákönyökölt a pad korhadó támlájára, ahogy bizalmatlanul tetőtől talpig végigmért. Nyilván ő sem egészen tudott ebből a reakcióból semmiféle konkrétumot levonni.
            Ismerősöm hirtelenjében észbe kapott. Újra összerezzent és becsukta a száját, de aztán olyan kótyagosan nyelt egyet, mintha csak lesből fejbe kólintották volna.
            - Aha! - vigyorodott el pajkosan, aztán elkuncogta magát. - Egyszer meghívott sörözni. Jó haver! Jó haver bizony... - nevetett fel újra, és a másik ezt éktelen viccesnek találta, szóval becsatlakozott a hahotába, és összeborulva röhögtek, visítottak, mint két hiéna.
            Őszinte leszek, megijedtem kicsit. Nem szerettem, ha nem tudtam valakinek az arcából, reakcióiból olvasni, márpedig a részegek teljességgel kiszámíthatatlanok, és emellett megint csak átjárt az a kellemetlenül bizsergető érzés is, hogy én egyáltalán nem tartozok ide, az ő körükbe. Tényleg kezdtem úgy lenni vele, hogy hiba volt most itt megállni, és talán ha most gyorsan elslattyognék, a nagy heherészésben lehet, hogy észre se vennék. Már majdhogynem tényleg megtettem az első lépést, mikor az ismeretlen srác fél szemmel ismét rám pillantott, és döbbent, talán kissé riadt arcomat látva azon nyomban abbahagyta az idétlen vihogást.
            - Mindig ilyen, ha részeg - mormogta kutatón meredve a szemembe, de olyan flegma, szinte szemrehányó léhasággal, hogy nem tudtam nem elgondolkodni, hogy egyáltalán miért közölte ezt velem, mikor úgyse tartja fontosnak. Vagy inkább engem nem tartott fontosnak? - De majd mindjárt elalszik - tette hozzá, ahogy kényelmesen hátradőlt a támlán, és fülét vakargatva jól meghúzta a saját üvegjét.
            Furcsa volt ez az ember is. Olyan jól öltözött volt, valahogy nem illettek össze a barátjával, aki majdnem mindig úgy festett, mintha a kukáskocsiból halászták volna ki. Ez a férfi ebben a dögletes kánikulában képes volt divatos tapadós fekete farmert viselni; úgy feszült rá valószerűtlenül vézna lábaira, akár a denevér hosszú csontujjaira a bőrredők. Szinte el tudtam képzelni, hogy azzal magyarázza, hogy miért ésszerű ezt nyáron viselni, hogy „de a térdénél ki van szakítva!”
            Arcra viszont nem volt kellemetlen látvány. Nem lehetett benne semmi vadságot vagy közönségességet felfedezni; kifinomult, szinte már úrias vonásai voltak, lágyan gömbölydedek és szelídek. A bőre beteges hófehérje szinte vakított a nyári napsütésben, érdekes kontrasztot alkotva pirosas, furcsán kerek formát alkotó ajkaival, és én őszintén megmondom, hogy életemben nem láttam még olyan gyönyörű orrot, mint amilyen neki volt. Pont jó hosszúságú volt, se nem rövid, se nem hosszú, a vastagságára sem lehetett panasz, és a hegye is olyan szépen, kedvesen kerekedett le. Hol volt az én otromba, vaskos krumplim ettől a győnyörűen cizellált orrtól...!  Komolyan mondom, gyanúsan tökéletes orr volt ez, amilyenhez hasonlóval ritkán találkozni.
            Szinte elképedtem volna attól, hogy a természet (vagy egy jó sebész kése? nem tudtam eldönteni) mire képes, de a srác szemei lefegyvereztek kissé. Amint találkozott a tekintetünk, nem tudtam csak csendes ámulattal szemlélni feltűnően megnyerő külsejét. Hatalmas szemei voltak, gyermekiesek és ártatlanok, óriásiak és tompán feketék, akár a pokol, és pont ezek a megkapó kerek szemek végtelenül antipatikussá tették. Úgy nézett rám, akárcsak egy ruhásszekrény vagy egy mosogatószivacs lettem volna. Unottan, kedélytelenül, végtelen szenvtelenséggel.
            - Alszik a franc! - lökte vállba az ismerősöm. - Ne beszélj a nevemben! Előbb még inni kell. Inni... Meg amúgy is dolgunk van még. De előbb iszunk ezzel a jó baráttal. A múltkor megígértem neki, hogy meghívom egy italra.
            Azzal megragadta az üveget, amiből az előbb ő ivott, a rácsavart kupakjánál fogva, és egy erős, vaskos lendülettel szinte hozzám vágta. Éppenhogy elkaptam, de nyomban majdnem ki is csúszott a kezemből, olyan sikamlós és nehéz volt, de azért valahogy csak sikerült megtartanom. Tétován rámeredtem áttetsző felületére, melyet egy-egy ponton vakító csillogással ruházott fel a nyári nap. Ragacsos volt és nedves, és vastagon dőlt belőle az olcsó bor áporodott szaga. Gondolom az ital jó része nem is ismerősöm szájában landolt, hanem lefolyott az üveg külső falán a földre...
            - Igyál! - biztatott a barna bőrű, a hangszínéből ítélve valószínűleg lelkesen bazsalyogva. - Fenékig!
            Hezitálva felpillantottam, mintegy húzva-halogatva az elkerülhetetlent, és közben átcsapott az agyamon pár kósza, keresetlen gondolat, hogy mivel is tudnám visszautasítani, hogy nekem most innom kelljen ebből a büdös, ragacsos üvegből, aminek minden bizonnyal a szája is tiszta nyál lehetett már. Cikáztak a gondolatok, az egyik karambolozott a másikkal, a harmadik meg amint felröppent, már szárnyát szegve hanyatlott is vissza, mikor találkozott a tekintetem az ismerősömével. Olyan kis kedves, szinte ártatlan jóindulatot sugárzó arcot vágott, hogy éreztem, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani. Lehet, hogy neki ezzel az üveggel semmi baja sincsen, és engem kényeskedő kis ficsúrnak tartana, ha nem iszok belőle... Hát iszok! Férfi vagyok elvégre, vagy nem? Egy átlagos kilincsen valószínűleg több baktérium lehet, mint ezen, mégsem viszolygok attól, hogy megfogjam...
            Lecsavartam hát a kupakot, mely ragadt a rászáradt bortól, aztán azon nyomban ajkamhoz emeltem az üveget, és kortyoltam belőle pár egészségeset. Szinte éreztem, ahogy keresztbe állnak a szemeim is attól a savanyúan kesernyés, pállott íztől, ami özönvízként öntötte el az egész számat. Közben halványan érzékeltem, hogy valamelyikük feláll a padról, és hallottam, ahogy egyáltalán nem nyári viseletre szabott csizmák nehéz talpa a betonhoz dörzsöl pár kavicsot, ahogy viselőjük elsétál mellettem. Ebből rögtön tudtam, hogy a számomra ismeretlen srác lesz az, szóval meg is ragadtam az alkalmat, és jól utánabámultam, hogy a barna bőrű ne lássa, ahogy az ízlelőbimbóimat ért sokk keserves fintorokba rándítja a vonásaimat.
            Életemben nem ittam ilyen rossz bort. Soha, de soha. De lassan-lassan azért felocsúdtam belőle, és az is eljutott az agyamig végre, hogy a tapadós gatyás hova igyekezett: egy nem is olyan messze álló terebélyes fa árnyéka alatt pacsizott épp le egy még nálánál is hullabőrűbb, erős alkatú, kopasz sráccal, akit nyomban megismertem, a közeli barkácsboltban volt eladó, néha szoktam is pár szót váltani vele.
            Rendes gyerek volt, de kicsit magának való. Amolyan igazi, különös művészlélek. Mikor épp ő dolgozott a pult mögött a barkácsboltban, rendszerint maga mellé állított a sarokba egy fa székecskét, amin ott ült egy rozoga, kopott kis magnó, és körülötte szétszórt műanyag cd-tokok és a hozzájuk tartozó lemezek csillogtak teljes összevisszaságban, rajtuk a legkülönbözőbb zenei stílusokat képviselő dalokkal. Sokszor, amikor a boltban jártam, nem is zenét okádott magából az a magnó, hanem fura, disszonáns zajokat vagy bódító kántálást, és a kopasz szinte már transzba esve, révetegen mosolyogva szolgálta ki a vevőket. Néha elgondolkoztam, hogy vajon mennyire állhat két lábbal a földön...
            Hamar meguntam, hogy azt figyeljem, mint beszélget egymással két idegen ember, szóval inkább felbámultam még pár másodpercig a fák göcsörtös ágaira, és elgyönyörködtem benne, ahogy zöld leveleik már-már áttetszően ragyognak a napfény gazdagon aranyló sugaraiban. Aztán mikor már úgy éreztem, hogy kellően jó képet tudok vágni ehhez a förtelmes borhoz, visszafordultam az ismerősömhöz, és eresztettem felé egy suta, hamis vigyort. Ő teljes nyugalomban hátradőlve pihengetett a padon, és a két kezét a hasán összekulcsolva, derűs szemekkel meredt a semmibe. Az arcát egészen lágyra faragta a zavartalanság elégedett kis mosolya. Nem láttam még ezelőtt ilyen megbékéltnek.
            Hamarosan észrevette, hogy figyelem, és a vigyoromat látva automatikusan ő is vidáman széjjelhúzta a száját. Szép volt a mosolya. Kedves és egészen törődő, olyan lágyan formázott és őszinte, mint egy gyermeké. Így mosolygott megállás nélkül, fáradhatatlanul, és csak nézett, nézett engem, kifejezetten bután. Nem tudtam eldönteni, hogy azért bámul-e rám így, mert arra vár, hogy tényleg igyam ki teljesen az üveget, vagy szimplán annyira részeg, hogy már az agyát sem érzi, de én mindenesetre keményen eltökéltem magamban, hogy ha vénasszonyok potyognak is az égből, én akkor sem iszom ebből többet egy árva kortyot sem. Nincs az az isten.
            Hirtelen megint ugyanúgy rángott egyet a feje, mint az előbb, és egy fokkal értelmesebb tekintettel körbenézett, mondjuk úgy, mintha fogalma sem lenne, hogy hol is van épp. Amikor aztán rám tévedtek a szemei, még szélesebbé feszült a vigyora, mintha most jött volna rá, hogy valóban itt vagyok, aztán jókedvűen megpaskolta párszor a mellette tátongó üres helyet a padon.
            - Na, ülj már le. Ne állj ott úgy, mint a faszent - szegezte rám a tekintetét szinte már korholón, és megint csak csapott egy erélyeset a pad vén deszkáira.
            Nem ellenkeztem, csak lehuppantam mellé. A pad kínlódva nyikordult egyet a súlyom alatt. Keresztbe tettem a lábamat, kényelmesen hátravetettem magam (már amennyire kényelmes volt az a kemény támla), és ránéztem az ismerősömre, aki meglepetésemre engem figyelt, elmélyült kis mosollyal vizsgálta az arcomat; szó szerint láttam, ahogy a szemei végigpásztázzák az orrom, az orcáimat, a szám. Nem értettem, mit néz rajtam ennyire, és kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. Van valami az arcomon? Van rajta valami koszfolt, vagy ki kéne fújni az orromat, vagy mi? Zavartan rámosolyogtam, ő meg csak nézegetett tovább békésen, érdeklődve, aztán ugyanolyan hirtelen unta meg a bámészkodást, ahogy elkezdte, és tátott szájjal kezdett méregetni egy faágat a feje fölött.
            Rántottam egyet a vállamon. Vajon én is ilyen fura vagyok részegen? Esküszöm, egyszer megkérem valamelyik barátomat, hogy vegye fel videóra, mikor sokat iszok. Erre kíváncsi leszek.
            Nem szólt egyikünk sem. Csak ültünk és hallgattunk. Elnéztem egy kis ideig, ahogy a feszes gatyás meg a kopasz elmélyülten beszélgetnek valamiről a fa vastag törzsének támaszkodva, aztán lehunytam a szemeimet. Hallottam, ahogy egy alig érezhető kis szellő olykor-olykor lágyan felborzolja a fák levélhajszálait. Madárkák ficseregtek egymás szavába vágva, ki mélyebben, ki magasabban; némelyikük egészen ártatlanul furulyázott, mások mélyen és vaskosan huhogva torkollták le őket. A puha, pajkos kis szellő egy-egy véletlenszerű emberi szót is felkapott itt-ott, és hullámzó hátán elhozta őket egészen a fülemig. „Pénz”, „a barátom”, „tegnap elmentem”, „sokszor túlzásokba esik”, „vettem tejet, most megyek...”
            Lassan beszívtam a levegőt. Jó mélyen. Frissen vágott fű édes illata és zsíros, füstös pecsenyeszag furakodott az orromba. Egészen éhes lettem hirtelen. Ebédre éhes. A csokik gondolata lassan-lassan kiszivárgott a fejemből, a sülő hús erőszakos illata elterelgette a lefolyóba. Vajon anya mit főz otthon? - töprengtem el, ahogy belenyúltam a rövidnadrágom zsebébe és előhalásztam belőle egy doboz cigarettát. Kivettem egy szálat, aztán a dobozt a mellettem ülő felé nyújtottam.
            - Kérsz?
A kérdezett felém kapta a fejét. Meglepett volt az arca, gondolom, ő is olyan zavartalanul elmélyedt a gondolataiba, mint én az imént, most meg váratlanul rántottam ki belőlük. Pislogott egy laposat, és álmos, sötét szemeit a dobozra függesztette. Türelmesen vártam. Már nem is számítottam tőle gyors reakcióra.
            - Miért is ne? - mosolyodott el aztán szelíd agyatlansággal, és vett a dobozból egy szálat. - Köszönöm.
            Elővettem az öngyújtómat, és meggyújtottam neki a cigarettáját, aztán a magamét is. Megszívtam, ahogy újból kényelmesen hátradőltem a padon, majd lassan, nyugodtan kifújtam a füstöt. Jólesően sóhajtottam egyet.
            Szép most az élet. Bárcsak mindig ilyen csendes, ilyen nyugalmas lenne a világ, ilyen csodálatosan napsugaras, ilyen derűs, kéklő éggel és pamacsos, hófehér felhőkkel. A boltban veszek majd magamnak finom csokit, otthon vár anya az ebéddel, és nincs semmi, de semmi dolgom szeptemberig.
            Gyönyörű... gyönyörű az élet.
            - Na és... mi a helyzet veled? - hallottam magam mellől az ismerősöm hangját. Szinte meglepetten kaptam felé a fejem. Egy pár pillanatra szinte el is feledkeztem róla, hogy itt van. Barátságosan somolygott rám, ahogy lábait szétvetve, sötét képén a bugyuta, laza idill árnyékával üldögélt mellettem, hosszú mutató- és középső ujja között a füstölgő cigivel.
            Szélesen elvigyorodtam.
            - Hát, júliusban megkaptam végre a diplomámat - jelentettem be büszkeségtől dagadó mellel. Teljesen meg voltam magammal elégedve, nem is igyekeztem palástolni, a kemény, kitartó munkának elvégre megvan a gyümölcse, és eszemben sem volt szerénykedni vele. - Most szeptemberig pihenhetek, aztán megyek vissza mesterképzésre - tettem hozzá megkönnyebbülten. - Már nagyon jól jött ez a kis pihenés, nagyon ki voltam már merülve.
            - Gratulálok! - vágta rá egy széles mosollyal szinte azon nyomban, hogy befejeztem a mondanivalómat, és szabad kezével megveregette a vállamat. Aztán csak nézett rám, le se vette rólam a szemét, és mosolygott és mosolygott, de megállás nélkül. Ahogy teltek a másodpercek, úgy vált ez a mosoly egyre-egyre merevebbé, és tompa tekintetű szemei úgy révedtek el egyre inkább hideg lassúsággal. - De jó neked... Nagyon ügyes vagy. Biztosan jól megdolgoztál érte - fűzte hozzá, ahogy hirtelen a földre szegezte a szemeit, és erőteljesen szívott egyet a cigijéből.
            - Hát, jó sokat tanultam, tényleg - bólogattam komótosan. - De hamarosan megint kezdődik a gürcölés elölről.
            Ő is lassan bólogatni kezdett, és közben újra rám emelte a tekintetét. Meglepett, hogy hirtelen mintha komolyabban, értelmesebben nézett volna, a botor derű jó része egészen felolvadt az arcáról. Egy darabig nem szólt semmit, csak fürkészte az arcomat.
            - Sok sikert! - mosolyodott el bágyadtan, és csuklott egy jó hangosat.
            - Köszönöm - feleltem boldogan. - És veled mi a helyzet? Anyukád hogy van?
            Az édesanyja említésére azon nyomban mélyen a szemeimbe bámult, szinte gyanakodva. Aztán újra kiült az az idióta, agyatlanul kapatos vigyor a képére.
            - Jól van, köszöni - vetette keresztbe az egyik lábát a másikon, és megint megszívta a cigijét, de ez most nem annyira esett jól neki, mert ahogy kifújta a füstöt, gyengén köhögni kezdett. Már azon voltam, hogy megveregetem a hátát, hogy rendesen kiköhögje magát, mikor hirtelen kihúzta magát, teli tüdővel szippantott egyet a friss nyári levegőből, majd azonmód tette is újra a szájához a cigarettát, mintha mi sem történt volna, és lazán átvetette egyik karját a pad támláján, ahogy hátradobta magát, és felém fordult. - Most tudok neki venni egy-két jó dolgot. Tegnap vettem neki egy szép új pulóvert, hogy ne fázzon majd annyira télen. Tudod, rettentően fázós. Mert amúgy úgy két hónapja a lovardában dolgozok... Nem olyan egetrengető a fizetésem, de rendes, rendszeres munka és biztos pénz. Sokkal jobb dolgom van most, mint tavaly, tavaly nyáron szinte csak fűnyírásból meg mindenféle ház körüli alkalmi munkákból tudtam pénzt keresni... A nővérem több pénzt zsebelt be a... jóval többet keresett nálam, szégyelltem is rendesen.
            Ezt mindet elmélyülten, szinte egy levegővel darálta le, ahogy a cigijével hadonászott, szanaszét szórva a hamut a meleg betonra, és közben hol engem figyelt, hol a fánál társalgó barátaira meresztgette a szemét.
            Aha! Szóval ezért néz ki sokkal vállalhatóbban! Egészen megvilágosodtam, én mondom. Akaratlanul is végigmértem az arcát, az alakját, és lehet, hogy továbbra is vézna volt, a könyöke csontos és a bőre száraz, mint a papír, de talán kicsit kevésbé tűnt mélynek és sötétnek az árok a pofacsontja alatt, s a szeme is mintha másképpen tüzelt volna, mint ezidáig. Eddig is ott láttam benne az elszántságot, a rettenthetetlenséget, de ott rejtőzködött kormos fátyla mögött a kilátástalanság is...
            Most viszont mintha megvillantotta volna elméjében pattogó fáklyáját a remény. A tekintete derűs volt. Józan, óvatos, de derűs és büszke. Úgy tartotta a fejét, akár egy kisnemes, akit az élet királya épp most részesített valami kimondhatatlan kegyben, és olyan hanyag megelégedéssel szívta a cigarettát, mintha gondjainak s verejtékes szenvedésének javát áthajította volna a válla mögött, bele egy bűzölgő csatornába, oda, ahova való.
            Mindig egészen elképedek az emberi akaraterő ilyetén megnyilatkozásain. Hihetetlen, hogy egyesek képesek kilábalni a nyakig érő mocsárból is; szárnyaikat megfeszítve, fogukat összeszorítva repülnek ki a reménytelenség kilométeres szakadékából, akár egy fenséges, győzedelmes sas. Mások meg közben a tenyerüket beszennyező és bizsergető két centis hóléből sem képesek kiemelkedni, annyira hozzászoktak a nyár tüzéhez...
            Szinte már elismeréssel tekintettem ismerősöm új és jobb ételtől teltebb, napbarnított ábrázatára.
            - Látod - tettem csontos, keskeny vállára a kezem -, mondtad, hogy lesz pénzed, és el is érted, amit elterveztél - mosolyogtam rá bátorítóan. - Nagyon ügyes vagy!
            Az alkoholtól fátyolos vadgesztenyeszemek egy pár pillanatig bizonytalan tompasággal fürkészték az arcom, aztán egészen összeszűkültek, ahogy ismerősöm arcán tűzijátékként villant fel egy sziporkázó, a boldogság színeiben villódzó mosoly.
            Egy ideig nem szólt semmit, csak ezzel a levakarhatatlan vigyorral a képén bámult a langyos, világosszürke járdára, melyen elszórva hevert egy-egy az ágakról lefosztott zöld levél. Még akkor is csak bazsalygott, mikor megszívta a cigarettáját.
            - Ha jól emlékszem, azt arra mondtam, hogy majd lesz pénzem elmenni tanulni - felelte lassan, ahogy hátradőlve kifújta a tömött füstöt. Elmélázva szuggerálta egy darabig egy előttünk vidáman csacsogva elhaladó lány formás, rövidnadrágos fenekét, aztán egy lapos pislantással felém fordult. - De már egy ideje arra is teszek félre. Ha így folytatom, lehet, hogy jövő szeptemberre összeszedem hozzá a pénzt.
            - Na, azt nagyon jól teszed - bólintottam egyetértően. - És mit akarsz majd tanulni?
            Egy félszeg mosollyal megrántotta a vállát. Nem válaszolt azonnal. Ásított egyet, aztán a pad támlájára könyökölve tenyerébe támasztotta a fejét, és lustán, de annál határozottabban a szemembe nézett.
            - Hát, gondolkoztam egy asztalos képzésen... - kezdte lassan, bizonytalanul, mintha valamiféle negatív reakcióra várt volna, de közben a kemény, kihívó dac is megvillant a tekintetében. Érdeklődve bólintottam egyet, hogy folytassa, és ezt látva mintha egészen nekibátorodott volna, száját megnyalva folytatta. - Mindig szerettem famunkákat csinálni, otthonra is eszkábáltam már össze kisebb bútorokat meg tárgyakat... Szóval... úgy érzem, hogy ezzel komolyabban is foglalkoznék - magyarázta, és ahogy így fejtegette a szándékait, lassan-lassan egy szelíd kis mosoly lopta magát az arcára.
            - Ez jó elhatározás - bólogattam eltűnődve. - Majd nekem is csinálhatsz valamit. Például egy íróasztalt, úgyis kéne már egy új.
            Orrát összehúzva felvihogott az ajánlatomra, mintha valami rettentő vicceset mondtam volna, és kétkedve pillantott rám a szeme sarkából, ahogy a térdét felhúzta a padra, és úgy gömbölyödött össze ültő helyében, akár egy téli álomra készülődő sündisznó.
            - Mit nevetsz? - kérdeztem kuncogva, próbálva elkapni az arcából csak egy kis darabot, de úgy bedugta felhúzott térdei közé, hogy majdhogynem csak sötét homloka látszott ki. Erős ingert éreztem, hogy megcsiklandozzam az oldalát, hogy kigömbölyödjön végre, és ne úgy kuporogjon itt, mint egy nyűgös ötéves. Bár nem tudom, minek erőlködtem volna, hiszen részeg volt... - Komolyan gondoltam, tényleg kéne már nekem egy új íróasztal.
            Mély csend. Láttam, hogy nehezen, mélyen lélegzik kényelmetlen testhelyzetéből kifolyólag, és valószínűleg kezdett a levegő is befülledni az arca környékén. Kis idő múlva aztán előbújt önmaga kreálta kis barlangjából, kinyújtóztatta a végtagjait, és akkorát ásított, hogy majdhogynem bekaphatta volna a fejem, ha akarja.
            - Jó. Majd csinálok egyszer neked. Majd ha jobb leszek - felelte végül léhán, ahogy egyik sovány karját a pad támlájára helyezte, és egy békés kis mosollyal ráfektette a fejét, akárcsak egy pihe-puha párna lett volna.
            - Ezt megbeszéltük - válaszoltam vigyorogva, ahogy megint figyelni kezdtem ismerősöm a fánál diskuráló barátait. A tapadós gatyás épp egy telefonon mutogatott valamit a kopasznak, és térdüket csapkodva nagyokat vihogtak.
            Vártam volna valamiféle választ, de nem jött semmi reakció. Értetlenül kaptam ismerősöm felé a fejem, s láttam, hogy a szeme csukva, s az arca ernyedt. Nem tudtam eldönteni, hogy erre már egyszerűen nem akart-e felelni, mert az ügyet lezártnak tekintette, vagy akkor egyszerűen csak túl mélyen benn járt már az álmok birodalma felé vezető simára kövezett úton, mert rövidesen már félreérthetetlen egyenletességgel vette a levegőt. Hitetlenkedve, szemöldökömet összehúzva csóváltam meg a fejem, ahogy elnéztem nyugodt, megelégedett szuszogását. Ez komolyan elaludt. Még a kezében is ott füstölgött a félig elszívott cigi.
            Megrántottam a vállam, s csodálkozástól magasra szökött szemöldökkel szippantottam egyet a cigarettámból.
            Kifújtam a füstöt. Lassan, egyenletesen, mélázón. Pislogtam egyet. Furcsa érzés volt számomra, de valamennyire megelégedés járt át attól, hogy tudtam, hogy ennek a mellettem alvó ismeretlennek szerencséje is tud olykor lenni az életben.
            Mert az volt. Ismeretlen.
            És milyen szokatlan, hogy egy ismeretlennel miket meg nem tud osztani magával kapcsolatban az ember. Mert ha én úgy éreztem, hogy alig ismerem őt, akkor valószínűleg ő hasonlóan lehetett ezzel, és mégis mennyi mindent elárult már nekem az életéről...
            Nem értettem. Nem értettem, hogy lehet az, hogy valakiről ennyit tudok, és mégis úgy érzem, hogy egyáltalán nem is tudok semmit. Semmit, de semmit.
            Egy kedves, bizalmas idegen.
            Egy bizalmatlan ismerős.
            Vala...
            - Elaludt?
            Úgy kaptam fel a fejem, akárcsak a tenger mélyéről buktam volna fel még azelőtt, hogy felnyitottam volna a kagylót, amivel már jó ideje szemezgettem odalent. Kirántottak, pedig nem is fuldokoltam. Jól éreztem magam odalent.
            A kopasz volt az, meg az arrogáns fejű, divatos halálmadár. Visszaidéztem elmémben a kérdést, és a hangszín alapján az előbbi volt a kérdező; keskeny mandulaszemei várakozó derűvel méregettek, s tar fején viaszosan csillogtak a levelek barikádján átfurakodó kósza napsugárkák. Mellette a barátja elgondolkozva simogatta hátrafelé ébenfekete, stílusosan lenyalt frizuráját.
            Bólintottam, de a kopasz már nem is rám figyelt; telt, rózsaszín szája fintorszerű mosolykára húzódott, ahogy kiszúrta a mellettem békésen alvó kezében a majdhogynem teljesen elégett cigit. Azonmód ki is kapta sovány ujjai közül, és szívott rajta egy jó mélyet, aztán alattomban, de annál lényegre törőbb határozottsággal az elbambult halálmadár kerek ajkai közé nyomta. Az először kissé rosszallóan villantotta idétlenkedő barátjára tompa, mély tekintetét, de aztán a konokan összeszorított száj csintalan, megbocsátó mosolyra húzódott, és ő is vidáman megszívta a dohányt.
            Békepipa.
            - Hagyjál már a sulival, anya... - nyöszörögte álmában az ismerősöm, és teljes természetességgel a másik oldalára fordult a kemény padon. - Inkább elmegyek... dolgozni... Annak több ér... értel... - kezdett bele aztán ismét alig hallhatóan, de befejezni már nem fejezte be. Megvakarta a combját, morrant egyet, aztán lágyan hortyogni kezdett.
            A kopasz ajkai akaratlanul is valami vigyorféleségbe rándultak, s egy pár pillanatig vígan csilingelt hófehér nyúlfogain a napsugár, de alighogy felcsendült ez a mosoly, szinte nyomban zavartan kókadt is le. Egy kis ideig elgondolkozva bámult maga elé; apró, értelmes szemei a távolt fürkészték nyugodt, komoly keménységgel.
            Aztán hirtelen hozzám fordult.
            - Mi a helyzet?
            Meglepett, hogy hozzám szólt, de nem mondom, hogy bántam volna, mert hogy őszinte legyek, kicsit kezdtem már kínosan érezni magam két idegen társaságában, úgy, hogy konkrétan az az ember, aki miatt megálltam beszélgetni úgy eleve, gondtalanul szunyókált, és magasan tett a külvilágra. Bár igaz, a tar koponyájút ismertem a barkácsboltból, de hát kutya füle az ilyen ismeretség szempontjából.
            - Megvagyok. Te?
            A kopasz megint elmosolyodott. Lassan, szelíden. Talán kicsit gúnyosan. De lehet, hogy nem is gúny volt ez, hanem inkább valamiféle furcsa, pajkos lesajnálás, hogy ennyire képtelen vagyok egy érdektelen kérdésre érdekfeszítően megfelelni.
            - Én is - döntötte félre a fejét, ahogy fürkészőn a szemembe nézett. Eddig még sosem éreztem így vele kapcsolatban, de most kicsit idegesített a tekintete. Mindig ilyen nehezen megfogható, határozottan komoly bambaság ült a pillantásában, amiből képtelen voltam olvasni, de most, ebben az idegen környezetben valahogy jobban zavart, hogy mintha hirtelen nem találtam volna vele a közös nevezőt.
            - Ismered? - hallottam megint az unott kérdést ellenszenves új ismerősöm szájából, de most már talán kicsit ingerültebben simogatta még laposabb állományúra fényes, dús hajzatát. Biztos nem értette, hogy hogy lehet, hogy csak ő maradt ki ebből az ismeretségi körből, de szó mi szó, én sem láttam még korábban errefelé, szóval az érzés kölcsönös volt.
            A kopasz még nézett rám pár röpke pillanatig, kitartóan, tágra nyílt szemekkel, de elmeredő tekintete alapján már régen csak azért, mert elfelejtette levenni rólam a szemeit, még mielőtt elbambult volna.
            - Aha - tért aztán hirtelen magához, és csak félig-meddig, nemtörődöm módon lökte barátja felé a választ, miközben a padhoz sétált, és letette hawaii-mintás rövidnadrágjában feszülő, enyhén hájas hátsóját az alvó melletti karfára. Hirtelen újra felködlött az arcán az a szokatlan, életvidám kis grimaszszerű vigyor. - Rendszeres vevőm a barkácsboltban.
            A jóképű, cingár varjú töprengve megvakarta az állát, aztán komótosan bólogatni kezdett.
            - Ja - kuncogtam kicsit tartózkodóan. Azért mégsem akartam kuka módjára viselkedni, még ha nem is nagyon tudtam elengedni magam. - Az öcsém mindent elront, amihez csak hozzáér, aztán meg nekem kell helyrehoznom a károkat - dohogtam a fejemet ingatva. - Tegnapelőtt például leszakította valahogy a fél reluxát...
            - Elég ügyetlennek hangzik - jegyezte meg hirtelenjében a gyászos fashionista. Meglepve fordítottam felé a fejem. Jé, hát ez tud társalogni is velem! Még ilyet... Nem tagadom, őszintén meg voltam döbbenve. Ez volt eddig a legelső érdemleges megszólalása, de az igazat megvallva nem nagyon értettem, hogy vajon éppen most miért volt kedve kinyitni a száját, ha eddig jóformán meg se mukkant, csak ellenségesen méregetett. De az arca nem adott választ a kérdésemre. Még csak nem is felém nézett, a körmeit vizsgálgatta teljes odaadással.
            - Ja, eléggé kétbalkezes lehet - helyeselt a kopasz vihogva. - Van egy nagyon jó barátom, ő is ilyen... Kitűnő tanuló, egy hármasa sem volt soha... Közben meg nem merem egy percre sem egyedül hagyni a lakásomban, mert már négy kilincset leszaggatott és összetörte a vécéülőkét.
            Felnevettem, ahogy ezt így elképzeltem, és a halálmadár is vinnyogva röhögött velem. Hibátlan porcelánbőre kipirult, ahogy jóízűen, szabályos fogsorát kivillantva vihorászott, de mintha kisebb kárörvendés is vegyült volna a nevetésébe. Furcsa, de ez a bizalmatlan, már-már taszítóan fapofa figura igazán élvezettel és teljes szívből tudott röhögni. Szinte már szimpatikusnak találtam tőle. De csak szinte.
            A kopasz is kuncogott, de ő a barátjához képest egészen visszafogottan és szelíden viselte magát, és hamar rá is fagyott a jókedve arra a tökéletesen sima, hibátlan arcára. Nem kifejezetten lepett meg... Az volt az első dolog vele kapcsolatban, ami feltűnt, mikor megismertem, hogy valahányszor szabadabban el merte magát mosolyogni, mintha hirtelen megcsapták volna valami láthatatlan ostorral.
            Hamarosan a pipaszárlábú denevér is kifogyott a szuszból, és megint, megint eljutottunk oda, ahonnan kezdtük. Bőszen kukát imitáltunk, mintha semmi más dolgunk nem lett volna, mint itt ácsingózni, és egymás társaságában unatkozni. A fashionista ásított egy végtelenül ordenárét, egyenesen leláttam a nyelőcsövébe. A kopasz lassú, kimért mozdulatokkal cigarettára gyújtott, aztán elbámult a szemközti tölgyfa ágai közé.
            Laposakat pislogtam. Álmos voltam, és végtelenül untam magam, de közben feszülten figyeltem is a környezetemre. Képtelen voltam elengedni magam. Egyszerűen nem ment. Irritált a csend, ami megállás nélkül könyörtelenül üvöltött a fülembe, s folyamatosan húsomba vágott életlen kardjával a közöny. Soha semmit sem utáltam jobban, mint társaságban egyedül lenni.
            - Hé, kelj fel!
            Már pont, hogy azon voltam, hogy felállok, elköszönök, és megyek végre a dolgomra, mikor a kopasz hirtelenjében könyörtelenül megrázta az álom mézédes ölében ringatózó barátját, de annak nemigen akaródzott magához térni, mert mindössze csak egy ingerült, kelletlen morranással reagált.
            A kopasz felnevetett, és hitetlenkedve megrázta kerek golyófejét. Sunyin bökött egyet az alvó bordái közé, de az megint csak kínlódva nyöszörgött egyet, és morcosan lesöpörte magáról az okvetlenkedő kezeket.
            - Várjál... - húzta elő fejcsóválva a tapadós gatyás zörgő kulcscsomóját, melyet egy szívfájdítóan puhának tűnő, gömb alakú bolyhos kis égszínkék kulcstartó díszített. Nem sokba került, hogy ne röhögjek fel a látványra, hogy egy ilyen emó-szerű figura, akinek a szájában megsavanyodna az uborka, ilyen végtelenül aranyos kulcstartót hord magánál, de nagy nehezen valahogy csak sikerült ellenállnom az ingernek.
            A halálmadár makacsul szunyókáló barátjához lépkedett, és habozás nélkül, könyörtelenül csiklandozni kezdte a pihe-puha gömböcskével az alvó szabad prédaként kínálkozó érzékeny állát és nyakát. Ismerősöm szeme erre aztán rögtön felpattant. Félig visnyogva, félig ingerülten próbálta elhessegetni a bájos kis kínzóeszközt, sikertelenül, és mikor rájött, hogy barátja nem fogja egyhamar feladni, ismét sünné gömbölyödött, de akkor meg a kopasz vetette rá magát, és kegyetlenül röhögcsélve csiklandozni kezdte a bordáit.
            Hamarosan ismerősöm kimerülten heherészve ült a padon hosszú lábait mereven előrenyújtva, és álmosan maga elé merengve pihegett. A feneke már csak félig-meddig volt rajta a léceken; egy rossz mozdulat vagy sunyi taszajtás, és már lent is találhatta volna magát a betonon.
            - Ha visszaalszol, lelöklek - fenyegette meg a kopasz az ismerősömet, aki erre riadtan szabadkozó vigyorral             kezdett mentegetőzve hadonászni felé az egyik kezével.
            - Felébredtem, látjátok, hogy fe... felé... - bizonygatta bágyadtan, de a mondata végül olyan hatalmas nagy ásításba torkollott, hogy szinte idáig érezhettem a szája enyhén füstös odőrjét. Aztán révetegen cuppogott egyet-kettőt, és békésen rám mosolygott.
            Ezt amolyan jelnek vettem. Nem is inkább tőle, hanem főleg az égtől, hogy itt az ideje távoznom. Eleget ücsörögtem itt, kellemeset is beszélgettünk, és mondták, hogy dolguk is van. Nem akartam tovább húzni az idejüket, amúgy is volt egy érzésem, hogy csak és kizárólag miattam lézengtek itt ilyen sokáig. Kinyújtóztam, és azzal felpattantam. Illetve nem pattantam, inkább kászálódtam. Egészen elgémberedtek a tagjaim a sok üléstől...
            - Hát... én azt hiszem, megyek - jelentettem ki egy halvány kis mosollyal, ahogy először a bal, aztán a jobb lábam izmait megfeszítve igyekeztem kirázni belőlük a merevséget, aztán az ég felé is nyújtózkodtam egy isteneset. Halkan ropogtak a csontjaim.
            - Máris mész? - kérdezte az ismerősöm bambán eltátott szájjal, ahogy csodálkozva rám függesztette kifejező melegbarna szemeit.
            - Amúgy is épp menni készültünk volna - válaszolta vele egyszerre a girhes denevér a vállát lezserül megrántva, aztán komótosan áttette a súlyt az egyik lábáról a másikra, ahogy nadrágzsebébe akasztotta az ujjait, és futólag végignézett rajtam. A szemei végül lassan megállapodtak az arcomon, és így méregetett félig unottan, félig várakozón.
            Én meg amúgy sem miattad álltam meg - suhant át a fejemben magától a gondolat, és őszintén? Eszem ágában sem volt jobban kapkodni magam. Úgy tűnt, hogy csak neki égett már a talpa a mehetnéktől, a másik kettő nem úgy nézett ki, mintha nagyon siettek volna. Hát egy pár pillanatot csak tudott még várni, amíg elköszöntem, ha már vagy húsz percen keresztül vidáman csacsogott meg telefonozgatott a kopasszal egy fának dőlve, mint akinek az ég világon semmi dolga nincsen.
            Mosolyogva bólintottam egyet az ismerősöm megbékélt, álomfátylas szemeibe nézve.
            - Aha, megyek. Nektek is van dolgotok, meg nekem is. Majd még beszélünk - mondtam, ahogy lassan kezembe vettem a szatyromat, és pár lépést hátráltam a járdán a bolt irányában. Már épp integetésre emeltem volna fel a kezem, mikor hirtelen eszembe ötlött valami.
            - Tényleg, mi a helyzet a bicikliddel? - kérdeztem vigyorogva. Annyira örült annak a bringának, mikor legutóbb találkoztunk, hogy gondoltam, csak megkérdezem már, hogy megvan-e még neki, vagy netán szerencsétlenül összetörte valamiféleképpen.
            Mindhárman egyszerre kapták felém a fejüket.
            - A biciklimmel? - kérdezte az ismerősöm őszinte meghökkenéssel az arcán. A varjúsrác megint átnehezedett egyik lábáról a másikra, és két karját keresztbe téve rágni kezdte a hüvelykujján a körmét.
            - Aha - feleltem csodálkozva felhúzott szemöldökkel. Igazán nem értettem, hogy mi van olyan furcsa azon, hogy rákérdezek a bicajára, mikor a múltkor arról is beszélgettünk. - Mikor legutóbb találkoztunk, épp akkor vettél biciklit. Ilyen szép kis pirosat.
            A tar fejű úgy nézett rám, olyan gyanakodva összehúzott szemekkel, mintha nem lettem volna normális, és az ismerősöm is csak hülyén bűvölte az arcomat egy pár másodpercig. Aztán eltátotta a száját. Jó nagyra. Szinte hallottam, ahogy koppant az agyában valami.
            - Jaaa, tényleg? Pont akkor vettem azt a biciklit? - hunyorított rám az ismerősöm, aztán futólag rásandított a mellette ücsörgő kopaszra, akinek már szinte a homloka tetejére költöztek fel a szemöldökei.
            - Hát... valamikor tavasszal vetted. Azt hiszem... - válaszolta az bizonytalanul, és lassan, kutatóan függesztette rám apró, finoman formázott mandulaszemeit.
            - Én azt már el is felejtettem - kacarászott az ismerősöm, miközben két kezét lazán összefonta a feje alatt. - Tudjátok, milyen a memóriám...
            - Szörnyű... - forgatta meg a szemét ingerülten a fashionista.
            Pláne, ha valaki ilyen hullarészeg, mint most épp te - tettem hozzá, de csak magamban. Ők csak annyit láttak, hogy somolyogva ingatom a fejem.
            - Megvan még, persze. Gyakran megyek is vele - nézett az ismerősöm a szemembe. Csak nézett és nézett rám, áthatóan, és egészen megdöbbentően józanul. Valahogy zavaró volt most a tekintete, szinte égetett... Nem tekintett ma még rám ilyen erővel és határozottsággal, szóval gondoltam magamban, hogy most már tényleg ideje odébbállnom, mert már ő is tényleg nagyon menne.
            Bólintottam egyet.
            - Jól van. Örülök neki - mosolyogtam rá félszegen a fejemet vakargatva. Még álltam pár másodpercig sután, a betont szuggerálva, mint aki azt sem tudja hirtelen, hogy mit is akart most csinálni tulajdonképpen. - Hát akkor sziasztok! - köszöntem végre el integetve, és lábaim megindultak a meleg, száraz járdán az üzlet irányába. Ők is még intettek felém párat, a legtovább persze ő kalimpált amolyan ügyetlen, széles mozdulatokkal, aztán láttam, ahogy élénken beszélgetni kezdtek valamiről.
            Elfordultam tőlük, s ahogy távolodtam, úgy lélegeztem fel egyre inkább. Szomjasan szívtam egyre s egyre mélyebbeket a park tiszta, virágillatú levegőjéből, s élveztem az arcomba csapó lenge szembeszelet.
            Valahogy nyomasztó barátai voltak... Vagy nem is nyomasztóak, egyszerűen csak... maguknak valók? Különcök? Nem találtam a megfelelő szavakat, egyszerűen csak ette bele magát a tudatomba egy kicsinyke kukac, ami azt suttogta, hogy egyáltalán nem voltam számukra kívánatos személy, és hogy nagyon, nagyon más világban élek, mint ők. Messziről ez sugárzott róluk. Még a kopaszról is, pedig a barkácsboltban nem éreztem ennyire másnak, ennyire furcsán idegennek...
            Hirtelen visszapillantottam a pad irányába, de már nem ültek ott. Már csak a hátukat láttam meg rövid kutatás után, amint lassan távolodtak az ellenkező irányba, s apránként beleolvadtak a magas fák egyre vékonyodó csíkjai közé, akárcsak egy botsáska az ágacskák szövevényes rejtekébe.


 4. fejezet


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése