2017. március 15., szerda

Szimfónia négy tételben [1/5]

Egy fiatal férfi ócska, szakadozott ruhában rendszeresen söpri az utcát a környéken. A mesélő nem sokat beszélt még vele, de megszánja a nyilvánvalóan nincstelen munkást, és önzetlensége nyomán egy olyan világ nyílik ki előtte, amelyről eddig nem vett tudomást, ami mellett nap mint nap elhalad, és mégsem vette észre soha.








            Csikorgó téli hideg volt. A nap alacsonyan szállt már a horizonton, s aranyfénye gyémántossá varázsolta a világ hóköntösét. A makulátlan fehérség nem ropogott a lábam alatt, mert dolgos kezek már eltakarították a járdáról, de vastag jégbőrét nem tudták feltörni, így óvatosan kellett lépdelnie annak, aki nem szándékozott akaratlanul is bemutatni egy ügyefogyottabb tripla axelt.
            Derűsen nézelődtem körös-körbe, ahogy lassan hazafelé haladtam a munkából. A fagy már pirosra rágta a füleim hegyét, és buzgón harapdálta az orcáimat is, de nem zavart. Nem fáztam igazán, pedig a fagy kristálytiszta frissességgel ülte meg a levegőt, és enyhe, csípős szél is borzongatta a csupasz fák barna kérgű ujjait. Engem bundás nagykabát melengetett elvégre, szinte melegem volt túlbuzgó ölelése alatt, s kezeimet is védőn csúsztattam be zsebeimbe, nehogy a fagykirály hű kutyái megcsócsálhassák.
            Milyen szép is most a világ! Fehér, fehér és üde, tiszta és ápoló. Gyerekkoromban nem értettem, miért kell a jó meleg nyárnak minden évben szabadságra vonulnia és átadnia helyét a zord télnek. Igazságtalanság, gondoltam. Fagy van és latyak, átázik az ember csizmája, még a napon is majd' megfagy. Ki szereti ezt?
            De azóta megértettem, hogy a tél jó orvos, törődő nővér. Nem marcona öregember, ahogy sokan elképzelik, hanem vaskezű fiatal leány, aki meggyógyítja, kisegíti a világot betegségeiből. Minden, minden megújul hamvas kezei által, előkészíti, fertőtleníti a helyet, hogy a tavaszgyermek gondtalanul felcseperedhessen...
            Hogy is lehetne gyűlölni a telet? Hideg, igaz, és komor, és halálos lehet a csókja. De szükség van rá. Ez az élet rendje.
            Vad, karcogó hang rántott ki hirtelen gondolataimból. Meglepve kaptam fel fejem, s megláttam, hogy a következő saroknál áll valaki, és kotorja a havat. Minél közelebb értem, annál tisztábbá vált alakja, s rövidesen fel is ismertem. Sokszor láttam már errefelé közmunkákat végezni, leveleket söpörni, a házak frontját gazolni, de soha nem beszéltem vele. Néha egymásra köszöntünk, és ennyi volt az ismeretségem vele. A nevét sem tudtam, nem is kérdeztem senkitől. Nem érdekelt.
            Fiatal férfi volt a húszas évei elején, magas és feltűnően sovány. Vállig érő fekete haja kuszán meredt elő megviselt kötött sapkája alól, melyből itt-ott kilógott már egy-egy szál, és ajka felett lágy kis bajusz pelyhedzett. Most épp egy otromba, gyűrött, vékony kis lila-sárga dzsekit viselt, melynek jobb oldalán hatalmas szakadás éktelenkedett, s alóla kilógtak túlméretezett barna mackóba bújtatott pipaszár lábai.
            Rövidesen oda is értem hozzá; ahogy meghallotta a lépteim zaját, felpillantott, s csak bambán nézett rám pár pillanatig, aztán egy szórakozott kis mosollyal köszönt nekem, és félreállt az útból, hogy tovább mehessek. Derűsen nézelődött körbe, ahogy várta, hogy elhaladjak mellette, és közben hallottam, ahogy fehér fogai újra és újra tompán egymásnak koccannak.
            Várta, hogy menjek, de én nem indultam el. Csak néztem, ahogy egyik nagy kezével átöleli a felsőtestét, a másikkal meg a hókotró-lapáton támaszkodik, és vacogva kémlel valamit az út túloldalán. Elnéztem vörösre pirult arcát, vastag, elkékült ajkait, sápadt, merev ujjait.
            Szinte öntudatlanul nyúltam a pénztárcám után. Sajnáltam ezt az embert. Sajnáltam, hogy vékony őszi dzsekiben kotorja itt a havat a mínuszokban, hogy meleg, bundás csizma helyett átázott, sáros sportcipő van a lábán. Sajnáltam, hogy így kell dolgoznia, hogy közben majd' megfagy.
            - Ezt fogadja el... - nyújtottam felé egy ötezer vonos bankót. Zavartan felém kapta a fejét, mintha valami nagy elmélkedés mélyéből húztam volna ki, és először az arcomba nézett kérdőn, aztán a kezemben tartott papírpénzre. Nagy, hosszú pillájú barna szemei elkerekedtek a csodálkozástól, még különösen hullámos ajkai is elnyíltak a meglepetéstől. Újra rám pillantott, aztán megint a pénzre. Hirtelen összeszorította a száját, s szemöldöke meredek állásában mintha enyhe sértettséget s értetlenséget véltem volna felfedezni.
            - Én becsületes ember vagyok - fúrta kemény tekintetét az enyémbe pár másodpercre dacosan, de aztán megint vetett egy gyors pillantást a felé nyújtott bankjegyre. - Én becsületes ember vagyok - húzta ki magát aztán öntudatosan, ahogy megismételte, és lefegyverző rezzenéstelenséggel az arcomba meredt.
            Zavarba jöttem. Rettentően zavarba. Itt van ez a szegény ember, akin segíteni akarok, és nem fogadja el a pénzt, amit felajánlottam neki, sőt számonkérően bámul rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Még pár másodpercig felé tartottam a pénzt, de aztán lassú, bizonytalan mozdulatokkal visszatettem a tárcámba. Aztán csak álltam, és néztem a férfire. Néztük egymást, sután, kínosan. Legszívesebben elfutottam volna, annyira feszélyezve éreztem magam, de képtelen voltam megmoccanni. Csak álltam ott idiótán, és figyeltem a meredeken lefutó vastag, fekete szemöldökét, amint szinte kiabál velem, hogy milyen ostoba vagyok.
            - Meghívhatom egy sörre? - bukott aztán ki belőlem a kérdés a semmiből, akárcsak egy hal a tükörsima, nyugodt felszínű tóból. Furcsa, hogy az ember agya olykor mintha még akkor is megoldásokon dolgozna, amikor nem is érezzük, hogy egyáltalán működne - mással nem tudom megmagyarázni, hogy honnan jött hirtelenjében ez az ötletem, mert hogy én tudatosan nem gondoltam rá, az biztos.
            Meglepetésemre felderült az arca. Egészen kivirult, mint egy gyümölcsfa a tavaszi nap kényeztető sugaraitól. A fenyegető szemöldök is kisimult kissé, s a vaskos barna ajkakra újra mosoly költözött. Őszinte mosoly. Vagy legalábbis őszintének tűnő, mert én ilyen rezzenéstelen tisztasággal ragyogó mosolyt hazug embernél még nem láttam.
            - Mindig öröm, ha az embernek vannak barátai - felelte vidáman vigyorogva, s jeges, elgémberedett keze fejével megtörölte nedves, finoman formázott orrát.
            Pár perc múlva már bent is ültünk a két sarokra lévő sötét, rozzant kis kocsmában, ami előtt azelőtt mindig úgy elmentem, hogy még csak rá se nagyon pillantottam málló, piszkosfehér falára és barna fakerítésére, amiről már félig lepattogzott a piros festék, és vizezett sört ittunk. Én nem szoktam ide járni, de a csapos jó ismerőseként fogadta, szóval tippem szerint gyakran látogathatta a helyet.
            Az első, amit megfigyeltem a lebuj félhomályában, az az volt, hogy most nyoma sem volt rajta annak a dacnak, annak a rettenthetetlenségnek, mint amikor a pénzt kínáltam neki. Nem nagyon nézett a szemembe. Ritkán és akkor is csak egy-egy másodpercre, szóval többnyire az a kellemetlen érzés járt át, hogy mintha a kopott, ragadós fapultnak vagy a savanyú alkoholszagtól pállott levegőnek beszélne. Annál őszintébb volt. Olyan őszinte és nyílt, amilyen csak szegény ember tud lenni.
            - Anyám szívbeteg - jelentette ki könnyedén, aztán húzott egyet a nehéz söröskorsóból, és minden finomkodás nélkül levágta a pultra, ahogy jóízűen sóhajtott egyet és megtörölte a száját a kabátja alól kikandikáló mackófelsője ujjában. - Fel se tud kelni az ágyból már hat éve.
            - Hat éve? - néztem rá őszintén szörnyülködve.
            Egy másodpercre fájdalmas félmosollyal pillantott rám a szeme sarkából, aztán zavartan, gyors ütemben bólogatott pár aprót a poharának. Hallgatott pár pillanatig.
            - Hat éve. Szóval nem is tud dolgozni. A nővérem meg én dolgozunk csak. Csak ne kerülnének olyan sokba a gyógyszerei... - s erőteljes szemöldöke újra bosszús szögbe lendült összeráncolt orra felett. - Rablás, szégyen, hogy a sok gazdag ficsúr tisztességes, dolgozó emberek verejtékéből akar meggazdagodni ezekkel az istenverte drága gyógyszerekkel - köpte hirtelen kitörő méreggel, és gyorsan megint ivott pár kortyot, mintha a sörbe akarná fojtani az indulatát.
            Hallgattam. A kocsma szokatlanul csöndes volt, a fojtott hangú beszéd üvegpoharak lágy, mély koppanásaival vegyült, ahogy talpuk találkozott a kemény fa asztallapokkal. A csapos álmosan törölgetett egy sojuspohárkát egy piszokfoltos fehér kis ronggyal, és közben csak nézett, nézett maga elé. Ki tudja, mit látott.
            Csendben figyeltem új ismerősöm profilját a lámpa gyenge, sárga világában. Barna bőre száraz volt, pofacsontjai bizarr módon türemkedtek ki keskeny, hosszú arcából, de a szeme tüzelt. Lázasan csillogott, akár egy szentjánosbogár az éjszaka tompa, bársonyos végtelenségében.
            - Mit dolgozik a nővére? - kérdeztem halkan. Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy hangos szavakkal megtörjem a kocsma nyomott, álmosító békéjét. Valahogy jó volt így. Otthonos. Kellemes. Meleg.
            Ismerősöm hirtelen felém kapta a fejét, és a szemembe nézett szinte csodálkozva. Egy rövidke időre töprengve szegezte tekintetét a megszáradt sárral szennyezett, barna kőpadlóra. A lámpa sercegve villogott párat.
            - Takarítónő - felelte rövid hezitálás után, és furcsa, merev fény siklott át a tekintetében, ahogy enyhén félredöntötte a fejét és felpillantott rám. - Takarítónő - ismételte kicsivel halkabban, és még mindig a szemembe nézett, de láttam, ahogy tág pupillája lassan összeszűkül, s tekintete elvándorol messze, messze innen. - Egyetemre akartam menni - szólalt aztán meg hirtelen, váratlanul. Meglepett ez a hirtelen témaváltás.
            - És nem tudott? - kérdeztem óvatos együttérzéssel. Látszott rajta, látszott keserűen megfeszült arcizmain, a szeme lángvetésén, hogy érzékenyen érinti a téma, és én nem akartam valami úton-módon megbántani.
            Megrázta a fejét, s az ajka szelíd, keserű kis mosolyba rándult a gyér bajuszka alatt.
            - Nem. Nem volt rá pénz.
            Szomorúan belemeredt a korsója alján lötyögő zavaros italba, s csontos hüvelykujjával gépiesen simogatta a pohár sikamlós, hűvös fülét.
            - De majd lesz - kapta hirtelen felém a fejét. Az arca komoly volt, komoly és határozott, akár az éj sötétjéből elővilágló félhold, szinte lázas indulattal szorította össze telt száját. Fekete, alkoholfátyolos macskaszemei komoly elszántsággal csillogtak, s úgy cikáztak az arcomon, mintha valamiféle cáfolatot várnának, valamiféle kétkedést, a hitetlenség hűvös, éles fémkardját a tekintetemben.
            Nem szóltam egy pár pillanatig.
            Aztán lágyan elmosolyodtam, félig csodálattal, félig lemondással. Hatalmas dolog az emberi elszántság, óceánokat képes kiönteni a helyükből és ócska bizsuvá tudja homályosítani a napot, de a megszokás és az elkeseredés nehéz láncait nem mindig tudja végleg eltörni. Ahhoz több kell. Több a napnál, több az égnél. Ki tudja, neki sikerül-e.
            Majd az idő megmondja.
            - Egész biztosan lesz - feleltem szelíden, és rendeltem mindkettőnknek még egy sört.

4 megjegyzés:

  1. Szia! A ficis műhelyből írok(jobban szeretek a blogokra irkálni)
    Szóval! A témaválasztás érdekes, a megfogalmazás nagyon szép, kissé művészi, talán túlságosan is. Persze ha ez neked természetesen jön, akkor egyszerűen ez a stílusod, viszont néhány helyen kissé erőltetettnek tűnik.
    Amúgy helyesírási , és fogalmazási hibákat nem vettem észre, és be kell valljam azért pár hasonlat megfogott. Alapvetően tetszik, és tehetséges vagy c: . Komplexebb véleményt majd az utolsó részről akarok írni, mikor már teljes egészében láttam a cselekményt. Amúgy egy "hibát" szúrtam ki, ahol volt egy olyan "és" ami engem kicsit zavart, de ezt tényleg csak azért írom le, mert nem találok mást, amit kritizálni tudnék.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy elkezdted olvasni ezt a történetet! :) Meglepett, hogy a fogalmazásomat erőltetettnek találod, mikor sok idő után ez volt az első történet, ami szó szerint kicsusszant belőlem. Tényleg így fogalmazok, így jönnek a szavak. :) A harmadik fejezeten viszont sajna tényleg látszik az erőlködés, a többivel ellentétben az nagyon-nagyon nehezen jött. Mindenesetre örülök, hogy azért volt, ami megfogott az irományomban, és hogy alapvetően tetszik. :)
      Hol van az az "és"? Leírhattad volna amúgy, hogy konkrétan miről van szó. XD

      Nárcisz

      Törlés
  2. Oooh ur isten.
    Ide jottem, mert hianyzott az irasod, es olyan reg olvastam nem csak toled, hanem barmit.
    De... annyira keseredes volt ez az elso resz. Ez olyan szomoru. Foleg az ugolso mondtok. Teljesen itt van elottem, ahogy mobdja. Szivbe markolo. Szep resz lett. Koszonom.

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia No.1 olvasóm! :)

      Valóban rég láttalak a blogomon. Örülök neki, hogy megint kedved lett olvasni tőlem valamit, és hogy tetszett is a fejezet. :) Amúgy igen... tényleg szomorú. De az egész történet az őszintén szólva. :( Remélem, lesz majd kedved tovább is olvasni :)

      Nárcisz

      Törlés