2015. szeptember 12., szombat

Szörnyek a sötétben

Emózás.





            Kedves tintasötétségbe fulladt a szobám. Csak a monitorom fénye világította meg halványan előttem a billentyűzetet és az egeret, és rajzolta ki a mögöttem lévő bútorok ezüstös sziluettjét az éjszakában.
            A kínai házimat írtam épp, e-mailben kellett elküldeni a tanárnak. Innovatív megoldás volt, mit ne mondjak, de felettébb kényelmes.
教室里有桌子
A tanteremben van egy asztal.
Az ujjaim kényelmesen kopogták le a billentyűkön a kínai mondat fordítását. Még három mondat.
桌子上有书
Az asztalon van egy könyv.
Miért mondtad azt nekem? Tudtad, hogy mennyire rosszul esett?
Elcsendesedtek a kezeim, mozdulatlanul feküdtek el az asztalon. Vakon bámultam a monitoromon fehérlő Word dokumentumot.
Ennek sincs semmi haszna. Egyszer meg fogok halni, és akkor senkit sem fog érdekelni, hogy tudtam kínaiul. Most sem érdekel senkit.
Van három kutyám és hat halam.
我有三只狗和六条
Szeretek tanulni. Szeretnék tudni minél több nyelvet. De nem vagyok annyira intelligens, hogy valóra váltsam a terveimet. És kitartó sem. Átlagember vagyok. Átlagember unalmas élettel, unalmas célokkal és átlagon aluli kitartással.
Hová valósi vagy?
你是哪国人?
Végre. Végre befejeztem a házi feladatot. Sietve el is küldtem a tanárnak. Megdörgöltem nehéz szemhéjaimat, és az órára nézve döbbenten állapítottam meg, hogy hajnali hat óra van. Már rég aludnom kellett volna. Tudtam, hogy egész biztosan el fogok aludni így az iskolában, a nyelvtantanár őrjítően unalmasan szokott magyarázni, komolyan kibírhatatlan volt.
Hosszú, leprától véres karok csalogattak az ágyam felé. Feküdj le – suttogta egy reszelős hang. – Feküdj le, aludj békében, csendesen, és ha túl fáradt vagy, fel se kelj. Aludd át az iskolát. Úgyse számít. Majd a következő órára bemész. Egy kihagyott alkalom nem oszt, nem szoroz.
Tétován álltam puhán szénszürke szobám meleg szőnyegén. A kelő nap első, gyönge sugarai belopóztak a reluxa apró kis résein, és buzgón hívogatták társaikat, hogy melegségükkel töltsék be a kopár, csontfehér falakat, és tárják újra szemem elé az éjlepelbe burkolózott festményeket. Undorral az ablak felé tekintettem.
Megint kel a nap. Itt egy új pirkadat, új szél, új eső, új harmat. Csak én vagyok a régi.
Tettem pár lépést az ágy felé. A homályos, kormos karok barátságosan fodrozódva integettek felém. Megtorpantam. Ránéztem kemény, lapos párnámra, aztán átsiklott a tekintetem felhúzatlan, rideg paplanomra, mely úgy terpeszkedett a koszos ágyon, mint egy ráncos vénasszony.
Sarkon fordultam, és kicsörtettem a szobámból.
Magamra zártam az ajtót, és megálltam a szomszédos helyiség vakságában. Fekete hangok, fekete festmény fekete árnyékokkal, fekete hideg. Körülölelt, törődő volt, elbujtatott. Nem láttalak se Téged, se magamat. Nem láttam semmit.
Lenézel, igaz? Te is lenézel. Nem mondtál semmi komolyat, elnevetted a dolgot, de én éreztem a ki nem köpött, lenyelt méreg fullasztó marását.
Többre tartod magad nálam. Felsőbbrendűnek.
Neked vannak barátaid, van életed, azt teszed, amit akarsz, sikeres vagy.
Nekem semmim sincs, csak önmagam megodvasodott, szúette árnyéka.
És a szörnyek. A szörnyek a sötétben.
Gyönyörű, ragyogó szörnyek.
Az egyiküket úgy hívták, hogy Magány. Ő volt a legjobb barátom, ő ismert a leginkább, néha már zavarba ejtően jól megértettük egymást. Néha egyenesen úgy éreztem, hogy nincs is másra szükségem, csak őrá. Mindenki más csak idegesített, kétségek közé kergetett és az önbecsülésembe taposott, de Magány mindig bársonyosan mosolygott, és sose ütött arcon.
Egy másik neve Depresszió volt. Őt szerettem és gyűlöltem. Megbilincselt, lekötözött, csakis magának akart, csak vele szabadott foglalkoznom, önző, hisztérikus zokogása mindig elvonta a figyelmem saját magamról. Folyton szeretkezni vágyott, az ágyamba rángatott, megerőszakolt nap mint nap, és néha azon találtam magam, hogy egészen szeretem a kegyetlenségét. Szeress csak engem – susogta. – Aludj csak velem, aludj minél többet. Aludj, míg eltelik a fölös idő, légy a szeretőm, amíg újra felkelni nem érdemes. Aztán térj vissza. Várlak égő szívvel.
Aztán itt volt Kételkedés. Minden nap elzavartam, és mindig visszatért. Teljes szívemből gyűlöltem, azt sem tudom, hogy került az életembe, de állandóan ott ólálkodott minden sarok mögött, és nem hagyott békét nekem. Zöld fénye minduntalan elvakított, tébolyult sikoltása pár hónap alatt észrevétlenül megsüketített. Egy idő után már nem is nagyon volt erőm rászólni, lassan kezdtem elhinni minden egyes hamis jóakarattól negédes szavát.
És itt voltál Te. A legfényesebb szörny mind közül. Az egyedüli, aki a többi bestiát hosszabb időre el tudta űzni, aki megfogható volt, és nem csak a képzelet áttetsző szelleme. Neked adtam magam, szikkadó lelkem, köddé oszló elmém, minden nappal szikárabbá fogyó testem.
De ezt sose mondtam el neked. Nem mondhattam el, hogy nekem már csak Te voltál. Ennyire nem alázhattam meg magam.
És Te ezt nem tudtad. Valamit sejtettél, de mit tudtál Te az igazságból? Táncoló délibábot láttál, a gondolataid, véleményed felépítette düledező tornyot. És Te hittél neki. Nem hibáztattalak, de gyűlöltelek érte.
A nap sugarai lassanként feloldották a szoba sötétségét, és elvették tőlem egyetlen jótékony, édes álcámat, az éjszakát is. Legyőztek. Ismét veszítettem ellenük. A kis fénylovagok megint csak a szívembe döftek aranyos lándzsájukkal. Elhozták újra a való életet, ahol helyt kell állni, ahol erősnek kell lenni, különben eltaposnak, áthajtanak rajtad, és senki nem sajnál érte, senki nem emlékezik meg rólad. Úgy kellett neked, Selejt!
Mit akartok? Hogy meghunyászkodjak? – fröcsögtem gondolatban elkeseredetten. – Hogy feküdjek be az ágyamba Depresszió mellé, és kacaghassatok a gyengeségemen? Tudjátok mit? Rühellem őt is, rühellek titeket is. Rühellek mindent. De nem adom meg nektek az örömet, hogy lássatok megtörve. Nem én...
Habozás nélkül a bejárati ajtóhoz siettem, és kiléptem az udvarra. A ragyogva megszülető napfény bántotta feketeséghez szokott szememet, de már csak azért is emelt fővel viseltem a fájdalmat. Tűnődve lépkedtem a szürke betonjárdán, melyet könnyeivel festett meg az ég, és melyet csigák sokasága rajzolt össze csillogó nyálával.
Így hirtelen megdöbbentett, hogy milyen szép is az ébredő világ. Minden nap láttam, mégsem azt vártam, hogy ilyen tiszta legyen, hogy ilyen makulátlan, ilyen tökéletesen tökéletlen. Nap mint nap újra felfedeztem az életet.
A szél hűs volt és lágy, mint egy tó hullámzón zöld vize. A nap szeretettel cirógatott ezernyi langyos ujjacskájával. A madarak trilláztak. Az ég ezüstszínű sápadtságban homálylott.
Eszembe jutott, mikor tegnapelőtt felhívtam rá a figyelmed, hogy véletlenül rossz helyesírással írtál egy szót. Olyan aranyosan nevettél. Méretes, fehér fogaid rám villantak, nem is láttam az íriszeidet, annyira mosolyogtál.
Bágyadtan somolyogtam az emléken, de hamar lehorgadtak az ajkaim.
Tegnap kacagtál azon is, hogy én mennyit alszom nappal. Veled együtt nevettem, mint akinek semmi baja, de ne tudd meg, mennyi ideig ültem ma éjszaka egyhelyben a sötétség négy fekete, vastag kőfalát bámulva. Miért emlékeztetsz a rosszra, a gonoszra, a gyengeségre, mikor neked kéne lenni a szépnek, a helyesnek, magának az erőnek? Kéne lenned... De nem lehetsz az, igaz? Te is ember vagy. Nem az én tulajdonom.
A magasban elhúzott egy repülőgép; száguldása hosszú fehér csíkot vájt az ég márványfelületébe. Szótlanul néztem utána.
Tudom, hogy nem akartál bántani.
Igazán nem akartál bántani?
Dehogynem akart – szólt közbe Kétkedés. – Mit gondolsz, mi másért mondta?
Csak viccelt – jelentette ki hirtelen bársonyos hangján Remény. – És arra emlékszel-e, mikor a vállán sírtál, mikor meghalt a nagymamád? Hogy hogy ölelt akkor? Hogy úgy szorított magához, ujjait a pólódba vájva, mintha valami becses kincs lettél volna? És az talán kiment a fejedből, mikor az ízlésedet dicsérte? Hogy milyen kifogástalanul öltözködsz? Azt az örvénylő ködöt a szemében, mikor rád nézett, mikor a folyóparton üldögéltetek a padon, azt el is felejtetted? Na és amikor úgy érezted, hogy most majdnem megcsókolt, már nem sok hiányzott hozzá? Azt elfelejtetted? Ez nem számít? Minden kimondott kedves szava, minden szeretetteljes cselekedete, minden mosolya, minden érintése semmivé foszlik, mert egyszer nem gondolta át, mit mond?
Nevetséges – puffogott Kételkedés, és gunyorosan elvigyorodott. – Nem láthatsz bele senki fejébe. Lehet, hogy az egészet csak beképzeled, és neki korántsem jelentesz annyit, mint amennyit ő neked.
Lehorgasztottam a fejem, és pár pillanatig csendben bámultam egy lomhán csúszó meztelencsigát a lábaim előtt. A galambok öblösen burukkoltak a közeli almafán, a Csend pedig mellém telepedett, és régi jó ismerőseként szeretettel átölelt.
Kihalásztam a nadrágom zsebéből a mobilomat, és megkerestem a Te számodat gyomromban görcsös remegéssel, még mielőtt megbánhattam volna.
Mert nekem szükségem van Rád, még ha Neked nem is énrám.

6 megjegyzés:

  1. Kétszer is elolvastam, és mindkétszer nagyon tetszett. :D
    Tudod, hogy mennyire imádom, ahogy fogalmazol, olyan magával ragadó tud lenni az egész. És képzeld, egyre ügyesebb vagy abban, hogy ne csicsázd túl. Itt igazán kellemes harmóniát teremtettél a "csicsa" és "nem csicsa" között. Pont ott használtál szép hasonlatokat, megszemélyesítéseket, ahol kellett, és pont rohadtul tetszett. Azt meg külön kiemelem, hogy a bekezdések nagyon jó helyen vannak szerintem. Megadják a történet lelkét, és nagyobb nyomást gyakorol az olvasóra, ha egy-egy mondat külön sorban van. Király vagy. Jó, ezek annyira nem szoktak szembe tűnni, mert olyan evidens, hogy jó helyen van egy enter, de itt még azt is észrevettem, mert tényleg ügyesen eltaláltad. Szóval taps neked, fejlődtél ám. :D
    Mindvégig, ahogy olvastam egyik ismerősöm járt a fejemben, valahogy rá illet ez a történet, sőt... tudod, hogy kit láttam még bele az egészbe, de annyira nagyon. :D
    Leginkább ezeknél a részeknél: kínait tanul, sokáig van fent, azt érzi, hogy nincsenek barátai, azt hiszi, hogy lenézik.
    Közbeni megjegyzés: 'Nem láttalak se Téged, se magamat.' Szerintem ez semmel helyes. :D
    Amúgy meg annyira szép kis reménytelen, komor bússágot sugárzik az egész történet. A hangulat annyira kínkeservesen reményvesztett, mintha örökké tartó kárhozatra lett volna ítélve a főszereplő (akit amúgy Jongsunak képzeltem, ne is kérdezd, miért. XD Így jött. Hozzá illik ez. :D Mert Ikje képes ennyire szemét lenni vele. Ah, imádom). Tudod, hogy szeretem az ilyen depis hangvételű írásokat. :D
    Ahogy említettem már privátban, a mosolygós rész, meg a szemrehányás, hogy több barátja van, valahogy nem Donghyokra emlékeztetett. XD
    A megszemélyesített érzelmek kiváltképp tetszettek, főleg az, amit "mondtak". Annyira jó kis sejtelmes, gonosz hívogatásuk volt, aztán már csak azért is próbált megerősödni Jongsu és legyőzni őket Ez amúgy nagyon életszerűre sikeredett, vagyis úgy éreztem, hogy egy érzelmileg "beteg" ember, valahogy hasonlóképpen viselkedhet.
    Nem értem, miért érezted magad üresnek az írása közben, egyszerűen nagyon jó kis dolgokat adtál át ezzel nekem. :D Rengeteget idézhetnék belőle, voltaképp rengeteg mondat tetszett, mert olyan könyörtelenül valósak voltak. "Mert nekem szükségem van Rád, még ha Neked nem is énrám."
    A bekúszó napsugarakról eszembe jutott Jongsu (az én neked írt történetemben), mikor elterül a kanapén. :D
    Na, köszönöm szépen a kis történetedet, és remélem, hogy több ilyen kis oneshottal is megörvendeztetsz minket, szóval írj még ilyen so random történeteket. :D Jeeee!

    Drága hűséges, no.1 rajongód, olvasód, tanítványod, Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, No.1 olvasóm! :D
      Nagyon örülök neki, hogy ez a történetem is tetszett, és hogy kétszer is elolvastad. ^^
      Jó érzés tudni, hogy fejlődtem. :') Nagyon kínlódok ezzel a csicsa-nemcsicsa dologgal, az az igazság, mert csak úgy ömlenének belőlem a szavak, de muszáj gátat szabnom nekik, és ez kicsit elszomorít igazából. ._.
      Hát, nem is tudom, ki juthatott eszedbe a történet főszereplőjéről... :'DDDD
      Igen? Semmel helyes? Akkor asszem át fogom ezt a részt írni, köffönöm szépen.
      Meg sem lepődtem amúgy, hogy Jongsut és Ikjét képzelted ebbe bele. XDDD Te nagyon szereted ezt a párost kínozni meg depizős sztorikban látni. :D De ja, nagyon kínkeserves, emózós történet lett ez. :') Rájöttem, hogy újabban szinte csak ilyen sötéteket írok...
      Pedig amúgy totál itt voltak előttem közben Donghyuk kapafogai XDDDD Szerintem agyamra ment már az Uránusz, hogy mindenhova Donghyukot képzelem oda :D
      Amúgy ja. Akármilyen mélyen is van már az ember, mindig próbál azért még ellenállni és felülkerekedni a rosszon. :D
      Hát, az üresség valszeg azért volt, mert rég nem írtam már, és nem jött olyan természetesen, mint szokott. XD De ja, szeretem amúgy gyomron taposni az olvasókat az ilyen reális depiizékkel. :'DDDD
      Most, hogy mondod, tényleg hasonlít arra a részre! XD
      Ja, én is remélem, hogy fogok még írni több oneshotot is. X'DDDD Csak az az igazság, hogy írás terén saját magam legnagyobb ellensége vagyok... :D
      Köszönöm még egyszer, hogy elolvastad, és a hosszú kommentedet is. ^^

      Nárcisz

      Törlés
  2. Ha még egyszer valami negatív, lekicsinylő szóval illeted az írásaidat, akkor én átnyúlok a monitorodon, és jól felpofozlak mindkét oldalról! (Igen, tudom, most ezt elképzelted, és jót derülsz rajta. :D)
    De most komolyan... Ahogy az érzéseket megszemélyesítetted, ahogy a valós képek vegyültek egy szenvedő, magányos, elhagyatott emberke depressziós rémképzeteivel, az valami fantasztikusan egyedi és hatásos volt. Éreztem a nyomást a mellkasomban mintha az egész velem történne, ugyanakkor voltak olyan pillanatok, mikor Baekhyunt láttam magam előtt az adott helyzetben; de elmondanám, hogy leggyakrabban téged "éreztelek". Lehet, hogy nincs igazam, de valamiért így tűnt. :)
    Igazából az elejétől attól rettegtem, hogy mit fog tenni magával szegény pára a végén, és igazi megkönnyebbülés volt, hogy a Reményre hallgatva felhívta a másikat. Persze, ezzel nem lett minden rózsaszín, de új lehetőséget adtál a főszereplő kezébe, és a feketeség helyett előttem olyan szürkéskék szín jelent meg, mint amilyen az égbolt reggel. :)
    Meghallgattam a zenét is, és szerintem illik a hangulathoz, ajánlhatnád olvasás mellé is. (Amúgy én a SuJu K.R.Y. The point of no returnjét hallgattam közben, és ez is jól passzolt hozzá.)
    Köszönöm, hogy olvashattam, de legközelebb tessék jelölni! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ajajaj, ne verj meg!! XDDD *gyorsan lebukik* (Amúgy igen, akkorát röhögtem, mikor ezt olvastam!! XDDD)
      Örülök, hogy tetszett neked ez a történet is, és hogy ennyire át tudtad élni. Igazából nem hittem volna, hogy ez a történet bármi sikert arat majd, mert rövid idő alatt is írtam, meg olyan furcsán üresnek/tompának éreztem magam közben, szóval erős volt bennem a wtf-érzet, mikor a végeredményre néztem. :'DDDD
      Ja, amúgy lehet meglepődsz, de egyszer sem jutott eszembe valami olyasmit beleírni, hogy árt magának vagy öngyilkos akar lenni! XD Nem terveztem tragédiának, csak egy szegény depis, magányos ember önmarcangolását akartam megragadni. De amúgy nekem annyira nem pozitív ez a vég. Nem adta fel, de minden továbbra is reménytelen és kétségekkel teli. :(
      Ja, lehet, hogy be is fogom tenni ide a szám linkjét. :D
      Én köszönöm szépen, hogy elolvastad, és hogy kommentet is írtál!! :) Oké, legközelebb jelöllek majd. :)

      Törlés
  3. Szió! Kirichan küldte át az írásodat és nagyon tetszett. Jó stílusod van és szépen fogalmazol. Még ebben a viszonylag rövid írásból is kitűnt az, hogy mit akartál ábrázolni. Tökéletesen ábrázoltad a mai fiatalok kétségeit, gondolatait, hogy mi befolyásolja őket és hogy fogják fel az életüket. Sok ilyet még a továbbiakban is! :)

    VálaszTörlés
  4. Nincsenek szebbek, mint ezek a "Kétség-szülte" érzelmek, amiket te most egészen jól, sőt azt gondolom, nagyon jól nyakon csíptél és talán amik sokunk számára ismerősek, most mégsem volt sablonos olvasni róluk az írásodban. Közel hoztad azt a bizonyos fekete felleget...és nem bánom! Bíztatlak.

    VálaszTörlés