2015. július 25., szombat

Uránusz, 2. fejezet

Donghyuk tovább mesél az osztálytársai ügyes-bajos dolgairól.
A bétázást nagyon szépen köszönöm Ézeminek!! :)
1. fejezet








Az osztály morajló bölénycsordaként nyomult be a termünkbe, miközben messzehangzó csatakiáltásokkal tudatták az iskola többi diákjával és dolgozóival, hogy sikeresen túléltek egy újabb évnyitót. Soha nem hoztuk fel később ezt a jeles eseményt, ahhoz túl nagy volt a sokkhatás, de valószínűleg az osztálytársaim mind egyetérthettek abban, hogy az igazgatónő éves beszédei mérföldkövekként szolgálnak azon a hosszú és rögös úton, melyet járva végül tűzben-vasban edzett, strapabíró és alázatos felnőtté válhat az ember. Jobb módszert el sem tudok képzelni arra, hogy a diák beletanuljon a szelektív hallás és az angyali türelem művészetébe.
Az osztályfőnök eleinte még próbált minket lepisszegni, és művészettörténet házi dogákkal fenyegetőzött, de ahogy Taegyun visszhangzó röfögéssel bordán bokszolta Sungkyumot, miután az meghökkentő tehetséggel utánozta az igazgatónő fejmozgását és hanglejtését olvasás közben, egész egyszerűen feladta a reménytelent, inkább karon ragadta az új srácot, és sértetten távolabb viharzott tőlünk, mintha nem akarta volna vállalni, hogy ilyen szófogadatlan bagázzsal verte meg a tantestület.
Pedig nyilvánvalóan nem csak a mi hibánk volt, hogy ennyire „rosszak” voltunk, bár ugye kinek mit takar ez a fogalom. Unokaöcsémre is rábizonyították orvosilag, hogy „hiperaktív”, pedig egyszerűen csak egy idegesítő kis seggdugasz, akit a nagynéném még arra sem tanított meg, hogy csukott szájjal rágjon, szóval valahányszor eljön hozzánk, mindig végig kell néznem, ahogy a nyálával előemészt pár zacskó chipset, és az se segít, ha jól orcán legyintem a nemlétező jómodoráért, mert nyomban fut árulkodni az anyjához, hogy „hüle Donghyuk megvelt”. Kis csicska, de egyszer még letördelem a kezeit.
De az osztályfőnöknél más volt a hiba gyökere. Mindenki tudta, hogy kitűnő tanuló volt iskolás korában, az egyetemen is példaértékűen teljesített (állítólag egyetlen pontot veszített a szakdolgozatánál! egyet!), a probléma inkább abban állt, hogy senki sem tudta komolyan venni, annyira fiatal volt. Nam Jimin koreai-művészettörténet szakos tanárnő idén töltötte a huszonhatot, zsenge volt és friss, mint az újhagyma. Olykor próbált keménykedni a diákokkal, megmutatni, hogy ki a főnök, de nem volt meg hozzá a tekintélye és a tapasztalata.
Tiszteltük, mert látványosan tudott (ami nagy szó egy iskolában, ahol a hatvankétéves Park tanár úr úgy leste ki a tankönyvből, hogy melyik században élt Isaac Newton), de ez nem volt elég, hogy szót is fogadjunk neki, mikor halkszavú volt, és lerítt róla, hogy egy legyet sem tudna agyonütni, nemhogy egy diákot megfenyíteni.
Még egy másik ok, amiért kicsit nehézkesen ment némelyikünknek, hogy meghunyászkodjunk előtte jelentéktelenebb dolgokban, az az a tény, hogy ő volt Taegyun anyjának a keresztlánya, szóval hivatalos volt a Jung família minden vasárnapi ebédjére. Ezek az ebédek hírnevesek voltak abban a tekintetben, hogy Taegyun apja és nagymamája többnyire holtrészegen támolygott el az asztal mellől egy kimerítően tartalmas lakoma és hosszas, ízes nótázás után (már ha fel tudtak állni), és a tanárnőbe is rendszeresen belediktáltak jó pár üveg finom házi sojut, így Taegyun a nagymama betegesen kíváncsi kérdezősködésének hála még azt is tudta róla, hogy mikor voltak gyomorbántalmai és hány udvarlója volt az óvodában.
Egyébként szelíd, galamblelkű lány volt Jimin noona (igen, az iskolán kívül nyugodtan szólíthattam ilyen bensőségesen, hisz Jungékon keresztül nekem is sikerült közelebbi kapcsolatot kiépítenem vele). Szinte már meghökkentően hosszú, fenekét verdeső selyemfényű fekete haja volt a legfőbb ékessége, mert szépnek egyáltalán nem lehetett nevezni még túláradó jóindulattal sem.
A bőre sötét, mint egy ördögé, az orra megtermett, girbe-gurba krumpli (amolyan törpös orrot kell elképzelni), a szája az arcához képest aránytalanul kicsi, szemei pedig gülü kaméleonszemek. Tipikusan olyan lány volt, akit a férfiak a személyiségéért szeretnek meg, mert igazán törődő volt és anyás (és így sokszor elkövette a hibát, hogy túl közvetlen volt a diákjaival), intelligens volt, látszott, hogy minden érdekli, és próbált minél korrektebb, jóindulatúbb lenni.
A politikát azonban nem szabadott felhozni előtte, mert akkor elszabadult a pokol, és szitokszavak szúrós darazsai röpködtek a szájából jó háromnegyed órán keresztül. Túlságosan is megvolt mindenről a saját véleménye, és mindenkit megpróbált meggyőzni a maga igazáról, még akkor is, ha teljességgel reménytelen, sőt értelmetlen volt a helyzet.
Most ott állt a tanári asztal mellett, baljában sasként tartva hosszú műkörmei között az új gyereket, mintha attól tartott volna, hogy még a végén ki találja vetni magát az ablakon ezt az osztálynak csúfolt csürhét látva, és rosszalló pillantásokat vetett az összeborult szamarakként vihorászó lányokra és ordítva röhögő fiúkra, akik egymás után léptek az osztályterembe és foglalták el már jól megszokott helyüket.
Ahogy betettem a lábam az osztályba, nyomban elfintorodtam attól a csípős, művies szagtól, ami szemtelenül kitöltötte az orromat és szinte felkavarta a gyomrom. Hátrahőköltem egy pillanatra a meglepetéstől, miközben undorodva eltakartam az arcom, mire hátulról belém jött valaki, és majdnem fellökött.
- Menjél már, Nyúlfejű! – hallottam a hátam mögött életem egyik legutáltabb beszédhangját, mely még Justin Bieber visnyogó bébihangjánál is nagyobb viszolygással töltött el. Hátrafordultam, és Shin Hyunwoo meresztette rám keskeny szemeit nem kisebb ellenszenvvel, mint amit én éreztem az irányában. Utálkozva felhúztam a felső ajkam, és ő is szinte rám vicsorgott, ahogy találkozott a tekintetünk.
- Nem hallottad? Menjél már, Tapsi Hapsi! – hallottam Hyunwoo mellől egy másik, reszelősebb hangot szinte a földszintről. Jo Byunghoon, Hyunwoo talpnyalója... akarom mondani legjobb barátja vigyorgott rám orbitális ínyvillantós mosolyával, de csak azért, mert tudta, hogy ha nekimennék, a barátja tuti kimentené megcsonkított darabkáit a karmaimból.
Mindketten alacsonyak voltak, jóval kisebbek nálam, de Byunghoonra (általam ráragasztott találó becenevén Cheetára) szinte nevetséges volt, hogy mennyire nem hatottak a növekedési hormonok, viszont a test- meg az arcszőrzete kész őserdőt alkotott a testén, mintha egy csimpánz állt volna velem szemben, még a végtagjai abszurd hosszában is hasonlított a főemlősökre.
Életemben nem láttam még ilyen szőrös tinédzsert, aki szinte kész szakállat növesztett már a képére, és cukkolta vele a többi srácot, akinek az arcszőrzete még a pehelytoll szintet sem tudta megközelíteni (és én is köztük voltam legnagyobb bosszúságomra). Nagyanyám szerint valószínűleg hormonzavaros volt a gyerek, de szerintem szimplán több volt benne a majom-DNS, mint az emberi.
Gyűlölöm ezt így kimondani, de Shin Hyunwoo fele olyan csúf sem volt, mint ez a félig megkopasztott emberszabású majom. Sőt, a lányok majdnem annyira imádták, mint Taegyunt. Hegyes vonásai kifejezetten kifinomultak, sőt elegánsak voltak, és keskeny, de tökéletesen mintázott mandulaalakú fekete szemei úgy villogtak, mint egy gyilkos párducnak.
Valószínűleg az a ronda csimpánz húzhatta fel anno ellenem Hyunwoo-t. Cheetával óvodistatársak voltunk (akkor még viszonylag normális magasságot ütött meg, és a feje felső részétől eltekintve tökéletesen szőrtelen volt), és mint mindenki, én is csúfoltam a kerek Harry Potter-szemüvege miatt, melynek ráadásul még le is volt ragasztva az egyik lencséje.
Szégyellem bevallani, de kicsi volt, gyenge, és jó volt szekálni, mert nem tudta megvédeni magát, de hogy miért rám pikkelt miatta a legjobban, az nagyon jó kérdés. Mint mondtam, szinte mindenki gúnyolta amiatt a ronda szemüveg miatt, Sungkyum még többször meg is verte, meg folyton felakasztotta a szemüveget a ruhafogas tetejére, és azon röhögött, hogy Byunghoon még akkor sem tudta elérni, ha felugrált utána. Sungkyumra viszont sosem haragudott annyira, mint rám.
Lehet, hogy azt hiszi, hogy én bujtottam fel a többieket? Mert ez nem igaz. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy hülyén áll neki az a szemüveg, és kinevettük érte. Ennyi, nem volt emögött semmi szervezettség vagy gaz tervezgetés.
Aztán az iskolakezdés örömére Byunghoon elhagyta végre az idióta szemüvegét, és így már nem annyira lehetett miért bántani, szóval én jobbára leszoktam róla, és hasznosabb elfoglaltság után néztem, például próbáltam minél jobban kigyúrni magam, hogy egy nap sikeresen agyonverhessem Taegyunt. Ekkor jelent meg Hyunwoo is a túlméretezett, rikító színű, divatjamúlt turkálós mackóiban. Az egyik szomszéd faluban lakott, melynek nem volt saját iskolája, úgy járt be minden nap busszal.
Byunghoon valószínűleg látta, hogy Hyunwoo viszonylag magas és jól fejlett gyerek a korához képest, mert szinte azon nyomban hozzácsapódott, mint pincsikutya a tűzcsaphoz. Hyunwoo valami varázslatos úton-módon talált a buta kis majomban valami kedvelhetőt, szóval nem rázta le magáról, és innentől kezdve elválaszthatatlanok voltak.
Cheeta először még a budiba se mert kimenni nélküle, de ahogy idősödött, úgy érezte egyre tökösebbnek magát jóval bátrabb és vakmerőbb barátja mellett, akit bizony nem lehetett büntetlenül cseszegetni a fenomenális turis ruhakollekciója miatt. Hyunwoo határozottan jó hatással volt Byunghoon jellemfejlődésére, de ez együtt járt azzal, hogy Byunghoon is rajta hagyta a nyomait Hyunwoo viselkedésén. Így tehát az iskola első évében szereztem még egy ellenséget, aki hamarosan rám ragasztotta a „Nyúlfejű” becenevet.
Mint említettem, nem tudom, miért pont én lettem Byunghoon első számú főellensége, hiszen én még egészen jóindulatú voltam iránta piszkálás terén, mikor Sungkyum vagy azért gyepálta meg, mert kantáros nadrágban jött iskolába, vagy azért, mert aznap éppen nem abban érkezett, de mostanra már nem is érdekelt. A szánalmas beszólásait is megszoktam már, bár nem mondom, hogy a „Nyúlfejű” nem repesztette meg kicsit az egóm betonfalát. Elég sokszor laposra vertem miatta, hogy a büszkeségemet védjem (meg amúgy is jól esett), de eleinte mégsem igazán vettem magamra.
Többnyire csak nevettem ezen az abszurditáson (nekem miért lenne nyúlfejem? nevetséges...), azonban minél többször vágták hozzám sunyin összeszűkült szemmel, kárörvendően vigyorogva, annál inkább beleültették a bogarat a fülembe. A kicsi bogárka lassan, észrevétlenül belemászott az elmém egyik félreeső kis zugába, és ott suttogott nekem, először csendben, halkan, mint ahogy a molylepkék neki-nekicsapódnak az ablaküvegnek, aztán egyre és egyre hangosabban.
„Tényleg hasonlítasz egy nyúlra,” ismételgette a hang, és időnként szinte egészen meggyőzően csengett. Aztán azon találtam magam, hogy a tükör előtt állok, és csak azért mentem oda, hogy végigmustráljam az arcom minden kis részletét, az orromat (sok ember az orrát utálja legjobban, de én nem találtam a sajátomban kivetnivalót, sőt egészen tetszett), vastag, furcsán rózsaszín ajkaimat, porcelánfehér bőrömet, karakteres államat; és a sok-sok vizsgálódás meg is hozta az eredményét.
Rádöbbentem, hogy a szemeim, még ha elég érdekes is a formájuk, túl kicsik és túl távol ülnek egymástól, és hogy a fogaim hatalmas fehér kapák. Valamilyen szinten tényleg hasonlítok egy nyúlra... De azért jóképű nyúl vagyok, ezt nem lehet megcáfolni a legnagyobb rosszindulattal sem.
Byunghoon láthatóan azt hitte, hogy még mindig keményen a lelkivilágomba tapos, valahányszor Nyúlfejűnek hív, de igazából így jó pár év után unalmas lett és fárasztó, és már legfőképpen nem azért idegesített, mert bántó volt, hanem mert úgy ismételgette, mint valami retardált papagáj. Unott megvetéssel húztam fel a szám, ahogy egyenesen az íriszeibe meredtem. Nagy, kerek, középbarna szemei voltak. Röhej, de rettenetesen hasonlítottak a szemei a tavaly meghalt szegény kutyáméira, akire nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna szomorúan, elmélázva. Nyugodj békében, Sagwa...
A kutyám gondolatára csak még morcosabb lettem. Mégis miért hasonlít ez a gyerek bármiben is Sagwára?! Hirtelen, gondolkodás nélkül közelebb léptem hozzá. Egészen picikét, csak fenyegetés céljából, de így is megrezzenve hátrált egy lépést, és rátaposott Namjoon szívszerelmének a lábára, aki mögötte toporogva próbálta megkerülni az úttorlaszt, amit hármónk képezett az ajtóban.
- Menjetek már az útból, idióták! – szisszent fel a lány ingerülten, és meglökte hátulról Byunghoont, aki majdnem a mellkasomnak szédült, de azért sikerült megtartania magát. Ha valami, hát az állóképessége nagyszerű volt ennek a mamlasznak.
Ahogy egyre inkább morogtak és türelmük fogytán óbégattak az osztálytársaim a terem előtt a folyosón, beláttam, hogy nem állhatok itt örökké az ajtóban, még ha szívesen ijesztgettem is volna még egy kicsit Byunghoont, de amúgy sem kívántam csodálni a ronda borostás képét ítéletnapig, volt nekem jobb dolgom is. Például kitalálni, hogy vakarhatnám le Soohyunról Jung Hoseokot.
- Kapjátok be a faszomat – mutattam be szimplán a majomnak meg a csövest idéző haverjának a középső ujjamat, és tompán hallottam, ahogy az osztályfőnök megbotránkozva felhördül nem messze a hátam mögött. Ajaj.
- Shin Donghyuk! – tagolta a nevemet egy oktávval magasabb hangon Jimin noona. Szememet forgatva fordultam meg és indultam csendben a helyem felé. – Ne mutasd a hátad nekem, hozzád beszélek! – csattant fel a tanárnő türelmetlenül, mikor látta, hogy feltűnésmentesen próbálok a helyemre slisszolni, szóval eszemben sincs ránézni.
Pont akkor értem az asztalomhoz. Megálltam a székem mellett, és nem ültem le, csak ráemeltem a tekintetem az osztályfőnökre, és idegesen vártam, hogy mondja, amit akar.
- Majd első óra után gyere csak ide hozzám! – utasított határozottan. Nagyszerű. Remélem, nem ad valami intőt nyomban az első tanítási napon... Bár annyira azért csak nem botránkoztathattam meg ilyen rövid idő alatt, nem? Vagy de...? – És te is, Jung Taegyun. Mégis hogy képzeltétek azt az éktelen, szégyentelen vihorászást és idétlenkedést az igazgatónő beszéde közben?! Ezt a tiszteletlenséget... – fordult aztán a tanárnő a barátom felé azzal a komolyan vehetetlen, szigorúnak szánt tekintetével. Túl kedves arca volt ahhoz, hogy meg lehessen ijedni tőle, de ő természetesen ezzel nem volt tisztában.
Taegyun olyan mereven fordította felém a nyakát, és nézett rezzenéstelen arccal a szemembe, hogy tudtam, hogy valószínűleg egész nap nem fog hozzám szólni, amiért akaratlanul is belerángattam az osztályfőnök fejmosásába.
Sóhajtva helyet foglaltam, és bár igen viszketett a kíváncsiság, azért mégis ellenálltam a kísértésnek, hogy meglessem, hogy vajon milyen fejet vághat most két legnagyobb jóakaróm. Úgyis tudtam, hogy valószínűleg nagy erőkkel röhögnek a markukba, és mára már nem akartam még jobban felhúzni magam, pláne nem pont őmiattuk.
Viszont ekkor rájöttem végre, hogy mi volt az az erőteljes szag, ami megtorpanásra késztetett az ajtóban – új asztalokat és székeket kaptunk. Gyönyörű, fényesre lakkozott barna padokat és kényelmesebb székeket, melyeket össze sem lehetett hasonlítani azokkal a rozoga, alacsony faszerkezetekkel, melyeken végtelenül hosszú tanítási napokat görnyedeztem át kilenc teljes éven keresztül, és halálra kínoztam a derekamat.
Kedvtelve húztam végig az ujjaimat az új asztalom makulátlan, sima felületén. Szép volt. Mint egy üres lap, melyre új feljegyzéseket róhat az ember. Egy új kezdet. Egy új darab szegény kis bútor, melyre tökéletesen, pontosan ráférne a Pokémon főcímdalának szövege egy művészi Blastoise-illusztrációval együtt. Elvigyorodtam. Csak ne lett volna ilyen ótvar szag miatta a teremben... Átsuhant az agyamon, hogy valaki igazán kinyithatná az ablakot, de az eszem ágában sem volt, hogy én emeljem fel a fenekem, és menjek el odáig.
Nagyot nyújtózva kényelembe helyeztem magam az új székemben. Miközben a többi osztálytársam is ásítozva, kelletlenül elbattyogott a helyéig, lehetőségem nyílt végre végigmérni újdonsült riválisomat, akit az osztályfőnök még mindig nem szándékozott elengedni, és ez láthatóan kezdte felőrölni szerencsétlen gyerek idegeit. Kényelmetlenül megfeszülve, kicsit megszeppenten pásztázta végig az osztályt, és valószínűleg magabiztosabbnak érezte volna magát, ha nem kellett volna vigyázzban állnia a tábla előtt, miközben több, mint harminc tinédzser úgy vizsgálgatja, mint valami különös, egzotikus kiállítási tárgyat.
Mert tényleg olyan is volt. Képtelen voltam levenni róla a szemem; olyan dermedt, döbbent csodálat töltött el, ahogy néztem, amilyet csak az igazán csúnya alakok képesek kiváltani az emberből. Igaza volt Taegyunnak – Jung Hoseok valóban ronda volt, mint az ördögök. Figyelemre méltóan hosszú, barna arca közepén bájosan koalaszerű pisze orr üldögélt, és pofacsontjai megtermett almákként dudorodtak az orcái felett, de legalább a szája egészen szép, csücskös hullámformájú volt, és a srác bőrszínéhez illően sötét barnás-rózsaszínben virított. Félholdat idéző szemei csücskére érdekesen ráhajolt a bőr, míg a szeme másik szegleténél egy kis részen kikandikált a szemhéja.
Természetes dupla szemhéj vagy plasztika? – tűnődtem el kicsit irigykedve. Nem számít, mert még így is túl keskenyek a szemei, szóval az a dupla szemhéj nem oszt, nem szoroz.
Időközben Taegyun hatalmasat sóhajtva, kelletlenül lehuppant mellém, majd az asztalra könyökölve unottan bámulni kezdett egy pontot maga előtt, mely lehetett a tanárnő gyomortájéka, de akár a táblán árválkodó rövid, vékony kis krétacsík is, mely valószínűleg még a szünet előtti utolsó tanítási napon kerülhetett oda.
- Te, ez a gyerek tényleg baromi ronda – hajoltam közelebb barátomhoz, és suttogtam a fülébe, miközben még mindig álmélkodva szuggeráltam Hoseokot (ekkor figyeltem fel arra, hogy nekem mintha dúsabb lenne a hajam); először is hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy elvileg épp haragszik rám két okból kifolyólag is, másrészt meg hogy újra megerősítést nyerjek tőle, hogy nem csak saját féltékenységbe belefülledt elmém láttatja velem ilyen negatív fényben új osztálytársam külsejét.
Teljesen lefoglalt most annak a gondolata, hogy mégis mit eszik Soohyun annyira Jung Hoseokon, hogy miért is ez a srác pontosan az ő típusa; de akárhogy is néztem, csak kétféle lehetőség pattogott az agyamban: Soohyunnak vagy szar az ízlése, vagy egyszerűen csak hazudott, hogy direkt cukkoljon. És a lányt ismerve valószínűleg az utóbbiról volt szó. Most komolyan, Soohyun nem randizik senkivel, aki nem magasabb nála minimum tíz centivel. Majd pont egy hozzá hasonló csaj fog egy ilyen... egy ilyen lófejű gyerekre gerjedni?! Nevetséges...
Taegyun nyaka megrángott egy pillanatra, ahogy rám kapta a fejét, és értetlenségtől homályos tekintettel meredt rám. Kellett hozzá pár másodperc, hogy eljusson az agyáig, amit mondtam.
- Ja! Ugye, hogy ronda? Hát, mondtam én – bólogatott elgondolkozva, de azért látszott rajta, hogy neheztel rám. Mikor így összeszorítja az ajkait, és ilyen laposan néz le rám, akkor tudom, hogy épp hisztis. – És én még Seungjae-ről hittem azt eddig, hogy csúnya... Pedig ő ehhez a gyerekhez képest kész Lee Minho – tette hozzá kárörvendően vigyorogva, és megdörgölte az orrát.
Taegyun szerette kinevetni a csúnya embereket; valamilyen perverz iróniát és elégedettségérzetet lelt abban, hogy nem mindenki születhet olyan jóképűnek és férfiasnak, mint ő. Általában senki sem volt annyira előnytelen külsejű, mint amilyennek ő beállította, csak igazság szerint Taegyunnak a fellegekben szárnyaltak az elvárásai.
Büszke volt a saját adottságaira, izmosan formás, szívós testére, lágyan metszett, mégis karakteres vonásaira, de talán a legjobban a lélegzetelállító, drágaköveket is megszégyenítő Blend-a-Med-mosolyára. Ki is használta ezeket a kvalitásait, amikor csak tudta, legyen szó akár arról, hogy kétszer kérjen repetát a konyhás nénitől, vagy hogy egy megfelelő időpontban elsütött sármvigyorral levegye a lábáról a nagymamáját, akitől így megfelelő időközönként egy-egy ezressel több zsebpénzt kapott.
Rettenetesen hiú volt, szinte már röhejes mértékben, de ügyelt rá, hogy ez ne legyen nagyon észrevehető, mivel véleménye szerint az ilyen viselkedés egy férfitól a legnagyobb mértékben buzis. Ettől függetlenül engem, az egyik legjobb barátját nem tudta ilyen mellébeszéléssel megtéveszteni, Sungkyumot meg aztán végképp nem, hiszen vele már akkor is mély barátságot ápolt Taegyun, mikor mi ketten még olyanok miatt verekedtünk össze, hogy beszóltam neki, hogy dedós a Pokémonos baseballsapkája.
Namjoonnal és Sungkyummal többször meglestük, hogy Taegyun valahányszor vécére ment a suliban, mindig időt szakított rá, hogy utána megfelelően rendezetté, de mégis izgalmasan borzassá tegye barátságosan puha, kedvesen fénylő tompafekete haját, aztán elégedett komolysággal megcsodálta magát a piszkos, ujjlenyomatokról homályos tükörben (ha a külsejéről volt szó, nem volt helye viccnek vagy komolytalankodásnak), és már indult is vadászatra az iskola tágas, fényes kövezetű, mégis furcsán sötét folyosóira, hogy becserkéssze a legújabb barátnőjét – mert úgy váltogatta a párjait, ahogy én az eldobható borotvákat.
Míg én itt már hosszú hónapok óta epedve küzdöttem, és a körmeimet rágtam, hogy Soohyun csak egyszer újra rám mosolyogjon, és lassan kezdtem belesüllyedni a reménytelenség ingoványába, azalatt az idő alatt Taegyun már a negyedik barátnőjét dobta ki. Még egyszer régebben azonban megesett, hogy a csaja szakított ővele, és barátom rendesen magán kívül is volt a megbotránkozástól. Elmondta szerencsétlen lányt minden ribancnak, holott előző nap még ő maga panaszkodott nekem, hogy a barátnője túl sok energiaitalt iszik, és ki nem állhatja az émelyítő, pállott kanalasorvosság-ízt a szájában, mikor csókolóznak, szóval valószínű, hogy dobni fogja.
Ezek után kezdett egyre érthetetlenebb lenni, hogy hogyhogy még akad olyan mazochista lány, aki hajlandó Jung Taegyun barátnőjévé válni, de aki ismerte, aki találkozott vele, azok közül egy sem tudott nem felfigyelni arra a különös, szexuális jellegű karizmára, mely úgy lengte körül barátomat, mint egy illattalan, de mégis bódító parfüm.
Senki sem tudta, miben rejlik, én sem, mivel lehet, hogy jóképű volt és izmos, de mégsem lehetett kimondottan szexinek nevezni (csak rágondolok erre, és rögtön elröhögöm magam); de mindenki érzékelte. Túl sokszor láttam már ajkukat harapdáló lányokat félig lehunyt szemmel lopva Taegyunra pillogni ahhoz, hogy tagadni merészeljem a vonzerejét.
Legtöbbször azért megtaláltam a logikát abban, hogy Taegyun mit is kifogásol mások külsejében. Namjoon esetében például tökéletesen érthető volt a dolog; még jóindulattal sem lehetett szegényt jóképűnek nevezni, szóval valószínűleg nem csak az utálat beszélt Taegyunból, mikor elnevezte Thomas, a gőzmozdonynak.
Valóban olyan kerek volt Namjoon képe, és az orcái is pont olyan csintalanul dúslottak, mint annak a hátborzongató mesebeli mozdonynak, amitől egyébként én rémálmokat láttam kiskoromban. Ki nem állhattam azt a mesét, olyan ijesztő volt és olyan hülye, abszurd fejeket vágtak mindig azok a lokomotívok. A Crayon Shin-chant viszont imádtam, az volt a kedvencem. Mondjuk apám akkori barátnőjének az agyára ment, hogy folyton gatya nélkül rohangásztam miatta a házban, de nem baj. Ki nem állhattam azt a nőt, ő is csak éreztette velem állandóan, hogy apám miattam nem tudja újra megtalálni a boldogságot.
De hogy visszatérjünk Taegyunra és a túlzottan is kifinomult, arisztokratikus ízlésére az emberek külseje terén – sosem értettem, hogy Seungjae-t ő miért látta csúfnak. Valószínűleg azzal hozható összefüggésbe a dolog, hogy a srác Taegyun  véleménye szerint döbbenetesen hasonlított egy bull terrierre, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy konkrétan minek is köszönhető szerinte az az abszurd módon kutyás jelleg az arcában.
Talán a felfelé ívelő, keskeny, mélybarna mandulaszemei voltak a ludasak? Vagy talán vaskos gorillaorra a hosszúkás, lágyan legömbölyített arcával? Ki tudja... De bár érthetetlen volt számomra, mégsem tudtam meglepődni barátom megfigyelésén, mivel majdnem mindenki vonásaiban felfedezett valamilyen állatot vagy mesefigurát, és azután már csak úgy becézgette az ismerőseit a hátuk mögött. Az se érdekelte, és nem is töltötte el minimális szégyenérzettel sem, ha esetleg ők maguk is tudtak róla.
Jómagam személy szerint nem kutyát láttam Seungjae-ben, hanem egy ősembert, aki valami úton-módon egy időgépben utazva átszelte évezredek métervastag, toronymagas falait, és úgy határozott, hogy pont a mi századunkban kezd új életet. Emlékszem, hogy megrökönyödtem először azokon a vadul nemes vonásokon és a szelíd, mégis olyan hátborzongatóan metsző tekinteten, mely úgy formálta az emberek viselkedését, mint egy szobrász a márványt. Senki sem szeretett vele kekeckedni, és mindenki óvakodott attól, hogy felhúzza, pedig nem volt sem erőszakos, sem arrogáns. Még egyszer sem láttam megütni valakit.
Han Seungjae egész egyszerűen más volt. Más, mint a többi gyerek errefelé. Talán mert városi volt. Busanból érkezett a mi kis falunkba, és a családja nyomban általános zúgolódást és ellenérzést is keltett a környék öregasszonyainak körében.
„Nagyképű, fennhéjázó városiak, hogy odavannak azzal a csúnya új házzal, amit ide építettek” – susmorogták a rothadt almához hasonlóan ráncos bőrű, gyűrött szájú vénasszonyok a házaik előtt álló korhadt kispadokon ücsörögve (etye-petye-lepetye), miközben azon gondolkoztak, hogy már két napja nem locsolták meg a muskátlit, és hogy megint meg kéne verni a férjüket, amiért ma sem kelt fel már jó korán, hogy friss vizet öntsön a galambok itatójába.
De mikor elment mellettük Seungjae divatosan öltözködő, feltűnően fiatalos (és valljuk be: dögös) anyja, és udvarias, tisztelettudó mosollyal rájuk köszönt gizda, nemtörődöm fiával az oldalán, olyan szívélyesen sipítozva köszöntek vissza ezek a trottyos nyanyák, mintha az előbb nem kívánták volna azt, hogy vigye el az egész Han famíliát az ördög.
Valószínűleg nem lett volna annyira szálka a falu szemében ez a család, ha történetesen nem emelkedett volna ki kész palota módjára az ő új, ízlésesen megépített, modern családi házuk a falut leginkább jellemző zsúp- vagy palatetős, fél évszázados omladozó kalyibák közül, ha nem állt volna egy Peugeot 3008 a garázsukban, ha nem öltözött volna korához méltatlanul fiatalosan és üdén Han asszony („Negyvenkét éves és festi a haját!”), és ha nem díszítették volna a Han gyerek fél testét aprólékosan megalkotott, színes tetoválások.
Seungjae tetkói a tantestületből ugyanolyan, ha nem nagyobb megbotránkozást váltottak ki, mint a falu vénjeiből. Az akkori tesitanárt (szadista, régimódi módszereken kivénhedt nőszemély volt ez, aki képes volt minden reményt és igyekezetet kiverni a diákjaiból csontos, szikkadt karjaival és a nyakában lógó nehéz kulcscsomóval) valósággal ájulás kerülgette, mikor meglátta a srác karjain virító, szépen árnyékolt hullámréten lebegő cseresznyevirág-motívumokat kivillogni a laza, fehér tornapóló alól. Ilyet ő még nem látott negyvenéves tanári pályafutása alatt, hogy egy tanuló úgy tele legyen tetoválva, ahogy ő fogalmazott, mint egy rumgőzös leheletű, dohányt köpködő tagbaszakadt matróz.
Bevallom, mi, gyerekek sem láttunk ilyet, mióta a valagunkat hátul hordtuk. Hogyhogy a dögös maca édesanyja, akit majdhogynem minden fiú osztálytársam szívesen nyársra húzott volna (én is sokszor fantáziáltam róla a takaróm vagy a zuhany titkot tartó oltalma alatt, és meg kell mondjam, kevésszer izgultam fel máskor annyira, hogy már maguk a gondolatok nyakig belevágjanak egy medencényi tűzforró hullámba), beleegyezett ebbe? Ki vállalkozott arra, hogy így kivarrjon egy tizenhatéves fiút? De a legégetőbb, legérdekfeszítőbb kérdés mégis az volt: honnan vette ezeket a finoman szólva is kurva jó mintákat?
- Én rajzoltam őket – válaszolta büszke, de szerény mosollyal Seungjae, mikor ezt megtudakoltuk.
Gondolom, sejthető, hogy mindenki csak fejét rázva, hitetlenül röhögött a „nyilvánvaló” hazugságon, és vállba löktük Seungjae-t, hogy kezdje kisebb hazugsággal, mert egy ilyen hűtlen házastársak, patkányméreggel elhallgattatott, túl hangosan csaholó házőrzők és a kora hajnali, oszló sötétségben idegen fákról lelopott több vödörnyi meggy nyílt titkaitól bűzölgő faluban új lakóknak nem illik ekkorát tódítani.
Először csak szépen, finoman kell, valami hihetőt kell az emberek orra alá tolni, például hogy „tizennégy évesen vesztettem el a szüzességem egy pár évvel idősebb és tapasztalt lány barátommal, aki többet is akart volna, de akkor az a három év korkülönbség is túl sok volt,” és mikor már a szempillája sem rezzen a hallgatónak, mikor ezeket az apróságokat előadod neki, akkor kell olyanokkal bepróbálkozni, hogy tudsz olyan profin rajzolni, hogy ilyen tökéletesen és művészi könnyedséggel illatozzanak a bőrödön azok a cseresznyevirágok.
- Rajzolj valamit – húzta fel a szemöldökét Namjoon, aki mindig korrekt volt, és naivan mindig adott lehetőséget a legutolsó iszákos, reménytelen trógernek is, és barátságos nyíltsággal széttárt tenyerével a telefirkált irodalomfüzet felé mutatott, mely Seungjae előtt feküdt az akkor még ocsmány ciánszínű lappal ellátott, düledező padon, melyre egy réges-régen elballagott tanuló körzővel rávésett egy ügyetlen kis szívet, benne Kangta nevével, és melléírta, hogy „I love H.O.T”.
És Seungjae lapozott párat a füzetben, és rajzolni kezdett. Nem sietett, komótosan, de mégis hullámzó természetességgel húzta egyik vonalat a másik után, cserélgette a ceruzákat, kihúzta a lágyabb, vázlatos vonalak egy részét erősebbre, árnyékolt, elsimított, részletezett, és az ujjai alatt megelevenedett a valóság. Mi, a nézők újra és újra összebámultunk, és szájunkat elbiggyesztve, elismerően húzkodtuk a szemöldökünket. Éreztem, hogy kezd kiszáradni a szám; Sungkyum állát bután leejtve bámulta, ahogy Seungjae épp lelógó, mesebeli mintázatú szirmokat és széles, hosszú leveleket részletez a vízszintes vonalakkal sűrűn áthúzkodott papíron. Egy íriszbokrot rajzolt.
Először azt hittem, hogy a nyilvánvaló, ordító tehetsége fogott meg. Még csak tizenhat volt akkor, de már majdhogynem úgy rajzolt, mint amilyen kifinomult, profi munkákat kiállításokon lát az ember. Rövidesen rájöttem azonban, hogy a tudása csak egy plusz; ami annyira szimpatikus volt benne, az az átérzés és könnyedség, ahogy alkotott; mintha a ceruza csak az ujjai meghosszabbítása lett volna, melyen keresztül a papírra folyhattak a rajzok a lelke legmélyéről, ahova senki nem láthatott be, csak bekukucskálhatott egy bereteszelt ajtó vasrácsán.
Napról napra egyre szimpatikusabb volt nekem. Mozdulataiban ott izzott a városok lázas, türelmetlen sietsége, mintha egyetlen másodperc elvesztegetését is a főbűnök közé számította volna. Itt mindenki lassú volt és kényelmes, csak az ő lába kopogott idegesen a barnás laminált padlón, mikor a konyhás néni anyatetű módjára merte bele a napi moslékot slaggal lelötykölt, ragadós tányérjainkba. Nekünk természetes volt ez a tempó, egy hatvanöt éves néninek még gyors is; Seungjae-nek viszont egyet jelentett a körülményeskedéssel és az időhúzással.
Azt azért mindenképpen hozzá kell tennem, hogy Seungjae csak azt tekintette időpazarlásnak, ha mások tartották fel – mert ő maga olyan lusta volt, mint egy beteg bébilajhár. Az egyik előző sulijából is azért csapták ki, mert gyakorta megesett, hogy arra is rest volt, hogy bejárjon az órákra. Valahányszor felhozták sötét, tanulástól mentes múltját, félig sértődötten, félig szomorúan mentegetőzött, hogy de ő már azóta megváltozott, ő más lett, de azért a tesiórák felét a zsámolyokon üldögélve röhögcsélte végig Yoonával, akinek szintén túl gyakran volt valamilyen jó kifogása, hogy aznap éppen miért nem tornázhat.
Ha már Yoona – barátosném régebben nagyon bejött neki, de lehet, hogy még most is csorgatja utána a nyálát, ugyanis valami különös oknál fogva Seungjae mindig pont a lány után állt be a menzán a sorba, vagy pont ugyanakkor éhezett meg egy émelyítő műeper ízű gömbnyalókára, mikor Yoona elszaladt kakaós csigát venni a sulibüfébe.
Seungjae egy ideig tuti azt gondolhatta, hogy Sungkyum észre sem veszi az „apró”, „finom” kis jeleket, amiket Yoona felé küldözgetett láthatatlanul vöröslő, harmatos rózsacsokrokként, hisz’ barátom halkszavú volt és végletekig türelmes; de én hallottam Sungkyum idegtépő fogcsikorgatását mereven összeszorított szája mögül, és láttam a szemében azt a tekintetet is; a tekintetet, mely soha nem akartam, hogy valamikor rajtam is végigszántson, a nézést, amit Namjoon úgy hívott, hogy a Medúza.
Ha Sungkyum szemeiben megvillant a Medúza-tekintet jeges pengéje, ott kő kövön nem maradt, ott már várni lehetett egy Michael Bay-féle pusztító robbanást, hogy füstölögve, téglaszilánkokat és vakolatot köpve leomoljanak a falak, hogy leszakadjon a lábad alatt a padló, és hogy zombikarok garmadája nyúljon ki a földből, melyek lerántanak magukkal valami dohszagú, penészes kriptába. De Sungkyum nem dolgozott ilyen feltűnő módszerekkel. Ó, nem...
Seungjae-re akkor köszöntött a végítélet, mikor dőre módon egyszer megkérte Yoona-yah-t, hogy álljon neki aktot. Természetesen nem Sungkyum füle hallatára tette meg az ajánlatát, de következő nap Seungjae elővigyázatlanul beleült egy nagy halom rajzszögbe, melyek a széke ülésén meredeztek, akár kicsiny, alattomos lándzsák. (És nahát, a padtársa, a mindig szemfüles Namjoon sem vette őket észre! Érdekes...)
Üvöltésektől, keserű vinnyogásoktól remegett meg akkor a termünk krétaszagú levegője. Namjoon jobban óbégatott, mint maga az áldozat. Sungkyum elkerekedett szemekkel a szája elé kapta a kezét, de még így is látszott a válla remegéséből, hogy éktelenül vihog. Yoona őszinte döbbenettel az íriszeiben, ledermedve ácsorgott, az osztály pedig úgy szaladgált fejvesztve fel-alá és körbe-körbe-karikába, mintha arra számítottak volna, hogy rajzszögeső fog rájuk szakadni a plafonon keresztül.
Seungjae kapott egy tetanusz-oltást, és azóta mindig megnézte, hogy van-e valami a székén, mielőtt leült volna.
Sungkyum ezek után érthető módon nem vette jó néven, hogy én össze szerettem volna barátkozni az emberrel, aki le akarta nyúlni a csaját, de hát nem tudtam mit tenni. Seungjae úgy vonzott, mint plázacicát a dizájner táska. Mi volt benne olyan érdekes? A flegmasága? A kedves, jóindulatú modora? Tiszta, kissé kimért, halk beszéde, mely nekünk talán túlságosan is fennkölt és választékos volt a városias akcentusa miatt? Nem tudom.
De én hamar észrevettem, hogy Seungjae amilyen rémülettel töltötte el az embereket első látásra ősi jellegű vonásai és a testét térképként borító tetoválásai miatt, valójában pont ugyanannyira lágy szívű, barátságos és kitartó jellem volt. Hiába húzta le annyiszor a bénító lustaság, ha a kötelezettségeiről volt szó; szinte búgócsigaként pörgött, mikor érdekelte valami. És az a lelkes tűz a szemében, az eksztatikus mosoly az ajkain, az élet izgalma a mozdulataiban lekötött, elvarázsolt, megbabonázott.
Meg akartam ismerni, tudni akartam, miből ered ez a mindenki másénál nagyobb elszántság és tudásszomj, ami sugárzott belőle, mikor alkotott és elfoglalta magát – de Seungjae valamiért nem tartott engem olyan érdekesnek, mint én őt.
Illetve először rengeteget lógtunk hármasban: Seungjae, Namjoon meg én. Úgy érzem, hogy akkor kölcsönösen érdekfeszítőnek találhattuk még Seungjae-vel a másikat, hisz város és falu – ég és föld, tűz és víz. Ő máshogy viselkedett, máshonnan jött, más közegben nőtt fel, mint a többi ismerősöm, és én is különböztem mindentől, amit ő korábbi életében megtapasztalhatott. Olyanok lehettünk egymásnak, mint mikor az állatkertben összeeresztenek egy oroszlánt és egy tigrist – mindkettő macskaféle rengeteg hasonló külső jeggyel és szokással, de mégis két különböző fajta állatról van szó.
Úgy egy hónapnyi bulizgatás és számos kedélyes erdei túra után (a legjobb az volt, mikor Namjoon hirtelen beijedt egy siklótól, és Seungjae ijedtében felmászott egy fára a rémületes csúszómászó elől) azonban Seungjae kerülni kezdett. Akárhova hívtam, akármilyen eseményre invitáltam, szinte mindet lemondta, és mikor beszédbe elegyedtünk, öt perc társalgás után többnyire sürgős dolga akadt. Én meg egy idő után úgy voltam vele, hogy ha ő leszar, akkor én is leszarom. Végül is nem hal bele az ember, ha az új osztálytársa inkább mással találja meg a közös nevezőt, elvégre nekem is megvolt a saját baráti köröm.
Namjoonnal továbbra is érintkezett Seungjae, hisz’ nehéz is lett volna kerülnie, mikor padtársak voltak, de inkább az osztály lúzereivel kezdett haverkodni, mint például a dagadt, ragyás Jeon Mingivel, aki százas szintű undead rogue[1] volt, és minden nap egy egész csirkét bezabált ebédre, vagy No Inhyével, akinek azt sem tudtam, hogy milyen a hangja, mert az alatt az egy év alatt, amióta ide járt középsuliba, körülbelül kétszer hallottam beszélni. Nem mellesleg Inhye Hyunwoo unokatestvére volt, és majdhogynem pont ugyanúgy nézett ki, csak lányban. Még a szemük is ugyanolyan sunyi rókásan állt. Blöe...
- Szerintem amúgy nem ronda Seungjae, nem tudom, miért mondod mindig rá – válaszoltam őszintén Taegyunnak, miközben unottan piszkálgattam a körmeimet, mert attól függetlenül, hogy kicsit még mindig zavart, hogy Seungjae-ről sem tudtam, hogy mi a franc baja van velem, azért letagadni nem lehetett, hogy Isten kegyes volt hozzá, mikor megteremtette. De miről beszélek, Isten nem létezik. A bombázó anyjának voltak kurva jó génjei, amiket a fia is örökölt.
Taegyun hosszan rám bámult, és önkéntelen izomgörcsben megrángott a szája széle.
- Mi van? – löktem neki oda, ahogy elkezdtem ügyetlenül lerágcsálni az ujjam hegyéről egy bőrdarabkát, amit az előbb véletlenül túl hosszan húztam le a körmöm széle mentén. Miért néz rám ilyen hülyén ez a barom?
- Jól van, gyerekek, figyeljetek ide! – hallottam hirtelen az osztályfőnök nyekergős hangját átvisítani a termen, de mintha semmi haszna nem lett volna. A tanulók továbbra is ordítozva beszélgettek és nevetgéltek egymással. Valaki belerúgott valamibe, és éktelenül elkezdett káromkodni, mások papírgalacsinokkal dobálták Namjoont, aki egy diszkoszvető profizmusával hajigálta őket vissza, egyenesen a küldők szájába vagy orrlyukaiba találva.
- Fogjátok már be, nem halljátok, hogy a tanárnő beszélni akar? – röppent fel nehézkesen Lee Minah flegma hangja. Egyáltalán nem volt nőies hangszíne, inkább olyan fémes, bőgős hatású. Namjoon őrülten szerelmes volt ebbe a csajba, és a kisportolt alakját tekintve nem tudtam ezen csodálkozni, de Minah óriási pofája engem a barátom helyében már rég elrémisztett volna. Mindenesetre a lány méltatlankodása már eljutott az osztálytársaim fülébe, s mintha fokozatosan kezdtek volna elhalkulni.
Taegyun még kifejezéstelen arccal méregetett pár pillanatig, aztán inkább a tábla felé fordult. Megrántottam a vállam. Jól van, majd szólj, ha kihisztizted magad mára.
A tanárnő meglepő türelemmel várta ki, amíg végre eloszlik a lárma legjava. Úgy látszik, megedzette már ez az osztály az idegeit, mert tavaly év elején még könnyek között rohant ki az egyik művészettörténet órájáról, mikor a diákok azért se fejezték be a pofázást, minél inkább kiabált, de most egy fanyar mosollyal elintézte az osztálya szófogadatlanságát. Látod, noona? A hosszú élet titka a nyugalom.
Mikor már csak Byunghoon zümmögött valamit megállás nélkül Hyunwoo fülébe, úgy határozott, hogy jobb dolga is van annál, mint hogy arra várjon, hogy egy majom szót fogadjon neki.
- Hát, megint csak elérkezett az új tanév – jelentette ki az osztályfőnök kedvesen a nyilvánvalót. Kegyetlenül rám jött hirtelen az ásítás, nagyot nyögve engedtem is az ingernek. Jimin noona egy szekundumnyi időre mogorván belenézett a nyelőcsövembe, de hamar visszavette a barátságos maszkot. – Mint látjátok, jött egy új osztálytársatok – veregette meg jóindulatúan a lófejű hátát. – Mutatkozz be, kérlek – utasította aztán egy biztató mosollyal.
A srác lassan, figyelmesen végigjártatta félholdszemeit az előtte ülő tinédzserek hadseregén, majd egy félmosollyal lesütötte a szemeit, és pár rövidke pillanatig a kék padlón figyelt valamit.
Na.
Aztán hirtelen felemelte a fejét, és szélesen elmosolyodott. Felvontam a szemöldökömet. A gyerek mosolya szív alakú volt; egyesek szerint bájos az ilyen, de az ő esetében csak még inkább erősítette kísérteties rútságát. De... azok a fogak! Azok leptek meg leginkább. Azok a hatalmas, hosszú krumplikapa-fogak... Ez a srác tényleg egy ló, gondoltam határtalan döbbenettel.
- Sziasztok, Jung Hoseok vagyok. Tizenhét éves vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket.


[1] Élőhalott szerencsevadász gamer-nyelven.


9 megjegyzés:

  1. És nagyobb kocka nem is lehetnél, betettél egy rouge-t is. xDD Hát én behalok rajtad. :D
    Az igazság az, hogy már kibeszéltem neked nagyjából a részt, szóval most vagy elszomorítalak vagy nem azzal, hogy hozzám képest értelmetlen véleményt kapsz. :D
    Rohadtul tetszik Seungjae cukisága és én azon nagyot nevettem, hogy Donghyuk bekurná az anyját. XDDD :D Tényleg ennyi volt drága. xDDD (Ja, jó lett a kép, és várom a következő fejezetet.)

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod, hogy kocka vagyok, az a rogue ki nem maradhatott volna. :'DDD XDDDD
      Ja, hát ez igaz, hogy már jóval a rész kipostolása előtt olvashattad a fejezet nagy részét, szóval nem igazán maradt már mondanivalód. XDDDD
      Seungjae érdekes emberke lesz, majd meglátod. :D
      Remélem, a következő fejezet is tetszeni fog. :)

      Kaktusznárcisz

      Törlés
  2. Na, újra elolvastam, és közben most is csak az járt a fejemben, hogy milyen isteni tehetséggel jellemzed a szereplőket, főleg a külsejüket. Egyszerűen hihetetlen... *-* Tudom, nem győzöm mondani, de csak azért, mert folyamatosan ezt érzem, mikor olvaslak. :)
    A másik: Lehet, hogy csak én látok bele mindent mindenbe - bár a buzis gondolatoknál beletrafáltam a dologba - de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy kedves főszereplőnk önmaga előtt felismerhetetlenül maradt, de mások szemében igenis elég egyértelmű érzései Seungjae iránt okozták azt, hogy a srác hirtelen már nem tartotta őt érdekesnek, hanem látványosan lúzer egyedekkel kezdett barátkozni. Úgy sejtem, Taegyun is emiatt vághatott olyan képet, akikor Seungjae-t dicsérte. Persze, lehet, hogy nincs igazam, de így olyan kerek lenne a dolog. :)
    Bárhogy is legyen, imádom olvasni, szóval tessék folytatni! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja, és már erősen kezdem is túlzásba vinni a dolgot, mert már lassan karakterjellemző fic lesz ebből. XDDDDD De legalább jó tudni, hogy te élvezed. :'DDDDD
      Háááát lehet hogy igazad van, de lehet, hogy nem! XD *nagyon sejtelmes* Majd meglátod, mi lesz itten, már ha nagyszerű tempómban megírom valaha. :')
      Folytatni fogom, biza, köszönöm szépen, hogy még egyszer elolvastad, a bétázásodat meg különösen. ^^

      Törlés
  3. Szia! (Íme a beígért "kis" elemezgetés^^)

    Én eddig még csak a fatányéros történetedet olvastam, így izgatott kíváncsisággal vártam ezt az írásodat, amit eddig még azért nem olvastam, mert a szereplők egy részét nem ismerem.:) Előre jelezném, hogy direkt nem olvastam el a többi kommentet, így bocsánat, ha olyan dolgokat említek, amit más korábban már leírt.
    A történet legnagyobb erősségének a falusi miliő megelevenítését érzem. Én magam soha nem éltem faluban, így csupán regényélményeimre támaszkodhatok ezen a téren, mégis úgy érzem nagyon eltaláltad a dolgot.:)
    Ahogy megismerjük a mindennapokat: az öregasszonyokat (etye petye lepetye), a már-már sztereotipikus alkoholfogyasztást, és a kocsmák kielégítő számát a kis faluban, hogy mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud mindenről, stb.
    Nagyon tetszett, hogy mindezek akár közhelyessé is válhattak volna, de te mégis hitelessé varázsoltad az általad használt hasonlatokkal, kifejezésekkel, melyek mindegyike erősítette a hangulatot, és remekül passzolt a szépen megteremtett légkörbe.
    Pl: mintha tyúkot lopni menne; két dudás egy csárdában; haverok szúnyoghada; nyújtogatta galambként a nyakát; morajló bölénycsordaként; hozzácsapódott, mint pincsikutya a tűzcsaphoz; szamárként röhögő lányok; stb.
    Ezek mindegyike nem csak, hogy még inkább kézzel foghatóvá varázsolta a falusi hangulatot, de rendkívül szórakoztatóak is voltak. Itt tennék egy javaslatot, miszerint ezek számát szerintem ésszerű keretek között nyugodtan szaporíthatod. De persze ez a te döntésed, én csupán önös érdekből javasoltam, hisz nekem rengeteg vidám pillanatot okoztak.:) Ezúttal is köszönöm.:)
    A történetvezetésről csak annyit, hogy jól illett ez a lassú, szinte percről-percre történő elbeszélés a falusi "komótos" (értsd jól) világhoz.

    VálaszTörlés
  4. Áttérnék a szereplőkre kicsit. Donghyuk: ő volt az egyik, akit nem ismerek, de nincs is rá szükség igazából, hisz nagyon szépen, érzékletesen leírtad, hogy néz ki. Itt jegyezném meg, hogy ez minden karakterre igaz. Ha becsukom a szemem látom magam előtt őket a leírások alapján, melyek rendkívül kifejezőek és részletgazdagok voltak. Szinte megelevenednek az ember szeme előtt. Visszatérve Donghyukra ( a jóképű nyúlra^^) nagyon tetszik a karakter; látszik a fiún, hogy az életet nem a bonyolultsága miatt szereti, tini fiúknak megengedett egyszerűséggel reagál a külvilágra.pl: ha a lány már nem érdeklődik iránta, akkor egy ribanc, ha valaki beszól neki, akkor rögtön káromkodik, ha ő leszar én is leszarom…  Mit van mit tenni, a fiúk ilyenek…
    Taegyun karaktere is tetszik, ahogy kritizál másokat. Pl a Thomas a gőzmozdonyon besírtam.  Sungkyum, nagyon ígéretes figura; szeretem nagyon a velősen fogalmazó egyedeket  Ahogy leírtad, hogy a fiú mindig tömören, velősen fogalmazott, mintha meg lett volna határozva, hogy hány szót ejthet ki egész életében…Ahh nagyon jóó..:) Ő sem tűnik egy bonyolult léleknek, de nagyon karakteres és humoros. A tömören fogalmazó emberekben amúgy is mindig van egy gyönyörű, mindenféle mesterkéltségtől mentes humor. (Volt egy ilyen osztálytársam még gimiben, és gyönyörű volt, ahogy egyetlen szavával nevetségessé tette akár a tanárokat is, anélkül hogy tudatosult volna benne.) A többiekről még kevesebb dolgot tudtunk meg, de ők is egyediek és szimpatikusak.
    És hát külön köszönet az olyan felüdítő kis megjegyzésekért, mint Leonardo Di Caprio Oscar díja, vagy Park tanár úr, aki kilesi a könyvből a tananyagot, vagy épp a Pokémon főcímdalának asztalra firkálásának lehetőse, illetve a srác, akit bizony nem lehetett büntetlenül cseszegetni a fenomenális turis ruhakollekciója miatt
    Összefoglalva eddigi szószaporításomat, nagyon egyedien és választékosan írsz, s talán egyedülállóan jól eltalált humorral fűszerezve. Különösen tetszik a történetben a falusi éra, mely a helyszínnel, a történet lassúságával, a karakterek egyszerűségével, a használt kifejezésekkel együttesen teszik rendkívül hitelessé és - ha szabad így fogalmaznom – autentikussá a történetedet. Maga a cselekmény is és a karakterek is megnyerőek és humorosak. Nagyon tetszett! Köszönöm, hogy olvashattam! Várom nagyon a folytatást! Egy kérdés merült csak fel bennem, miért Uránusz ?

    Befejezésül hadd másoljam be a fejezet egy kis részét, amely szerintem remekül tükrözi a történet egész hangulatát, és humorát.
    „Gondolom, sejthető, hogy mindenki csak fejét rázva, hitetlenül röhögött a „nyilvánvaló” hazugságon, és vállba löktük Seungjae-t, hogy kezdje kisebb hazugsággal, mert egy ilyen hűtlen házastársak, patkányméreggel elhallgattatott, túl hangosan csaholó házőrzők és a kora hajnali, oszló sötétségben idegen fákról lelopott több vödörnyi meggy nyílt titkaitól bűzölgő faluban új lakóknak nem illik ekkorát tódítani.
    Először csak szépen, finoman kell, valami hihetőt kell az emberek orra alá tolni, például hogy „tizennégy évesen vesztettem el a szüzességem egy pár évvel idősebb és tapasztalt lány barátommal, aki többet is akart volna, de akkor az a három év korkülönbség is túl sok volt,” és mikor már a szempillája sem rezzen a hallgatónak, mikor ezeket az apróságokat előadod neki, akkor kell olyanokkal bepróbálkozni, hogy tudsz olyan profin rajzolni, hogy ilyen tökéletesen és művészi könnyedséggel illatozzanak a bőrödön azok a cseresznyevirágok.”

    U.I.: Nagyon gonosz a két srác, hogy ilyen válogatott szemétségeket mondtak az én kis Hoseokomról.:) (Akire már nagyon kíváncsi vagyok)


    Xiumaru

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetertek, nagyon is egyet minden szavaval. :D Igaz, en ilyen szepen nem tudtam megfogalmazni neked privatban de tartalmilag egeszen hasonlo velemenyt nyilvanitottam en is, Narcisz.

      Kiri

      Törlés
    2. Szia Xiumaru! :)
      Először is szeretném még egyszer megköszönni, hogy időt szántál arra, hogy elolvasd ezt az irományomat, és még véleményezd is. Bocsáss meg, hogy csak most válaszolok a kommentedre. ^^"
      Hát igen amúgy, ezzel mindig számolnom kell, hogy sok potenciális olvasót elvesztek szimplán a szereplőválasztásaimmal. :'D De magamnak csinálom a bajt, szóval igazán nem panaszkodhatok, főleg hogy ezt a sztorit nem is tudnám másokkal elképzelni. XDDD De te is olvastad akkor a Fatányérost? XDDDD Ajajajaj, gondolom nem voltam rád kifejezetten jó benyomással azután. XDDD
      Én vérbeli falusi vagyok, szóval az az igazság hogy ha akarnám se tudnám valószínűleg levetkőzni az ízes szófordulatokat és a lassúságot, annyira a lényem része. :'D (Jó, nem minden falusi lassú, de én nagyon az vagyok... Nagyon-nagyon :D ) Igazából eszembe sem jutott így konkrétan, hogy ezek ennyire hozzátesznek a falusi hangulathoz, mivel ez a fic nekem olyan kb, mintha a saját hétköznapjaimat írnám le, és nem mindig tudom igazán, hogy egy városinak pontosan mi számít falusiasnak X"DDDD (Néha rrrrémes megfigyelő vagyok, de komolyan)
      Szóval nagyon boldog vagyok, hogy úgy érzed, hogy ez a történet erőssége, és hogy hitelesnek is hangzik. Remélem, hogy a továbbiakban is fogom tudni tartani a hangulatot. ^^ A szófordulatok számával kapcsolatban meglátom, mit tehetek, sok-sok szépség van még a tarsolyomban, amit családom idősebb nőtagjaitól eltanultam az évek folyamán. XDDD
      Donghyuk.... Azt a gyereket bevallom, én egy igazi suttyónak látom... jobban mondva valakinek, aki elsőre hatalmas suttyónak néz ki, de valójában jóval több van mögötte! :'D Ezt a fura érzést vele kapcsolatban próbálom megragadni a ficbeli Donghyuknál is, megspékelve tinifiús lükeségekkel :D Igen, jól jellemezted a kölköt, tényleg full ilyennek írtam meg X"DDDD Valamiért az ilyen suttyó karakterekbe jól bele tudom magam élni, nehezen hiszik el néhányan, hogy én bizony tinikoromban nem voltam ilyen. XDDD
      A leírásokat valamiért én nagyon szeretem, nagyon élvezem őket megírni, valszeg ennek köszönhető, hogy kb minden történetemet belefojtom a leírásaim árvizébe, és néha félek, hogy ez a sztori is így fog járni, de igyekszem, hogy ne így legyen. :'D
      Sungkyum sokat fog még szerepelni a történetben, őt valamiért már most több olvasóm is kifejezetten bírja! XD Jó, nekem is tök szimpi lett, az ő karaktere könnyen jött, bár a való életbeli Sungkyum valszeg tuti nem ez a csendes szadista alkat, mint amilyenbe átfordult már nálam szerencsétlen XDDDDD
      Köszönöm szépen, hogy tetszett ez a történet, örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy róla. :) Az különösen jó érzéssel tölt el, hogy autentikusnak érzed. ^^
      Az majd kiderül, hogy miért Uránusz!! XDDD
      Amúgy a kimásolt részlet fura módon nagyon könnyedén gördült ki belőlem, úgy jött ki a kezem alól, hogy kb bele se gondoltam, ami mostanában fura nálam, tekintve hogy folyton írói válsággal küszködök XDDDD
      Még egyszer köszönöm szépen, hogy elolvastad és a tartalmas kommentedet is. :) A következő fejezet nagyon Hoseokos lesz. XDDDDD

      Törlés
    3. Kiri, amúgy igen, ez volt a lényege annak, amit privátban írtál! XDDD Te vagy a No.1 olvasóm, neked köszönhető, hogy folyamatosan fejlődök (vajon tényleg fejlődök is, vagy csak én érzem úgy???? XDDD), és én nagyon hálás vagyok neked ezért. :D :)

      Törlés