2016. november 29., kedd

Sirám a pocsolyából

Egy csendes, esős kora estén Edwin nyugalmasan üldögél egy üres művelődési házban, és barátját, Enoch-ot várja. Nem is sejti akkor még, hogy ilyen mozgalmas estéje talán nem is lesz több az életben. Elvégre nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy találkozzon a pénzzombival...


Mielőtt nekifognátok az olvasásnak, valamit feltétlenül meg kell említenem... Mégpedig azt, hogy ez a sztori kis fantáziával akár egy másik történet folytatásának is tekinthető! :D Nos, hát az úgy történt, hogy Ézemi megírt egy fanfictiont Loopy és Keith Ape főszereplésével, amit persze én is elolvastam, nem sokkal utána meg összehoztam ezt az irományt, amit ebben a bejegyzésben találhattok... És miután Ézemi elolvasta ezt a sztorit, kicsivel később meg a saját történetének a végét is, egy alig észrevehető, de mindazonáltal igen érdekes kis kapcsolatra lett figyelmes... Akaratunkon kívül sikerült egymás történeteit összekötnünk! :o Szóval hogyha olvasni akartok egy nagyszerű érzékletességgel megírt, baromira hátborzongató és életszerű, egyéni hangulatú horrorvígjátékot (nem tódítom, gyerekek, az a történet tényleg creepy as fuck, több okból is :D), és netán tudni akarjátok, hogy konkrétan mi is vezetett odáig, hogy az én fanfictionömben Edwin sorsa úgy alakuljon, ahogy, akkor először is olvassátok el Ézemi Történet Loopy történetéről című alkotását! :D Nem fogjátok megbánni, higgyétek el nekem. :D




Ja és igen, a történet olvasása mellé ajánlott zene:








            Chingu chingu... handae pigu... pigu pigu chingu handae pigu... [1]
Olyan rossz ez a szám. És közben olyan jó. Sejtelmes zenével ötvözött gigyigagyi minimálflow. Mikor Enoch-nak mutattam, kiröhögött, hogy jaj, Edwin, mi a szar ez már megint (pedig Dbo egy meg nem értett zseni...), de bezzeg az ő ízlése...! Szerinte a Green Club miben jobb az ilyen szövegeikkel, hogy Nan hawaii kimchi, kawaii color?[2] Nevetséges. Jaj. Csak ne szeretném azt a számot én is...
Így töprengtem elmélyedve, kicsit talán unottan is, ahogy a művház egyik fényesfehér, tökéletesen steril falát bámultam már jó fél órája, fülemben a fülhallgatóval. Enoch ráncigált ide, az egyik legjobb barátom, mondván, hogy mutat valami rettentő érdekeset, amit még tuti nem láttam.
Igaza volt. Valóban nem láttam még azelőtt ilyen izgalmasan fehér falat, amin ilyen tökéletesen kirajzolódik, hogy hol folyott rajta a festék milyen irányban.
Uuuuuuuuuuuuuuuuuju! Uuuuuuuuuuuuuuju![3] - kezdett most rá Dbo a fülemben egy másik hasonlóan idétlenül fülbemászó, pattogós nótára. Magamtól kezdett mozogni a fejem a szapora ritmusra, közben meg rámeredtem a falra, és akárha csak egy hatalmas, üres papírlap lett volna, kirajzolódott előttem két szupergyors, korszerűen felszerelt űrcirkáló. Ahogy ráztam a fejem, az űrhajók úgy cikáztak ide-oda egy sűrű aszteroidazáporban, ide-oda, ide-oda, apró legyekként.
- Sssssssssiiiuuuuu... - utánoztam átéléssel az egyik szupergép lélegzetelállító suhanását. Épp most tért ki a másik cirkáló pusztító lézerágyúja elől, és már került is mögé villámgyorsan, akár egy nagymacska az áldozata mögé. És lőtt! Az ellenséges hajó beleremegett a találatba, pajzsának hasznavehetősége minimálisra csökkent, s láttam magam előtt, ahogy a klingonokból álló legénység mint esik-borul a jármű belsejében. A tudományos tiszt pont rosszul lépett, elzuhant és beütötte a fejét a kommunikációs tiszt székének a támlájába. A vér erősen szivárgott a koponyájából, a többiek rémülten a hajóorvosért kiáltottak.
És még egy találat! Ez már kritikusan érintette a hajót, a...
Hirtelen hangokat véltem hallani a zenén keresztül. Fejemet a művház átlátszó ajtaja felé kaptam, abban a reményben, hogy Enoch tölgymagas alakja fog kirajzolódni a kinti sötétségből, amint épp lenyomja a kilincset, de helyette egy másik hasonlóan óriás termetű ember állt az üveg mögött, és... rákenődött.
Uuuuuuuuuuju... Uuuuuuuuuuju...
Dbo még mindig óbégatott a fülembe, és ezzel a kellemes aláfestő muzsikával szemlélhettem, ahogy az ismeretlen fazon már sokadjára megy neki a nehéz ajtónak, és úgy döngeti, mintha nem lenne rajta kilincs.
Összehúztam a szemöldökömet. Ez hülye?
Talán nem tudja, hogy az ajtó merre nyílik... De akkor nagyon sötét lehet szegény, ha pár lökés után nem jött rá, hogy húzni kéne...
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az ismeretlen ököllel és koponyával ütni kezdi az üveget.
Megdermedtem. Szó szerint megfagyott bennem a vér is. Elzsibbadó ujjakkal kapcsoltam ki a zenét, de eltartott egy darabig, mert közben nem mertem levenni a szemem az ajtóról. Amint csend lett, felpattantam, harcra és akár halálra készen, mert hatalmas szerencsétlenségemre a másik pár ajtó már akkor zárva volt, mikor idejöttem. Támadóállásba helyezkedtem, úgy figyeltem, mi történik.
Nem kellett sokat várnom, mert az őrült feje alatt betört az ajtó mostanra már helyenként kissé vörös színezetet mutató felső része. Még kétszer-háromszor nekidöntötte magát az üveg romjainak, de az már nem sok ellenállást tanúsított. Pár mozdulat, és az idegen testéből kiálló üvegszilánkok garmadájával díszítve csoszogott be az üres ajtókereten keresztül.
Tényleg magas volt. Vagy két fejjel magasabb nálam, napszítta bőrrel, hosszú, otromba, szikkadt, orkszerű pofával és komikusan elálló, hatalmas fülekkel. Amilyen szálas volt, olyan szikár is, arányos alkatú. Nem különösebben az az izmos fajta, de ezzel a magassággal könnyedén fölém kerekedhetett, ha akart.
Hosszú, vézna, divatos szűk farmerba bújtatott lábain ügyetlenül vánszorgott, és ágkarjait tehetetlenül lóbálta közben, akár egy rongybaba. Csak pár lépést tett befelé, aztán megállt, mint egy kérdőjel, a térdei berogyasztva, háta felpúpozva. Apró, sötét szemei ostobán meredtek előre, és az egyik fényesre polírozott barna pad támláját bámulták élettelenül.
Aztán rám nézett.
Először csak a szemgolyóit fordította az irányomba, aztán a nyakát is. Kinyitotta tökéletes háromszög alakú, pici száját.
Hasított a csend. Egy falióra kattogott a távolban.
Aztán hirtelen hörgés tört fel a torkából. Mély, érthetetlen, bizarr hörgés.
Megint csak hidegen bámult rám pár pillanatig. Hátráltam pár lépést, és azon gondolkoztam, hogy vajon ha most menekülőre fognám, fel tudna-e jönni utánam a lépcsőn... De még nem moccantam meg. Még nem... Még figyelni akartam, megismerni a szándékait...
- Péééénz... - morogta hosszan, elnyújtottan, s a végére besípolt rekedt hangja. A száját sem csukta be, bambán tátva hagyta.
Ha eddig nem dermedtem jégszoborrá, na most megtettem. Azt hittem, álmodok. Azt hittem, ez valami lidércnyomás, vagy csúnya tréfa. Enoch amúgy is a rettentő különös, beteges humorérzékéről híres, de szerettem volna azt hinni, hogy ennyire még ő sem elvetemült, hogy így akarjon rám ijeszteni. Mi ez?
- Pééééééééénz... - hördült fel még hangosabban ez az emberbőrbe bújt téboly, és tett felém egy lépést. Több se kellett nekem, úgy nekieredtem, hogy azt se tudtam, mikor indultam el, csak azt, hogy rohanok, mint aki megveszett.
Feliramodtam a csúszós lépcsőn, és Isten se tudja talán, hogy hogy nem buktam fel rajta a nagy igyekezetben, mert úgy száguldottam, mint a szélvész. Alig hagytam magam mögött pár fokot, lépteket hallottam a hátam mögül. Súlyos, nehéz lépteket... Sietős lépteket... Óvatosan hátrapillantottam. A szívem a torkomban dobogott.
- Péééééééééénz, pééééééénz, péééééééénz......!!! - vonyította mögöttem a majomfülű idegen mániákus monotonitással, ahogy csak szedte-szedte-szedte mögöttem Gucci cipőbe bújtatott gigászi lábfejeit.
Hisztérikusan felordítottam a rémülettől, ahogy konstatáltam, hogy ott liheg alig pár méterre tőlem, és a távolság mintha folyamatosan csökkenne...
- KI A FASZ VAGY TE?! - visítottam, bár nem hittem, hogy megértette, és még szaporábbra próbáltam venni lépteimet. Nem hittem volna, hogy ha valaki ilyen tántorogva esik be valahova, az tudna lépcsőt mászni, de ennek ment, de olyan könnyedén, hogy szinte repült utánam.
Befordultam egy hosszú, tökéletesen egyenes, csípősen újszagú folyosóra. Kétoldalt újonnan felrakott, simára polírozott ajtók nyíltak katonás sorban egymás után és után, én pedig minden erőmet összeszedve vágtattam el mellettük, akár egy sprintelő az olimpián.
Volt egy tervem.
Üldözőm ott loholt mögöttem továbbra is, le nem szakadt volna rólam egy pillanat erejéig sem. Hallottam nehéz zihálását, a hangja zuhogását, s mintha egy csepp nyál fröccsent volna a nyakamra. Összerezzentem az undortól.
Egyre közelebb került a folyosó vége. És közelebb. És közelebb. Három ajtó. Két ajtó. Egy ajtó.
BAMM!
Ahogy elhaladtam a férfivécé ajtaja mellett, ami tudtam, hogy mindig, még ilyen este is mindig nyitva van, egy macska gyorsaságával csaptam ki, ahogy beugrottam mögé. Az idegbeteg idegen frontálisan karambolozott vele, s hallottam, ahogy hatalmas teste súlyosan puffan a plafonon húzódó lámpasor erősfehér fényében élénken csillogó kőpadlón.
Kimerülten lihegtem a megerőltetéstől, de azon nyomban kipillantottam az ajtó mögül, hogy lássam, ez leterítette-e. Meglepetésemre, de annál nagyobb megkönnyebbülésemre nem mozdult. Feküdt a hátán karját-lábát szétvetve, mint valami béka, és meg sem moccant, csak a mellkasa járt lassan fel-le.
Óvatosan odasétáltam mellé. Minden izmomat menekülésre készen megfeszítve álltam mellette, és figyeltem gyönyörű, bár kissé már viseltes, márkás ruhákba öltözött, sebekkel tarkított alakját. A fekete pulcsi rajta például Bathing Ape márkájú volt, a nadrág True Religion... Ki lehet ez az állat, aki kora este Los Angeles egy eldugott művelődési házában ámokfutó módjára kerget végig egy idegen embert, ilyen jól öltözötten ráadásul?
Csak néztem, néztem, ahogy karjaiból, lábaiból, de még a felsőtestéből is sűrű, jeges virágokként állnak ki a csillogó üvegszilánkok, s környezetükben vörös vérfoltok szennyezik a drága ruhák anyagát, s nem szántam ezt a köcsögöt egy cseppet sem. Még azt sem sajnáltam, hogy széles homlokából egyre erősebben dudorodott elő egy nedves kis púp, melyből lassan szivárgott a vér hátrafelé, bele apró fonatokba fogott, hosszú fekete hajába.
- Nesze, rohadék! - rúgtam jól oldalba. Ronda feje oldalra bukott, s engem szinte hergelt, hogy most én vagyok előnyben, és ő tehetetlen. Belerúgtam egy még nagyobbat, egyenesen a bordáit céloztam meg. - Buzi köcsög! - köptem mérgesen.
Újra lendült a lábam, hogy még egyet kapjon a bordái közé, de egy méretes lapáttenyér elkapta, és úgy tartotta, mintha csak egy szúnyog szalmaszál lábacskáját fogná. Megdöbbenten néztem a lábfejemre, pont a legjobb pillanatban, hogy lássam, ahogy ez a zombiizé apró, szabályos fogaival a sportcipőmbe harap, és tépázni, rángatni kezdi, akár a kenyér szívós haját.
Üvölteni kezdtem, mint a fába szorult féreg, és veszettül rázni a lábam, a feje együtt rángott ide-oda az én mozdulataimmal, s minél inkább éreztem, ahogy a fogai egyre közelebb kerülnek a lábujjaimhoz, úgy estem egyre inkább pánikba. Próbáltam párszor a kemény kőpadlóhoz vágni a fejét, de csak annyit értem el, hogy az egyik kezével megragadta a másik lábamat, aztán elvált a cipőmtől, és a nadrágomon keresztül a combomba harapott, ahogy az ágyékom meg a seggem körül kezdett kaparászni.
- SZÁLLJ LE RÓLAM, TE BUZI, SZÁLLJ LE RÓLAM!! - süvöltöttem, mint egy orkán, és úgy fejbe rúgtam támadómat, ahogy csak páni félelmem miatt egyre inkább elpárolgó erőm engedte. Erre elszakadtak a fogai a lábamtól, s én a belenyillaló, friss fájdalommal mit sem törődve téptem fel a folyosó végén nyíló ajtót, ami egyenesen a recés, szürke betonlapokkal kirakott széles erkélyre vezetett. Gondolkodás nélkül rohantam az alacsony kőkorlát felé az enyhén csepergő esőben, tudván, hogy csak az első emeleten vagyok, de ahogy lenéztem a sötétben felsejlő barnásfekete, kásás mélységbe, bukfencezett egyet a gyomrom.
- Ez kurva magas! - sopánkodtam a fejemhez kapva, még azt a tényt is elfeledve, hogy mindig is mélyen megvetettem azokat, akik magukban beszélnek, s kezeimet tördelve pillogtam hol az alattam elterülő, hátborzongatóan távolinak tűnő utcára, melynek nedves betonját narancssárgán ragyogták be az utcai lámpák, hol a mögöttem pár méterre ásító nyitott ajtóra.
Ugorj, ugorj, ugorj - ismételgettem magamban, s összekoccantak a fogaim, de nem tudtam eldönteni, hogy a rettegéstől-e, vagy a hirtelen az arcomba csapó nedves, hideg széltől. Ide-oda forgolódtam, mint gólyaszar a levegőben. Utca, ajtó, utca, ajtó. Nem mertem leugrani. Nem szoktam én ilyesmihez, bassza meg!
Hirtelen embertelen ordítást hallottam az ajtó irányából, s a sárbarna éjszaka vöröses, ködös fényében felsejlett a száznyolcvanas, gizda ork otromba, divatos teste.
- Kurva élet! - visítottam gyáva kismalac módjára, s ugrottam át minden hezitálás nélkül a korláton, buzgón imádkozva, hogy én nem esek majd fejtetőre, de ő mindenképpen.
Ha fejre nem is estem, hát pont a bal térdemre, fel is ordítottam kegyetlenül, mert csillagokat láttam a fájdalomtól. Most ez vagy eltört, vagy elrepedt, nem tudom, de nem hátráltathat! Edwin, képzeld azt, hogy kiborg vagy, vagy valami, azoknak úgyse fáj semmi!
Hatalmas kiborgi akaraterővel néztem körbe az utcán, ahogy hányingeremet próbáltam terminátorhoz illő elhatározással leküzdeni, s alig kellett kutakodnom az enyhén fodrozódó ködben, már láttam is valamit, aminek hasznát vehettem abban az esetben, ha esetleg sajnos nem zúzza magát halálra ez a zombifasz. Egy kuka volt az! Egy apró kis műanyag kuka egy rozsdás fémtartóra erősítve. Életemben nem hittem, hogy ennyire repesni fog a szívem egy kuka látványától, de most úgy ficánkoltam az irányába roskadozó lábaimon, mintha maga a bölcsek köve lett volna, mely örök életet és végtelenül folyó pénzpatakot generál használójának.
Alighogy lerángattam valahogy a büdös nedvességbe fülledt kukát a tartójáról, és kiráztam belőle a rothadó szemetet, meghallottam a szörnyeteg egyre hangosodó trappolását - a művház főbejáratának irányából. Felnyüszítettem. Ilyen nincs! Ilyen. Nincs! Majdhogynem sírógörcsöt kaptam, ahogy a ködből kivált ellenségem óriás termete, s láttam, ahogy apró fonatait mint rázza a szél, amint felém közeledik görnyedten, szikár karjait hátborzongató derékszögben lóbálva.
Nem lehet igaz, hogy egy agyatlan zombi járjon túl az eszemen! Én azt hittem, hogy egy ekkora tök majd kérdés és gondolkodás nélkül utánam veti magát, erre meg szépen kisétált inkább a főajtón, mint minden jólnevelt polgár ebben a kicseszett országban. Ilyen nincs!
Pánikba esve igyekeztem nyakamba kapni a lábaimat, de alighogy ránehezedtem a sérült térdemre, megpördült velem a világ. Ott hánytam el magam majdnem, ahogy görcsbe rándult minden tagom a fájdalomtól.
És a léptek egyre közelebbről dobbantak a síkos betonon. Hallottam a hörgést. Hallottam azt az iszonyú, túlvilági hangot, amint mély, öblös hangján ismételgeti: Péééénz... péééénz... péééénz!
Minden lelkierőmet összeszedve kezdtem el rohanni, vagyis inkább csetleni-botlani az út felé, csak messzebb, minél messzebb kerüljek tőle... Minél messzebb a biztos haláltól...
De alig tettem öt lépést, akkorát nyilallt sebesült térdembe, hogy szinte félájultan rogytam egyenesen egy pocsolya közepébe. Megpróbáltam feltápászkodni, de azonmód vissza is zuhantam a mocsokba, a sárba. Nagyot koppant a fejem a betonon, és most már tényleg csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy mindenestől kiadjam magamból az ebédem. Ostobán meredtem bele a felettem vakítóan világító utcai lámpa arany fénykörébe. Káprázni kezdett a szemem. Egy merő víz volt a hajam, s izzadt, forró arcomra hűvösen sírt az ég. Egyszerre száz meg száz gondolat csapott össze a fejemben tomboló hullámverésként.
Viszlát, anya, viszlát, apa. Köszönöm, hogy felneveltetek. Nem akarok meghalni. Fiatal vagyok még, csak huszonnégy éves. Mindjárt itt van, bassza meg, mindjárt itt van! Viszlát, Enoch. Viszlát mindenki...
S egyre közelebbről hallottam támadóm mély zihálását. Minden tagom megfeszült, acélkeménnyé vált minden izmom, mintha így akarná megakadályozni, hogy a testemnek bárminémű bántódása eshessen, s közben az elmém hol vörösen szirénázott, hol izzadtan párolgott belőle a megnyugvás.
Most meg fogok halni. Nem!!! Fel kell kelnem. De nem tudok... De! Fel tudsz...
S ádáz lázongással emeltem fel a mellkasomat, de alighogy a nedves betonra helyeztem jobb tenyeremet, egy mázsásnak tűnően nehéz test rám vetette magát, s egyenesen a sérült lábamon landolt.
Felüvöltöttem, félig az ijedelemtől, félig az émelyítően kínzó fájdalomtól, de utolsó erőmmel is vadul harcoltam az ellenség ellen. Ököllel fejbe vágtam, éreztem is, ahogy reccsen a csontja az ütésem alatt; aztán kapott egy buzgó balhorgot is az állkapcsára, s már épp az állát csépeltem, mikor könyökkel úgy orrbavágott, hogy a fejem teljes erővel hátracsapódott a betonba. Csak pár pillanat kellett hozzá, hogy tökéletesen fehérré váljon a szemeim előtt a világ. Semmit nem láttam. Semmit, és akárhogy is igyekeztem, semmit, de semmit nem bírtam teljesen felfogni.
Most meg fogok halni - jelentettem ki magamnak ismét, de most már tárgyilagosan, és ebben a gyönyörű, lebegő fehér vattapamacsokkal teli világban valahogy nem számított, nem zavart igazán ez sem. Mintha egy pillanat alatt békéltem volna meg a sorsommal.
Közben halványan érzékeltem, ahogy az idegen vadul tépi fogaival a pulóveremet, s közben már megint az ágyékom körül matat.
Meg fog erőszakolni egy ocsmány zombigóliát. Így fogom én bevégezni az életemet. Nem szép lányokkal körbevéve, kaviárt eszegetve és pezsgőt kortyolgatva, hanem egy pocsolyában fetrengve, miközben egy eszét vesztett, ronda férfi foggal szedi le rólam a ruhát. Istenem, sokat vétkeztem gyarló életem során, de tényleg ezt érdemlem én? Ezt? Hát így szeretné a pásztor a szegény eltévelyedett bárányait?
- Add neki a pénztárcádat... - hallottam hirtelenjében egy gyönyörű, gyönyörű férfihangot. Életemben nem hallottam ilyen csodásat. Olyan lágy volt és puha zengésű, mintha egy hárfa kacagott volna a torkában. Kinek van ilyen szép hangja? Jézus, te lennél az? Csak neked lehet ilyen ragyogó hangod. De nem is biztos, hogy te vagy az. Hiszen már hallani is alig hallok. Olyan távolról jönnek a hangok... Olyan elmosódottan...
- Mi? - kérdeztem vissza bágyadtan. Még ahhoz is emberfeletti erő kellett, hogy ezt az egy szótagot ki tudjam nyögni.
- Add neki a pénztárcádat... - ismételte a hang szinte már nevetve, kedélyesen. Miért nevet ennyire? Miért nevet ki engem valaki utolsó perceimben?
- Miért? - nyögtem egyre fogyó tudatom szinte utolsó maradványaival.
Újabb kuncogás. Csengő-pengő aranyhang. De akármilyen szép is volt, most mélyen belül idegesített, hogy ilyen jól mulatnak rajtam, mikor épp a végemet járom.
- Azért, mert... - hallottam közvetlenül a fülem mellől, ahogy a zombi még mindig a ruháimat marcangolta -, akkor békén hagy. Csak a pénzed kell neki. A pénzzombik ilyenek...
Mi, a pénzem kell neki? - háborodtam fel mélyen belül. - Én azt a pénzt arcom verejtékével kerestem meg! Kőkemény munkával! Nem adom! A mennyben nem lesz rá szükségem, de... nem! Az az enyém! Ha a pokol tüzében fogok is égni, az az enyém!
- De... - nyögtem morcos daccal, s hirtelen mintha egy picinykét tisztábban hallottam volna az eső lágy kopogását a betonon.
- Add neki oda... - mosolyogta egy hang, s éreztem valaki puha lélegzetét a fülcimpámon.
Erőtlenül pislogtam egyet. Lassan-lassan mintha félig-meddig látni véltem volna az utcai lámpa fénykörét. De csak félig-meddig, mert egy fiú feje a nagyját eltakarta, és a fehér felhőcskék sem tisztultak még ki eléggé a szemem elől. Egy idegen fiú volt az. A sötétben nem láttam tisztán az arcát, de nagyon barna bőre lehetett, és hatalmas homloka... Fekete haja pedig dús, dús, mint egy esőerdő, és stílusos frizurába volt állítva... Kárörvendően vigyorgott rám elővillantva vastag ajkai mögül hófehéren csillogó, szabályos fogsorát, s a száját kétoldalt erős, mély nevetőráncok szegélyezték. Szinte már öregnek tűnt tőlük.
- Ki a faszom vagy te... - morrantam rá, gyengén ugyan, de annál fenyegetőbben, ahogy lassan-lassan egyre tisztábban tűnt elő az elmémet fedő köd mögül az arca. Hogy került ez ide? Mi folyik itt?
Az ismeretlen nagy, fekete mandulaszemei elkerekedtek a megdöbbenéstől.
- Picsa, magához tért, megtaláltad végre a tárcáját? - fordította idegesen a fejét valahova a hasam tájéka felé, aztán már gyorsan tapasztotta is vissza rám a tekintetét. Még mindig bazsalygott, de enyhe idegesség vegyült az arcán megülő nyugodt derűbe.
- Még nem... - sziszegte egy az övéénél kevésbé zengzetes, de annál lágyabb hang.
Értetlenségemben megpróbáltam felemelni a fejemet, s többé-kevésbé sikerült is. A zombi a zsebeimben matatott. Az egyik farmerzsebemben, aztán a másikban, a pulóverem zsebeiben... Magamat is megleptem, hogy hirtelen mennyire nem döbbentett meg, hogy rendesen tud beszélni. Valamiért nem csodálkoztam... Fáradt voltam, kimerült. A végletekig fásult, de talán kicsit megkönnyebbült is. Ezek után már amiatt sem hitetlenkedtem volna, ha esetleg kiderül, hogy az egész valami idétlen valóságshow egy része, és a következő nap majd az egész ország rajtam röhög... Az igazából mindegy volt... Csak az számított, hogy egyelőre úgy tűnt, hogy nem akar senki sem felfalni, és mégsem léteznek élőholtak. Ahogy így elmélkedtem, a zombi hirtelen észrevette, hogy figyelem, s méltatlankodva összehúzta hatalmas, bokros szemöldökét. - Üsd már le, még a végén megint elkezd itt nekem kapálózni... Az előbb is majdnem eltörte az állkapcsomat...
A dzsungelhajú is összehúzta a szemöldökét, de az övé finoman ívelt volt, elegáns.
- Még mit nem... Ha ő nem is törte el a te állkapcsod, te szerintem eltörted a lábát... Azért kinyírni nem akarom, nekem a pénze is elég.
- Én nem törtem el, nem én mondtam neki, hogy ugorjon le az emeletről - dohogott a zombi, s közben abbahagyta a motozásomat, hogy a kezével értetlenül a művház felé mutasson.
- Én meg nem mondtam neked, hogy törd ki az ajtót - válaszolta hűvös élességgel a barátja. Most, hogy ilyen jól eltársalognak, megpróbálhatnék megszökni... - zörgött át közben magától az agyamon a kósza gondolat, s hirtelen elhatározással már óvatosan emeltem is a felsőtestem, hogy most aztán úgy elszelelek, hogy a lábam sem éri a földet, vagy legalábbis minden erőmmel próbálom ezt tenni, de a dzsungelhajú egyetlen határozott taszajtással visszatessékelte elgyöngült testem a pocsolyába, majd maga is elkezdett buzgón, ám már kissé frusztráltan taperolni. - Hol a szarba' tartja ez a pénzét, most komolyan már?
- Hát, na, most mondd, hogy nem volt élethű az...
- Hé! Hé! Kik vannak ott? - vágta át az utca halotti csendjét és a zombi öntömjénezését egy felettébb ismerős, pösze hang.
Két támadóm azon nyomban megdermedt abban a helyzetben, amiben épp volt, és riadtan kapta fel a fejét. Három férfialak közeledett felénk lassan, felettébb megfontolt óvatossággal.
- Fussunk, baszd! - kiáltott fel rémülten az elálló fülű, s itt hagyva csapot-papot, már inalt is el, ahogy csak hosszú lábai bírták. Zengő hangú barátja még száját rágva vetett rám egy gyors, ideges pillantást, de aztán már pattant is fel, és botladozva iszkolt utána minden kérdés nélkül. Bágyadtan figyeltem, ahogy távolodnak, s lassan-lassan belevesznek az éjszaka ködébe. Azt akartam, hogy essen le az égből rájuk egy nagy láb, és tapossa őket darált hússá, ahogy az a Monty Python-filmekben szokott lenni...
A három megmentőm időközben halkan pusmogva araszolt hozzám közelebb. Hallottam, puha, recegős lépteik mint lesznek egyre s egyre hangosabbak, mígnem egyenesen a fejem mellől hangzottak fel. Magas, kísérteties árnyékok vetültek az arcomra.  Idegesített, hogy nem látom a tulajdonosaikat, de nem volt erőm megmozdulni. Vagy talán inkább kedvem? Mérges voltam, gyönge és elcsigázott. Úgy égett a lábam, mintha tűzbe tartottam volna, de a fejem meg fázott, mert pont a pocsolya közepében nyugtattam. Nagyon, nagyon elegem volt mindenből, és végtelenül ostobának éreztem magam. Ostobának, mert bedőltem két ócska tolvaj hülye trükkjének... Hogy én barom állat elhittem, hogy léteznek zombik...
Halk, döbbent kiáltást hallottam a fejem jobb oldala felől, majd az egyik megmentőm gyorsan dobogva megkerült, és szembeállt velem. Az utcai lámpa erős narancsfényében láttam, mint veszti színét az arca egy szempillantás alatt.
- Te jó ég, ez Edwin... - suttogta Enoch barátom elhűlve, és le nem vette rólam lekonyuló, folyton álmosan pillogó, sötét szemeit. Csak bámult rám megkövülten, mint egy óriás termetű, vastag szemöldökű szobor.
A másik kettő lélegzete is elakadt, és odasiettek Enoch mellé. Andy volt az meg Nick. Nick olyan fejet vágott, mintha hirtelen hasba rúgták volna párszor, s döbbenten a szájához kapta a kezét, ahogy természetellenes szögben kicsavarodott lábamra tévedt a tekintete, Andy széles, ragyás barna arca pedig fájdalmas fintorba rándult, ahogy végigmérte rajtam a károkat.
Pár pillanatig csak az eső halk kopogása hallatszott; mintha egyikük sem mert volna megszólalni, vagy egyszerűen nem tudtak a sokkhatástól. Csak néztem őket kimerülten, s a gyomromban émelyítően keveredett a keserű méreg és az édes hála. Ha most nem jönnek, még a végén szégyenszemre pucérra vetkőztetett volna ez a két vadállat a késő őszi szemerkélésben egy mellékutca kellős közepén, csak hogy kiraboljon...
De ez is miattuk van... Miattuk, bassza meg! - átkozódtam magamban, és éreztem, mint borul egyre inkább lángba az arcom, ahogy vészesen főtt bennem az elkeseredés és a düh. Ha Enoch akkor tolta volna ide azt az álmodozó képét, amikorra mondta, és nem késett volna bő háromnegyed órát, most ez nem történt volna meg. Vagy legalábbis nem egészen ilyen formában...
- Kicsit később... nem tudtatok volna... jönni...? - leheltem ingerülten, de ez a pár szó is úgy elgyengített, hogy úgy döntöttem, hogy most már inkább hallgatok, és majd csak akkor beszélek, ha feltétlenül muszáj. De a tekintetem azért villámokat szórt, és jelen helyzetben valahogy cseppet sem izgatott, hogy ilyen hálátlanul fogadom barátaimat és megmentőimet. Végül is az ő hibájuk volt, hogy így lerongyolódtam... Legfőképpen Enoch-é, elvégre miatta evett ma este ide a fene.
Méltatlankodásomat hallva Nick nyomban magához tért a döbbenetéből, de úgy megugrott hirtelenjében, mintha seggen csípte volna egy szúnyog.
- Gyorsan, hívjátok a mentőket! - kapott a fejéhez, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg összekoszolhatja menő piros susogós mackóját, térdre vetette magát a sárban, és apró szemeivel erősen szuggerálni kezdte a lábamat, mintha csak azt vizsgálta volna, hogy nem tudná-e esetleg valahogy pillanatragasztóval helyrehozni.
Andy azon nyomban kapkodni kezdett. Végigpaskolta a farmerját, aztán kék dzsekijét, és minél tovább ütögette magát eredménytelenül, annál inkább dülledt ki két hatalmas fekete szeme az értetlen ingerültségtől.
- Annyira utálom, mikor nem találok valamit - jelentette ki bosszúsan, aztán kínjában lágyan elvigyorodott, de már olvadt is le az a bambán ragyogó mosoly vastag barna ajkairól, mikor belenyúlt az egyik zsebébe. - Au! - kapta is ki nyomban jókora kezét nagyot jajdulva, és enyhe bizonytalansággal nézte hosszú, csontos ujját. Még a földön kiterülve is tisztán láttam, ahogy az élénkvörös vér lassan egy méretes púpnyi cseppbe tömörül az ujjbegyén, majd lágyan legördül az ujja szélén. Hát ez meg? - Ohh...
- Mi a szar van a zsebedben? - foglalta szavakba Enoch az én gondolataimat is, értetlenül összevonva vastag fekete szemöldökét, és összeráncolta hosszú, elegáns formájú orrát, ahogy a lassan csorgó vörös erecskére meredt.
- Rajzszög... - vette a szájába Andy sérült ujját, és elmélyülten szopni kezdte a sebet, ahogy másik kezével újból kitartóan kutakodni kezdett a zsebeiben.
- Minek van a te zsebedben rajzszög?! - kapta el loboncos lángvörös hajjal borított gömbölyű fejét Nick szerencsétlenül járt lábamról, hogy egy megrendült pillantást vessen Andy felé.
- Miért nem teszel mindent könnyen megtalálható helyre? Így nem történnének ilyen balesetek... - vágott Nick szavába nemtörődöm hangsúllyal Enoch, aki úgy tűnik, megunta Andy szerencsétlenkedését, mert előhalászta a mobilját, és vadul nyomkodni kezdte a kijelzőt.
- Igazad van... valóban nem történnének ilyenek... - motyogta Andy, ahogy kényelmes szórakozottsággal fürkészte az arcom, aztán lassan leguggolt Nick mellé, és próbaképpen  bökött egy óvatosat a combom felső részébe. Kínlódva szisszentem fel.
- Ne böködd a lábam... - mormogtam feszülten, s nyomatékkal szegeztem a tekintetem az övébe.
- Bocsánat... - szabadkozott Andy elkerekedett szemekkel, aztán vetett egy futó pillantást ugyanarra a combomra. Aztán a másikra. Aztán megint az arcomra, és csak bámult rám álmodozva, sajnálkozva elbiggyesztve dús ajkait.
- Szerintem te jó ideig mankóval fogsz járni... - jegyezte meg halkan Nick egy fájó fintorral, ahogy fejét ingatva vizslatott. Ha lett volna rá erőm, most megforgattam volna a szemeimet. Hát nem mondja? Erre magamnak is volt szerencsém már rájönni... Amilyen pokolian tüzelt a lábam... Meg se bírtam mozdítani. - Megvan már a telefonod? - fordult hirtelenjében Nick Andyhez, de azon nyomban kapta is hátra a fejét, mikor meghallotta, hogy Enoch valahol mögötte hadarva beszélni kezd a telefonjába.
Andy nem válaszolt. Csak komolyan nézett, nézett valamerre az alhasam tájéka felé. Hatalmas, kócos-bozontos fekete hajával lustán játszott az enyhe, nedves szellő.
Rám pillantott. Szánakozva, álmodozón. Eltűnődve. Nagy, gyermekies fekete szemei találkoztak az enyéimmel. Megtörölte széles orrát, s közben lesütötte a tekintetét.
Pislogtam egyet.
Enoch beszéd közben felemelte hosszú lábát, és fintorogva kihúzott egy pirosasan csillogó, átlátszó dolgot méretes cipője talpából. Hirtelen fájdalmasan grimaszolt egyet, aztán sietve elhajította azt az izét, és száját elhúzva rázott egyet a kezén.
Az egy darab... üveg?
Elakadt a lélegzetem, s akkorát sajdult a gyomrom, mintha valaki erőnek erejével belebokszolt volna. Most azonnal fel akartam pattanni, és fejvesztve elszaladni jó messzire, lehetőleg a világ végére, de közben meg maradni is akartam a körükben, hogy így, barátok között ápolgassam eltört lábamat. Mert ők a barátaim. Ők a barátaim... Ugye azok?
Nem mertem volna megesküdni rá. Most, ebben a helyzetben, nem sokkal azután, hogy egy idegbeteg állat végigkergetett a művházon, megharapott, aztán kitörtem miatta a lábam, és erre Enoch kihúz a lábából egy véresnek tűnő üvegszilánkot... valahogy nem. Pedig nagyon szerettem volna.
- Én... én nem akarok... kórházba menni... Jól leszek... anélkül is - nyögtem levegő után kapkodva, s nyeltem egy hatalmasat, ahogy riadtan figyeltem, Andy nyílt bogárszemei mint pásztázzák végig nyugalmasan a felsőtestem.
- Már hogyne mennél! - csattant fel hirtelen ellentmondást nem tűrően, s hitetlenkedve meredt rám. - Ezzel a lábbal?!
Nem szóltam. Nem szóltam egy árva szót sem. Hiábavaló lett volna. Csak összeszorított szájjal hallgattam, és néztem vissza Andy kocka alakú, ragyás képébe. Biztatólag rám villantotta tökéletes, csillogófehér mosolyát, szinte kivakította a szemem. Nem viszonoztam a gesztust. Rezzenéstelenül figyeltem az arcát, s bár tudtam, hogy lehetetlen, hogy meghallja, mégis erőnek erejével igyekeztem lecsitítani a szívemet, hogy ne kalapáljon olyan észveszejtően hangosan.
Tehetetlenül, árgus szemekkel néztem, ahogy Enoch a zsebébe mélyesztette a telefonját; tudtam, hogy valahol messze egy kórházban már szaladnak is össze fejvesztve a mentősök, hogy a segítségemre siessenek. Ez máskor megnyugvással vegyes izgatottsággal töltött volna el, de most újra rám tört a hányinger, ahogy a balsejtelem harapófogóval tépkedte a gyomrom.
Csak mozdulatlanul feküdtem, és szótlanul hagytam, hogy Andy és Nick aggódó mosollyal paskolgassák a vállamat. Tény és való, hogy magamtól nem tudtam volna hazamenni, és biztosan furcsa lett volna, hogy miért tiltakozok annyira a kórház ellen, mikor életemben nem féltem az orvosoktól. Nem ellenkezhettem. Nem tehettem semmit. Így jártam.
Egyik pocsolyából ki, a másikba be.
Csak azt ismételgettem magamban eltökélten, harciasan, hogy a kórházban nagyon fogok figyelni arra, hogy ki látja, mikor átveszem az alsógatyám. Mert ami az enyém, az az enyém, és senki nem fogja csak úgy kilopni belőle a fizetésem.
Még akkor sem, ha legközelebb a nyakamat töröm miatta.



9 megjegyzés:

  1. Na, elolvastalak még egyszer, és még a kolleganőmet is szórakoztattam a soraiddal, aki velem együtt kacagott közben nagyokat. 😄
    Igazából már a legelső soron kuncogtam, tudva, mennyire a füledben/fejedben ragadt az a zene, azután szokásukhoz híven egy másik világba repítettek a mondataid. 😊 A falon egy komplett Star Trek harcjelent bontakozott ki, közben meg szólt az az idétlen zene, Youngwoo pedig csak verte a fejével az ajtóüveget... 😄 Olyan eszméletlenül hatásos és egyedi jeleneteket tudsz írni, te... 😊 Ehhez hasonlóan fájdalmasan, gunyorosan vicces és a gondolatokat tekintve fantasztikusan realisztikus volt, ahogy szegény Edwin az erkélyen morfondírozott ugrás előtt, végül pedig megtette.Én komolyan nem tudtam eldönteni sokáig, hogy akkor tényleg valami zombiféle-e Pista, mennyire kell tőle félni, tényleg csak pénzt akar-e, és hogy egyáltalán mit akarsz kihozni ebből a történetből. 😄
    És a külső ábrázolás... hát erről már nem is tudok mit mondani; egyszerűen hibátlan. 😊
    Szegény Youngwoo-nak amúgy olyan egy igazi colos, randa, de tompaagyú zombifeelinget adtál, amit - bármilyen szomorú is - lazán kinéznék belőle; Edwin is olyan elképzelhető volt, ahogy törött lábbal és elcsigázott testtel még csúnyán nézett a kedves barátaira, és minden erejével, gondolatával ragaszkodott a pénzéhez.😄 Na meg persze a többiek is, mind-mind minden ízükben "önmaguk voltak". 😊
    És tudod, hogy amit nem díjazok, azok a kilométeresre elnyújtott magánhangzók egyes szavakban, de semmi egyébbe nem tudok belekötni. 😄
    Már megint egy mesteri díszítésű és csodálatosan ízes sütikét sütöttél - a krémbe pedig kevertél egy jó adag sáros pocsolyavizet is, hogy ízesebb legyen. 😄
    Tessék írni, nem "nyígni", mert kivételes, amit alkotsz. 😚

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága! :D
      Nagyon mosolyogtam azon, hogy még kolléganődnek is megmutattad ezt a történetet! XD Hát igen... Ez a Piguwang dal rettentően a fejemben ragadt. :o Az egyik első mozzanat, ami megvolt bennem ezzel a sztorival kapcsolatban, az volt, hogy Edwinke várakozás közben ezt a dalt hallgatja. XDDD A Star Trek meg jajajaj, tudod, mennyire szeretem, nem hagyhattam ki, ha már űrcsatáról van szó. :D
      Amúgy ja, mondtam is már neked, hogy nekem az az erkélyről leugrós rész a kedvencem! XD Nem tudom, miért, de azt a részt nagyon szeretem. XDDD Amúgy írás közben magam sem mindig tudtam, mit akarok kihozni belőle... hát ilyenné alakult végül. :D
      A karakterábrázolást amúgy itt igyekeztem nem túlzásba vinni, így én amúgy helyenként hiányosnak érzem, főleg Nick és kicsit Enoch esetében... De nem igazán tudtam volna nagyon hol részletezni őket anélkül, hogy erőltetetté ne váljon a dolog, szóval jó ez így... :D De igen, sajnos alkalmanként én is kinézném Pistából ezt az agyhalott viselkedést. :'DDD
      Igen-igen, tudom, az elnyújtott magánhangzókat nem csipázod! XD
      Örülök, hogy ízlett ez a sütike, és köszönöm, hogy még egyszer elolvastad, meg hogy még kommentet is írtál! :D Nagyon sokat segítettél a létrejöttében a tanácsaiddal, a véleményeddel és a tippjeiddel, és én ezért nagyon hálás vagyok. :)
      Igyekszek nem nyígni, és ha már süti, valamelyik elkövetkezendő sütikém tutira chilis-csokis lesz, és abban a bizonyos Sütőben fog megsülni... :D

      Törlés
  2. Szia! ^^
    Még tegnap este lefekvés előtt olvastam, és már akkor eldöntöttem, hogy írok neked valami szépet, de csak most jutottam el eddig. x.x
    Igazából abszolút nem ismerem a szereplőket, és hogy őszinte legyek, emiatt egy kicsit el is gondolkoztam, hogy biztosan érteni fogom-e, ami történik, vagy lesznek-e olyan belsős poénok, amiket nem fogok érteni, de végül félretettem az aggodalmaimat, és belekezdtem. És nem bántam meg. :D
    Jaj, azt még most az elején, mielőtt elfelejtem; mikor megnyitottam, néztem egy nagyot a címen, nem láttam benne túl sok értelmet, de hajrá. Most, miután elolvastam az egészet, visszagondolva, tiszta poén, és jót nevettem rajta. :"D
    Megvallom, régen nevettem már ennyit. Nekem az egész olyan abszurd, de annyira tetszik, és olyan... jó. Hát ezt remekül megfogalmaztam, tudom, de tényleg nagyon jó volt, és nagyon élveztem. *-*
    Az elején annyira hatásosan és élethűen leírtad zombinkat, hogy teljesen láttam magam előtt, pedig nem vagyok épp egy vizuális típus. Sőt, annyira hiteles lett, hogy majdnem bezártam, mert nem igazán a szívem csücskei a zombik, a zombiapokalipszisek, meg az ilyesmik. Igazából nagyon félek tőlük, pedig ha jobban belegondolok, valószínű úgyis az elsők között esnék áldozatul, onnantól kezdve meg már mindegy. :"D De attól még nem szeretem őket. >.<
    Amikor kiderült, hogy mégse zombival van dolga jelentősen megkönnyebbült a szívem, meg nevettem is egy jó nagyot. Főleg azon, hogy én már akkor eldobtam volna pénztárcát, órát, aranyfogat, rágót, meg mindenféle jót, amikor meglátom, hogy valaki így jön be egy ajtón - bár valamelyest megértem, mert néha még azt az ajtót se bírom kinyitni, amin már lassan másfél éve közlekedem. Na mindegy. De úgy látszik, Edwin nem így gondolkozik. Hát mi az, hogy odaadja a pénzét?! Akkor már inkább a halál. Nem tehetek róla, nevetnem kellett ezen a mentalitáson is. Nagyon reméltem, hogy végül kiderül, hogy pontosan hol is tartja a pénzét, bár sejtettem, hogy ilyesmi helyen. Egyébként én gyakran a zoknimba szoktam tenni, bár én inkább azért, mert onnan egészen biztosan nem hagyom el.
    Az elején nagyon éltem, ahogy Edwin nagyon élte a zenéket. A másik kedvenc részem az volt, mikor a gyerek leugrott az erkélyről, aztán teljesen kiakadt, hogy a zombinak volt elég agya, hogy kisétáljon az ajtón. :"D Hát kész, szakadtam.
    És ez úgy az egészre jellemző - annyi részen fordultam fel a nevetéstől, hogy nem is tudom melyiket emeljem ki; még akkor is, ha egyébként csak így névről ismerem az előadókat.
    Öhm, még annyit tennék hozzá, hogy a bekezdések picit elcsúsztak, de lehet csak nekem mutatja így (nem igazán bízom a gépemben). Amúgy a fogalmazásmód, a szókincs is hihetetlenül tetszett, talán azért, mert számomra olyan igazinak, valóságosnak és egyedinek hatott. :3 Nem gondoltam volna, de csak úgy átsuhantam az egész történeten, és azt vettem észre, hogy vége is van, és keresem, hogy hol van tovább. x.x
    Tényleg nagyon király volt, és nagyon tetszett. :D

    Sajnálom, ha picit értelmetlen voltam, de azért remélem, sikerül kihámoznod belőle a lényeget. ^^" Tényleg nagyon élveztem, és igyekszem majd legközelebb is írni, ha ráveszem magamat, hogy olvassak még valamit tőled - aminek elég nagy esélye van. :3
    Mindenesetre köszönöm a fergeteges élményt, tényleg nagyon régen szórakoztam ennyit egy történeten. :)

    Flóra

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy annak ellenére, hogy nem vagy zombirajongó, mégis végigolvastad ezt a történetet! :) Amúgy én sem vagyok nagyon oda értük, bár a Walking Deadet pl jó ideig néztem, de amúgy nem vagyok kifejezetten az a zombi-fan alkat (meg a vámpírokat se igazán csípem XD).
      Hú, hát a cím... Őszintén bevallom neked, hogy ez a történet "Lekváros kenyér" projektnéven futott, mert annyira nem tudtam már, minek nevezzem, aztán Ézemi viccesen felhozta a "Zakózás az elsőről" címet, amit komolyan megfontoltam amúgy, de végül kis agyalás után úgy gondoltam, hogy jó lesz ez a pocsolyás cím... :D
      Hát igen, Edwin nagyon makacs és mérges típus! :D Nem adja egykönnyen a dolgait, még ha szegény a lábát is töri miatta. :'D Amúgy gondolkoztam is jó ideig, hogy hmm-hmm, hol is legyen az a pénz, és amúgy megfordult a fejemben az is, hogy akár a cipőjébe is rejthetné! XD De végül maradtam az alsójánál... :D
      Amúgy az az erkélyes rész a kedvencem nekem is! XD Valamiért az a rész nagyon a szívemhez nőtt... :D Azokat a zenéket meg én mostanában baromi sokat hallgatom, és én is kb így tombolok rájuk, bár bevallom, űrcsatát azért nem képzelek el melléjük! :D XD
      Amúgy igen, bizony, a bekezdések elcsúsztak.. :( Próbáltam is őket a helyükre tenni, de nem sikerült, gőzöm sincs, hogy csúszkáltak el ennyire... ^^"
      Örülök, hogy ennyire jól szórakoztál a történeten, és hogy jól elképzelhetőnek találtad! :)
      Nem voltál értelmetlen, értettem, mire gondolsz :D Én köszönöm szépen, hogy elolvastad, és kommentet is írtál!! :)

      Törlés
  3. Üdvözletem! Nem igazán tudom, hol kezdjem, hiszen a legutóbbi (egyetlen) szóváltásunk nem volt épp zökkenőmentes. Még nem olvastam tőled semmit, de mivel jókat hallottam felőled, hát belevágtam.
    Először is, szeretném leszögezni, hogy lekötött a történet, annyira, hogy néha kicsit belefeledkeztem, miközben inkább dolgoznom kellett volna. Sokat mosolyogtam rajta, megteremtetted a hangulatot, amit végig meg is tartottál, tetszett a főszereplő szarkasztikus hozzáállása, és a sötét humor, ami az egész történetet átszőtte.
    Viszont! Van egy két kisebb szóismétlés benne, illetve néhány olyan szófordulat, amit én nem így, vagy más sorrendben használnék, de inkább nem kötekszem. ^^ (Az írásod alapján nem pestinek tippellek, de lehet, hogy tévedek, akkor javíts ki.) Ami nekem nem tetszett, az a sok trágár szó, néhol indokolatlannak éreztem őket. Persze nyilván a stílushoz kellett bele, de szerintem kevesebb is elég lett volna.
    A szereplőket nem ismerem, így nem tudtam messzemenő következtetést levonni, mennyire hasonlítanak az eredeti személyekhez, de ez nem akadályozott az olvasásban, sőt, talán jó is volt, hogy nem ismert szereplőkkel, teljesen a fantáziámra hagyatkozva képzeltem el az egészet.
    Összességében tényleg elég egyedien írsz, fordulatosan, választékosan, megvan a saját stílusod. Több ilyen kellene a magyar felhozatalba, és talán újra lenne hitem a fiatal "írókban". :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy élvezhetőnek találtad a történetet, és hogy le tudott kötni! :) Picit tartottam amúgy tőle, hogy talán kicsit jobban érvényesül a sztori horrorosabb része, mármint hogy nem lesz eléggé egyensúlyban a vicces részekkel, hisz mégiscsak folyik a vér helyenként, meg Edwinnek el is törik a lába, de akkor eszerint ezzel nem volt probléma. :)
      Köszi, hogy szóltál a szóismétlésekről, át fogom vizsgálgatni a történetet ilyen szempontból! De igen, nem vagyok pesti, teljes mértékben falusi vagyok, lehet, hogy emiatt érzed némelyik szófordulatot szokatlannak. :)
      Amúgy igen, valóban sok benne a káromkodás, gondoltam is, hogy ez valószínűleg nem fog mindenkinek tetszeni, de amúgy igen, a karakter stílusa ilyen kis közönséges-káromkodós. :D
      Jó hallani, hogy ezek szerint elképzelhetőnek találtad a szereplőket! :)
      Örülök, hogy jól szórakoztál a történeten, és hogy tetszett, ahogy írok! :) Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és hogy kommentet is írtál! :D

      Törlés
  4. Szia!

    Először is LOL! :)
    Komolyan csak te vagy képes még egy horrorparódiába is társadalomkritikát burkolni, legalábbis számomra a pénzzombi kifejezés önmagában is az. Az elején azt hittem, a haverja lesz az és röhögtem is, hogy szegénynek, hogy ellátja a baját miközben önmagát is szarrátöri, de sebaj. A végére csak túlélte a kis drága.:)
    Azt kell mondja megint fejlődtél, régebben azt mondtad, szeretnél egyszerűen jól írni, mert az az érzésed, hogy nagyon hosszan járod körbe a dolgokat, míg szerinted mások röviden és mégis hatásosan is meg tudják ezt oldani. Nem tudom, akkor igazad volt-e, mindenesetre most az volt az érzésem, hogy te pontosan így írsz. Nem volt túl variálva, nem volt verejtékszagú, mégis tálasztékos volt, etette magát.:) Nekem is kicsit sok volt a csúnya szó, de tudom, hogy ez a szereplőkhöz igazán hozzátartozik, így ezt nem rovom fel rossz pontnak. Nagyon jól esett tőled újra olvasni valamit, írj gyakrabban!:) Köszönöm, hogy olvashattam!

    Xiumaru^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!! :)
      Örülök, hogy tetszett a történet!! :)
      Igen, valóban jártak a fejemben ilyen gondolatok, hogy kifigurázom a kedves zombifiú nagyon látványos pénz- és divatimádatát, amit kis továbbgondolással akár a társadalomra is ki lehet vetíteni. :) Amúgy az eredeti ötlet tényleg az volt, hogy igazából Edwin meg a zombi ismerik egymást és jó barátok (mint az életben XD), és a zombika igazából is zombika, nem csak megjátsza, mert agyára ment a pínz meg a divatőrülete... :D Eredetileg az lett volna, hogy miután a zombi végigkergeti a fél városon Edwint, megjelenik Loopy, aki ordítja Edwinnek, hogy dobja oda a zombinak a pénztárcáját, az meg oda is dobja, a zombi meg rávetette volna magát, és hisztérikus örömmel elszaladt volna a pénzzel... valószínűleg a legközelebbi márkás ruhaboltba. :') De úgy éreztem, hogy ezzel a kis fordulattal jobb lesz talán a sztori, hogy a zombi igazából nem zombi, és Edwin összetöri magát, a haverjai meg így találnak rá. XDDD
      Ohh, hát ennek nagyon örülök, hogy úgy látod, hogy fejlődtem, és pont a jó irányba! :D Igyekszem majd az elkövetkező írásaimban sem túlzásba vinni a dolgokat! :') Jó lenne, ha erről sikerülne végleg leszoknom. :D
      Hát igen... a csúnya szavak X'D Valóban sok van belőlük. :o De hát ez tényleg így van, úgy érzem, ezekhez a szereplőkhöz szükséges ez a tróger beszédstílus :D
      Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és hogy kommentet is írtál! :) Amúgy én tényleg igyekszem ám gyakrabban írni!! X'DDDDD

      Törlés
  5. Mi a fasz?! Igy vagyok most. :D

    Hallod, mar tegebben el akartam olvasni a tortenetet, de Ezemi elvetemult iromanyat ajanlottad az elejen, s nekialltam annak, aztan nem tertem ide vissza. De miert nem?
    Istrnem, ez nagyon kiraly volt. Annyiszor, de tenyleg annziszor felnevettem, de meg milyen oszinten. A lehengerlo irastilusodat meg mindig imadom a leirasaiddal egyetemben. Eskuszom, ugy erzem hogy meg jobb lettel, hogy szinte eszrevehetetlenul de rohadt sokat fejlodtel a kozlesimododban. Marmint meg sem tudom magyarazni, egyszeruen csak a rohadt jo iromanyaid meg jobbak lettek. A karaktereket imadtam, nagyon realisak volta, a tortenetvezetes ugy volt jo ahogy volt, es a star trek az elmaradhatatlan volt toled. :D a poenok at nagyon eltalaltad, es Edwin beszolasai iszonyatosan tetszettek. Egyszoval tokeletes az egesz. Reg olvastam mad ilyen jot. Annyira kiraly, hogy te ilyeneket irsz. Hajaj.
    Koszonom szepen, hogy olvashattam ezt a kis szorakoztato, jol kitalat tortenetet. :D

    Kiri

    VálaszTörlés