2015. május 24., vasárnap

Uránusz, 1. fejezet

Shin Donghyuk átlagos középiskolás: három lökött haverjával egy kicsiny faluban élik békés, ám annál vidámabb mindennapjaikat. Donghyuk nem hitte volna, hogy a középiskola második éve tartogathat még számára újdonságokat, de új srác kerül az osztályukba, aki keresztülhúzni látszik Donghyuk szerelemről szőtt vágyálmait. Főhősünk elhatározza, hogy minden eszközt bevet, hogy végül övé legyen az áhított nő...



Hideg, vízszagú tavaszi reggel volt. Már este tíz óta kisebb-nagyobb időközönként eleredt az eső, csillogó, áttetsző lakkréteggel fedte be a járdákat, és természetesen legnagyobb örömömre vaskos sárpacákkal foltozta be a cipőmet. Szerettem az esőt; a hűs, friss szél a bőrömön és a talajnak, a tetőknek, a faleveleknek csapódó vízcseppek halk suttogása mindig megnyugtatott és ellazított.
Nem húztam fel a kabátom kapucniját, így nyakam tövét verdeső, barnára festett hajamat lassan, de biztosan kezdték átitatni a szaporán hulló kövér cseppek, ahogy ráérősen baktattam a csendes, madárcsicsergéssel hímzett utcán a hátamon az iskolatáskámmal. Rossz szokásom volt ez, hogy eláztattam magam az esőben, és senki sem tudott róla lebeszélni, még az apám és Namjoon sem. Nem mintha az apám sokat törődött volna velem, de azért még őt is idegesítette, mikor egy-egy vihar után a testemhez tapadt, lucskosan csöpögő ruhában jöttem haza, és a hajamból facsarni lehetett volna a vizet. Bezzeg a nevelőanyámat nem érdekelte. Mondjuk nem mintha elvártam volna, hogy foglalkozzon velem.
            Szomorúan felsóhajtottam, ahogy látótávolságba került az iskola épülete. Szívesen sétáltam volna még a záporban, de nem volt merszem ellógni pont az új tanév legelső napján. Ahogy elképzeltem magam előtt, hogy az igazgatónő valószínűleg megint véget nem érő beszédet fog tartani, melyben többnyire csapnivaló lelkesedéssel ecseteli majd saját érdemeit, és szinte szadista tűzzel a hangjában nyitja meg az új tanévet, a lábaim hirtelen szinte már tüntetni kezdtek, hogy be ne merjek fordulni az iskola kapuján, hanem inkább észrevétlenül sprinteljek tovább a falu végéig, és várjam ki a második órát az erdőben sétálva.
Tétován megálltam az iskola barnára festett vaskerítése előtt. Elnéztem a bejárati folyosóról barátságosan hívogató sárga fény felé, aztán csípőre tett kézzel, lüktető kelletlenséggel a gyomromban felbámultam a márványosan szürke égre. Olyan békés volt és olyan hívogató. Ha szárnyaim lettek volna, már rég elrugaszkodtam volna a földtől és messzire repültem volna, el innen, el az ismeretlenbe, és eszem ágában sem lett volna visszatekinteni. Hirtelen belehullt a szemembe egy esőcsepp. Kényszerűen pislogtam. Újból sóhajtottam egyet, majd gondolkodás nélkül az iskola bejárata felé vettem az irányt.
            Kicsinyke falu volt a miénk, alig háromezer lakost számlált, mégis volt középiskolája. Jobban mondva volt egyetlen iskolája, mely egyszerre volt általános- és középiskola, és Szedzsong királyról nevezték el. Megvolt ebben a faluban minden, ami létszükséglet volt: községháza, posta, több kisbolt, egy buddhista és egy katolikus templom, valamint négy kocsma, mert nem árt, hogy ha az egyik ivóból ki is tiltanak, legyen ott még három másik, ahol szívesen látják az embert.
Nagyjából ötven perces körzetben nem is volt errefelé más, csak csöpp falvak, buja erdők, tágas, vadvirággal benőtt bozontos mezők, aranyló szántóföldek és még több falu, hacsak nem számítjuk az alig húsz percnyi buszúttal hamar elérhető közeli kisvárost. Igaz, hogy mikor azt várossá emelték, azon hahotázott az egész megye, mert valójában nem volt több egy Tescóval és egy barkácsáruházzal kibővített, nagyobbacska falunál.
Szerettem itt élni. Többé-kevésbé. A csend és a nyugalom olyan szinten életem részévé vált, hogy nagyvárosokban nem is tudtam rendesen kialudni magam. A tovasuhanó autók folyamatos csikorgása és pufogása ott zakatolt az elmémben egész éjszaka, és az ablakon bevilágító utcai lámpák vad, átható, borostyánszín fényétől ijesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam, mikor otthon a szobám súlyos éjszakai sötétjében a saját kezemet sem tudtam kivenni, még ha az orrom előtt hadonásztam is vele.
Megszoktam azt is, hogy kevés körülöttem az ember, és ez a társas magány szó szerint létfontosságú volt a lelkem egészségének. Ha akartam, körülvehettem magam a legkülönfélébb alakokkal, bulizhattam és csatangolhattam a barátaimmal, amerre épp kedvem szottyant; de amint elegem lett a nyüzsgésből, el is vonulhattam királyi magányomba, és élvezhettem, hogy rajtam kívül egy teremtett lélek sem jár a közelben. Kényelmes volt így az élet és kiegyensúlyozott. Mindennek megvolt a maga rendje, senki nem sietett sehova.
De mint mindennek, ennek is megvolt a maga árnyoldala. Mivel nem volt a közelben egy nagyobb város sem, ez a közeg egyenesen hervasztóan hatott az ambícióimra. Tudtam, hogy ha itt maradok, nem lesz belőlem semmi, márpedig nekem nagy terveim voltak. Producer akartam lenni, de egy producer nem tud érvényesülni egy isten háta mögötti faluban, ahol a külvilág legjelentősebb ingerei a baromfitápos és a gázos autó, és ahol nyomban általános közszenzációvá válik, ha valakinek másik országból érkezett csomagja, még ha a csomag az Amazontól jött is.
Amennyire esszenciális volt nekem ez a békés és elhagyatott környék, olyannyira őrjített is, hogy nem tudok itt azt tanulni, amit szeretnék. A nyelviskolák választéka szűkös volt (többnyire csak angolt lehetett tanulni, de hat évben egyszer a kínai is becsúszott valami úton-módon), és bár a művelődési házban tanulhatott néptáncot az ember, hangszerek terén egyedül a zongora és a gitár volt elérhető.
Senki nem csodálkozhat hát, hogy megkötve és bebörtönözve éreztem magam a saját otthonomban, és valami újat akartam, valami mást, valami nagyszerűt, ami fényt, tudást és lehetőségeket hoz az életembe. Tartottam a városok erőszakos bolygásától, mely annyira idegen volt nekem, de el akartam menni innen, amint elvégeztem a középiskolát. Ezt már rég elhatároztam magamban, és senki sem tántoríthatott el a célomtól.
De egyelőre még csak másodikos voltam a középiskolában, ráadásul még csak most fog kezdődni ez a tanév. Mindenki azt mondta, hogy ne törjem magam annyira a jövő miatt, és élvezzem ki, amíg még iskolás vagyok, és igazuk volt. Bár nem tudtam, mi élvezet van az igazgatónő éves nyitóbeszédeiben, melyek közül most készültem meghallgatni a tizediket eddigi életem során. Komolyan sírógörcs kerülgetett, csak az vigasztalt, hogy ott lesz Namjoon vagy Taegyun, akikkel boldogan elviháncolhatom az évnyitót. Sungkyumra már nem is számítottam, úgyis állandóan csak a barátnőjével volt elfoglalva. Nyominger...
Mivel odakinn egyre inkább nekieredt az eső, biztos voltam benne, hogy most a tornateremben fogják tartani az évnyitót. Egyenruhás diáktársaim is szemlátomást arrafelé igyekeztek, így én is ráfordultam a világosbarna fával burkolt, hosszú folyosóra, mely a tornaterem felé vitt. Komótosan kopogtam végig a most sárral és vízzel alaposan összekent, barnás-feketés geometriai mintákkal tarkított szürke kőpadlón, s szemem egy pillanatra találkozott a girhes, virágos otthonkában feszítő, vénséges vén takarítónőével, aki mélységes utálattal az arcán követte tekintetével a folyosón végigvonuló gyerekek seregét.
Ez a nyanya nagyon ki nem állhatott, mert már számtalanszor rámentem a frissen felmosott padlójára, és rendszeresen vissza is szóltam neki, mikor rám mordult miatta. Az már természetesen nem számított, hogy mindig akkor mosott fel, mikor épp kezdetüket vették a délutáni szakkörök, és a diákok megállás nélkül rohangásztak összevissza az iskolában, ki-ki a maga órájára (vagy épp az igazgatói irodába)... Vigyorogva ráköszöntem, de ő csak arra méltatott, hogy kipattant szemekkel és cérnavékonyra összehúzott szájjal, fenyegetően intsen felém a két kézre fogott seprűjével.
Ekkor hirtelen egy erős kezet éreztem a vállamon. Ijedten megugrottam, és villámgyorsan jobbra kaptam a fejem; halvány lila gőzöm sem volt, ki lehet az, mondjuk az sem volt logikus, hogy ennyitől ennyire megrettentem.
- Megijesztettelek? – kérdezte Sungkyum udvariasan, és félénk mosolyra húzta a száját, láttatni engedve leginkább rogyadozott, viharvert fehér fakerítéshez hasonlítható fogazatát. Miért is lepődtem meg, kérdeztem magamtól újra. Sungkyum mindig úgy közlekedett, mint valami szellem. Eleinte azt hittem, direkt csinálja, de aztán rá kellett jönnöm, hogy alaphelyzetben úgy oson, mintha tyúkot lopni menne, ami egy enyhén túlsúlyos sráctól azért valljuk be, figyelemreméltó képesség.
- Kicsit – engedtem el védekezésre készen megfeszült izmaimat, és megkönnyebbülten elvigyorodtam. Halálra rémisztett a kis hülye, de ezt nem szándékoztam közölni vele. – Yoona? – érdeklődtem kissé meglepetten a barátnője holléte felől, ahogy körbepillantottam, hogy hátha itt bujkál valahol, csak nem vettem eddig észre, mert amúgy notóriusan vak voltam. Az utóbbi egy évben Sungkyumot szinte sosem lehetett látni Yoona nélkül, rájuk tényleg igaz volt a mondás, valóban sülve-főve együtt voltak. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi lehet az oka, hogy most nem együtt érkeztek az iskolába. Mondjuk a legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyhogy ezek ketten összejöttek, tekintve hogy semmi közös nem volt bennük, én legalábbis nem tudtam megegyező pontokat felfedezni kettejükben.
Sungkyum enyhén kövérkés volt, de ettől függetlenül szabályos, szemrevaló vonásaiban akármelyik hölgy kedvét lelhette. Nem vagyok buzi, én csak a tényeket mondom. Átható, éjfeketén elemésztő szemei hűvösen figyelték környezetét, és markáns állkapcsa szinte állandóan komoly, de kíváncsi tartózkodással feszült meg. Telt, pajkosan cakkos ajkait csak nagyritkán nyitotta szóra, és akkor is tömören, velősen fogalmazott, mintha meg lett volna határozva, hogy hány szót ejthet ki egész életében, és spórolni akart volna velük. A leginkább jellegzetes vonásnak az arcában azonban erős, hosszú, széles orrát tartottam, mely természetes volt, mégis egyszerre olyan különösen otromba és mégis határozott és elegáns érzést keltett, mintha műanyagból készült volna. Vagy vannak azok a vicces vastagkeretes szemüvegek, melyekhez műorr is tartozik – Sungkyum orra pontosan erre emlékeztetett engem.
És Sungkyum természete pontosan annyira meghatározhatatlan volt, mint az orra, valószínűleg mert elkeserítően keveset beszélt, magáról pedig szinte alig. Sose tudtam, mit gondol és mit érez, és valószínűleg ezért is volt ő az a barátom, aki a legtávolabb állt tőlem. Törődött velem és nem is, szeretett is és nem is – legalább is én így véltem. Olykor kényelmes volt, hogy nem csimpaszkodott rám folyton, mint ahogy például Taegyun szokott, máskor viszont kimondhatatlanul frusztráló, de már egészen megszoktam, hogy olykor úgy viselkedik, mintha nem is léteznék.
Yoona viszont teljességgel átlagos külsejű és zajos lány volt, de egy gramm felesleges zsír sem ragadt meg rajta, sőt határozottan az az elöl deszka, hátul léc típus volt. Testének ványadtsága ellenére az arca kerek volt és sárga, mint a telihold, és pontosan úgy is sugárzott az életkedvtől. Apró, de kifejezetten szép, hullámos, dús pillájú szemei végtelen kíváncsisággal lestek körbe-körbe szinte megállás nélkül, húsos ajkai pedig mindig mosolyra álltak. Komolyan nem láttam én még azt a lányt nem vigyorogni, mindig vidám volt és harsány. Állandóan kiabált és hangosan beszélgetett óra közepén, és mondjuk ki: meglehetősen nőietlenül viselkedett, mert rengeteget káromkodott és gyakorta visszafeleselt a tanároknak.
Nem volt éltanuló, ahogy a barátja sem, de volt benne kurázsi, magabiztosság és életerő, és emiatt igencsak megkedveltem, még ha egy igazi rosszindulatú hidrává is tudott alakulni, ha felhúzták, és egyáltalán nem volt szeretetteljes, sőt gyűlölte az érzelgést. Reménykedtem, hogy Sungkyum nem lesz rám féltékeny, amiért bírom a csaját, de isten látja lelkem, semmi rossz szándékom nem volt az irányában, bár nem állítom, hogy olykor-olykor nem suhantak át az elmémen csúnya gondolatok.
Sungkyum szájáról hirtelen lehorgadt az a halvány, ártatlan mosoly, ahogy felemlegettem neki a barátnőjét.
- Beteg – felelte szűkszavúan, ahogy újra elindultunk a tornaterem felé, és közben egykedvűen bámulta nyakig sáros cipőjét. – Influenza – tette hozzá, hogy neve legyen a gyereknek, és ezzel a téma részéről le is volt zárva. Nem is erőltettem tovább, hisz úgysem mondott volna többet, csak csodálkozva méregetett volna, hogy mégis milyen további információt várok én őtőle. Néha még mindig komolyan elcsodálkoztam, hogy hogy lehet valaki ennyire kegyetlenül szerencsétlen, ha egyszerű emberi kommunikációról van szó, pedig ovis korom óta ismertem.
Egyszerre léptünk be a legkülönfélébb korú gyerekek zsibongásától visszhangzó tornaterembe. Hatévestől tizennyolcévesig minden korosztály képviselve volt itt, így az alsós kislányok egérkéhez hasonlatos, megszeppent cincogásába abszurdul vegyült bele a tinédzserkoruk végét taposó fiúk öblös hahotája. Megszokott, unalmasan ismerős arcok vigyorogtak, grimaszoltak, ásítoztak körülöttem, ahogy Sungkyummal jobbra-balra kapkodva a fejünket kerestük a saját osztályunkat a tágas, bordásfalakkal kerített teremben. Szinte mindenkiről tudtam, hogy kinek a fia, lánya, testvére, kuzinja és párja, hisz egy ekkorka faluban mindenki tisztában van mindenki ügyes-bajos dolgaival, még azzal is, ami amúgy meg sem történt. Egyvalamit mégsem tudtam most, akármilyen igyekezettel is stíröltem végig a tornatermet: hogy hol van az osztályom. Akármerre tekingettem sem szúrtam ki őket, és már kezdett idegesíteni.
Aztán Sungkyum hirtelen megbökte a vállam, és elmutatott a terem túlsó vége felé.
- Ott vagyunk.
- Hol? – kérdeztem a szemeimet vaksin összehúzva, és mélyen összpontosítva kémleltem a távolt, de akárhogy erőlködtem sem véltem ott felfedezni az osztálytársaimat, csak egy rakás hatodikos kissrácot és kislányt láttam ott idétlenkedni. Hol vannak?
Sungkyum közelebb hajolt, odadugta az arcát az enyémhez és az orrom előtt mutatott el ugyanabba az irányba. Szart se láttam a kezétől.
- Látod ott azt a bazinagy fekete hangfalat? – súlyos dörmögése lágyan rezonált a fülemben.
- Nem. Útban van a kezed.
Sungkyum mélyet sóhajtott, és lejjebb eresztette a karját.
- Ott van a gyűrűktől nem messze, látod?
Valóban ott állt a gyűrűk mellett egészen közel egy méretes, csillogó fekete hangdoboz.
- Asszem megvan.
- Na, ott vagyunk amellett pár méterre.
Pár másodpercig az íriszeim kínosan vergődve keresgéltek, de aztán egyszer csak végre megpillantottam az osztályfőnök jellegzetes kilométerhosszú, fényesfekete haját és terebélyes hátsó fertályát ott feszíteni a terem túlsó végében egy közepes hosszúságú sornyi tizenhétéves élén. Sungkyum már szó nélkül el is indult feléjük; lazán követtem.
Taegyun már messziről kiszúrt minket, és olyan hátborzongatóan bazsalygott rám, mintha előző nap nem lófráltunk volna egész délután a közeli erdőben, és aztán nem dumáltunk volna éjszakába nyúlóan msn-en.
- Na, ideértetek végre, lustaságok? – vihogta, és széles vicsora szemtelenül fenyegetett a lebukás veszélyével. Taegyunnak csodálatos, szikrázó mosolya volt; mintha igazgyöngyökkel tömték volna tele az ínyét, de a torkából mindig olyan puskaropogásszerűen szakadtak elő a szavak, hogy az egész környék azt hallgatta, még ha épp nem is szándékozott kiabálni. Kedvem támadt most betenyerelni azt a pofátlanul ragyogó mosolyt, mert hiába tudtam, hogy Taegyunnak valószínűleg esze ágában sincs bemártani, az osztályfőnök biztosan meghallotta most az ugatását, és akkor már most, az első napon letol, hogy nem időben érkeztem. Tudtam, hogy ha nem emlegetik fel neki, akkor pillanatokon belül elfelejti, szóval díjaztam volna, ha barátom befogja a száját.
- Ne üvölts már annyira, te csicska – dörmögtem megrovóan, ahogy elpislantottam a tanárnő felé, de hatalmas megkönnyebbülésemre semmi jelét nem mutatta, hogy felfigyelt volna Taegyun szavaira. Ráérősen áthelyezte a súlyt az egyik magassarkúban feszengő lábáról a másikra, és közben elmélyülten magyarázott egy nagyjából velem egymagas, sötét bőrű gyereknek, akit életemben nem láttam még. – Ki az a srác? – kérdeztem feléjük bökve a fejemmel, és egy pillanatra visszanéztem Taegyunra, hogy figyel-e rám. Morcosan biggyesztgette épp a száját, de nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget, mivel mindig hirtelenek voltak a hangulatváltásai; megfigyeltem inkább azt a keveset, amit az ismeretlenből látni lehetett ebből a szögből. Inas, nyúlánk fiú volt, rövid, tompafekete haja kissé rendezetlenül meredezett, és így profilból nézve méretes, otromba orr emelkedett elő az arcából.
- Nem vagyok csicska – hallottam mellettem Taegyunt sértődötten morogni.
- De csicska vagy, mert mindig ordibálsz, még akkor is, mikor nem kéne – kaptam rá a fejemet egy lesújtó tekintettel, és Taegyun karba tett kézzel, kihívó daccal nézett rám vissza. Megszoktam, hogy mindenen megsértődik, már fel se vettem igazán. – De hallod, ki az a srác? – böktem újra a fejemmel az osztályfőnök irányába, de Taegyun csak flegmán rántott egyet a vállán.
- Nemtom. Gőzöm sincs. Valami új gyerek. Most látom először – nemtörődöm hangnemben vetette ezt nekem oda, de azért kíváncsian nyújtogatta rövid nyakát a sor eleje felé. – Ahh, nem látom a kalácsképű hülyétől. Egyre magasabb az a kis szar – vonta össze a szemöldökét bosszúsan.
Prüszkölve felröhögtem. Namjoon volt a kalácsképű hülye. Taegyunnal kölcsönösen ki nem állhatták egymást, és ennek valószínűleg az volt az oka, hogy amennyire hasonlítottak, olyannyira különböztek is. Elviselhetetlennek tartották egymást, de több volt bennük a közös, mint azt el akarták volna ismerni. A nagy ellenszenv oka valószínűleg az volt, hogy mindketten határozott, szinte megrendíthetetlen egyéniségek voltak, és mint azt jól tudjuk, két dudás nem fér meg egy csárdában.
Mindkettejüknek megvolt mindenről a saját, egyéni véleményük, melyet tűzön-vízen keresztül is érvényesítettek, és egyiküket sem lehetett egykönnyen meggyőzni, így adott volt a káosz és a folytonos civódások végeláthatatlan sorozata. Én pedig itt ragadtam kettejük között, mint valami békeharcos – bár tény, hogy nagyjából hetedikes korunkig mi is rühelltük egymást Taegyunnal, még sokkal jobban, mint amennyire Namjoon és Taegyun most utálták egymást, és ez az ellenszenv még az óvodában vert gyökeret, mikor is véletlenül eltörtem Taegyun-ah kedvenc játékvonatát.
Ezután természetesen teljes szívéből gyűlölt, kifigurázott, amikor csak ért, és megpróbált elgáncsolni és orrba vágni, bár töredelmesen bevallom, hogy én is lelöktem egyszer a lépcsőn (nem volt ám olyan magas az a lépcső!), és leöntöttem hínárlevessel a vadonatúj egyenruháját, hogy arról ne is beszéljünk, mikor direkt orrba dobtam medicinlabdával.
Igazából kicsit mazochizmusba hajlott ez részemről, ha a kettőnk közötti erőkülönbséget nézzük. Sosem voltam gyenge, rengeteget sportoltam, mivel a focicsapatban játszottam, szóval a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett ványadtnak nevezni, de Taegyun egészen kicsi kora óta sportszerűen taekwondózott. Ennek köszönhetően reflexei, akár a prédára leső gémé, ereje pedig mint a feldühödött bikáé. Elsőre enyhén túlsúlyosnak tűnhetett, de szívós, nagydarab testében szinte hihetetlen mértékeket öltő erő rejtőzött. Meglehetősen forrófejű is volt a tetejébe, éppen ezért rosszakarói tartottak tőle, mint a tűztől. Sportolóként tilos volt mások ellen fordítania a képességeit, ha nem volt rá eget verő szükség, de Taegyun egy pillanatig sem habozott elagyabugyálni azokat, akik a barátait vagy őt magát testileg fenyegették. Ezt magam is tapasztaltam párszor, de megnyugtató számomra a tudat, hogy az ő sípcsontja is kapott eleget a kiedzett lábaim erejéből.
Így ment ez éveken keresztül; beszólongattunk egymásnak, ami olykor-olykor pofonokba vagy kisebb ütlegelésekbe torkollott, és aztán egyszer csak eljött egy varázslatos téli nap, mikor is Taegyunt leküldték az udvarra, hogy keresse meg a tanár elveszett lakáskulcsát, és fél óra után sem tért vissza. Természetesen engem küldtek utána, hogy nézzem meg, mit szerencsétlenkedik odalent, miért is ne? Taegyun pedig ott feküdt egy fa alatt törött csípővel a tömötten szakadó hóesésben. Elcsúszott a jégen, és nagyon rosszul esett... Azonnal száguldottak is a mentők, és vitték a szomszédos városka kórházába.
Sokáig rágtam magam  a dolgon, de végül nem volt szívem nem meglátogatni, pedig ki nem állhattam. De mégis, olyan szánalmat éreztem iránta, mint amilyet azelőtt csak a magam irányában, valahányszor rágondoltam az anyámra, akit sohasem ismerhettem. Tudtam, hogy Taegyun élete a taekwondo, és nem biztos, hogy ezután a sérülés után csinálhatja még.
Embertelenül nehezen nyíltunk meg egymásnak. Sokat hallgattunk, sokat kerestük a szavakat, még többet méregettük egymást bizalmatlanul, utálkozva, önző büszkeséggel. Aztán mikor már javulni kezdett az állapota, és tudott végre újra iskolába járni, végre valamelyikünk engedett. Talán ő, talán én, nem tudom már, nem is lényeges. Beszélgettünk. Először keveset. Aztán egyre többet. Lassan mindketten rádöbbentünk, milyen gyerekesen viselkedtünk egymással évek hosszú sora alatt. A többit már el lehet képzelni...
Namjoonnal viszont sehogyan sem tudott Taegyun összeszokni. Könnyen szerzett barátokat; karizmatikus volt, jókedvű és örökmozgó, az ilyen személyiségeket pedig elengedhetetlenül haverok szúnyoghada lebegi körül, de Namjoon önfejűségében és nyafkaságában valószínűleg magára ismert, és az ember nem szereti, ha a megkérdezése nélkül tükröt állítanak elé. Így hát szekálták egymást, amikor csak tudták, én meg hallgathattam a marhaságaikat éjt nappallá téve. Hogy én ennek mennyire örültem...
Taegyun hiába nyújtogatta galambként a nyakát, akkor sem kapott jobb rálátást az új srácra, szóval arrébb tolt, és onnan szemlélte meg a profilját, ahol az előbb még én álltam.
- Nem tudom, ki ez a gyerek, de ronda, mint az ördögök.
- Én tudom, hogy kicsoda. A szomszédom – férkőzött hirtelen a fülünkbe egy mélyen sikló hang, mely olyan kábító volt, mint a nőszirom illata, és olyan ismerős, mint egy vissza-visszatérő keserédes álom. Jang Soohyun mosolygott ránk szemtelen barátságossággal. Kényelmetlenül nyeltem egyet. Soohyun... Megfogadtam magamnak, mikor kiléptem a házunk ajtaján, hogy nem gondolok rá többet és igyekszem elfelejteni, mert már elegem volt, hogy akármit teszek, le se szar már, egyszóval nem futok többé olyan szekér után, amelyik nem vesz fel; erre meg itt figyelt most azokkal az igéző, csokoládészín íriszeivel, egyenesen a szemembe bámult, és puhán mosolygott, mint egy alattomos kígyó, mielőtt felfalta volna az áldozatát. Máskor egyszerűen levegőnek nézett, ha kiugrottam volna az ablakon se érdekelte volna, most meg...
Megdermedtek a tagjaim; a szívem dühödt erőszakossággal kezdte verni a mellkasomat, mintha kitörni akaró rab lett volna. Szinte éreztem, ahogy a vér zubog az ereimben, forrón, füstölgőn, égetőn, mint a láva. Megremegtek az ujjaim egy pillanatra.
 Imádtam Soohyunt. Tökéletes volt minden porcikája. Telt, selymes rózsaként kinyíló szája, kerek, fitos kis orra, hamvasfehér, hibátlan bőre, a jaguár végzetességével figyelő, lángoló szemei... Olyan volt, mint egy hófehér liliom. És annyira intelligens volt, annyira jólelkű, annyira kedves, vidám, barátságos, bátor, magabiztos... Toronymagas lángok közt hamvadt el a szívem, mikor ránéztem; akartam, kívántam, megőrültem érte – és ő már hónapok óta nem foglalkozott velem.
Nem tudom, mégis hogy történhetett ez. Az egyik nap még vidáman csevegtünk mindenféle kis ostoba semmiségről (akkor épp epertortákról folyt a szó; úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna), és megfogtam a kezét – azt hittem, ott helyben meghalok abban a pillanatban, annyira csodálatos volt, és olyan egyszerűen és gigászian túláradó, annyira álomszerűen hibátlan. Aztán a következő nap minden előzmény nélkül felelősségre vont, hogy csak szórakozok vele, és egyébként is ocsmány lelkem van, és azóta úgy viselkedett velem, mintha kutyaszar lennék a cipője talpán. Valaki bemártott nála, az száz, és megfogadtam, hogy a két kezemmel fojtom meg, ha egyszer rájövök, hogy ki volt az.
Elképzelni sem tudtam tehát, hogy miért melengethet most Soohyun ilyen bájosan a tekintetével, mikor már jó ideje ki nem állhat, de bizony már jó rég nem vetett rám ilyen szemeket, úgyhogy csak élveztem a pillantása verőfényét. De hamar választ kaptam kimondatlan kérdésemre, sőt minden kérdésre, mely épp a fejemben gyűrűzött. Túlságosan hamar is.
- Hoseok a neve. Jung Hoseok. Két hete költözött ide, pont a mellettünk lévő eladó házat vették meg – hadarta Soohyun tudálékosan, ahogy hátrasimította hosszú, obszidiánszínben sötétlő, kibontott haját, mely a fenekét verdeste, és közben kifejezően mutogatott a kezeivel, mintha mesét mondott volna. Mindig rémesen hadart és így hadonászott a kezeivel, és annyira aranyos volt ilyenkor. Megölelgettem volna most helyben, de erről szó sem lehetett. De kinyírom azt a köcsögöt, aki így ellenem fordította... – Nagyon kedves srác – tette aztán hozzá hirtelen Soohyun szélesedő vigyorral. – Hihetetlenül okos, sok mindenhez ért. És olyan jóképű... Teljesen az én típusom – egyenesen a szemembe meredt, ahogy lágyan felsóhajtotta ezeket a szavakat. Jeges volt a tekintete, mint egy rideg, kőből kifaragott, ezeréves angyalszoboré, csak a szája mosolygott.
Döbbenten ellankadt, komor tekintettel bámultam rá, ahogy visszafordult a barátnőjéhez, aki most éktelenül károgva hahotázott valamin. Jó, mondjuk ki, nem valamin. Rajtam... Olyan esendőnek, annyira tébolyítóan szánalmasnak éreztem magam. Máskor visszaszóltam volna egy ilyen után, szívbaj nélkül őrületbe kergettem volna azt az embert, aki megpróbált a fejem fölött ugrálni, de most nem ment. Egyszerűen nem, annyira meglepett ez most, de valljuk be, hogy leginkább azért nem tudtam visszavágni, mert Soohyunról volt szó. Őt nem akartam megalázni vagy bántani. Képtelen lettem volna rá. Ökölbe feszült a kezem, helyben széttörtem volna valamit, ha tehettem volna. Mondjuk az új gyerek fejét, az kitűnő célpont volt most.
- Mekkora egy ribanc – rezegte Sungkyum hangjának bőgője a fülembe megvetően, aztán sokat mondóan a szemembe bámult, ahogy megcsóválta a fejét. Máskor egész biztosan orrba vágtam volna ezért a megjegyzésért, de most mennyeien esett tőle ezt hallani, még ha nekem eszembe nem jutott volna a lányt fennhangon vagy tettlegesen bántani.
De tényleg az volt Soohyun. Ribanc. Mert nem érdekeltem már, pedig mindent megtettem volna érte. Mindent. És olyan közel voltam hozzá, hogy az enyém legyen, mint Leonardo DiCaprio az Oscarhoz. De ahogy DiCaprio sem kapta meg soha az Oscart, nekem sem lett végül a barátnőm Soohyun, pedig már közel voltam a célhoz. Ostoba ribanc, amiért nem hajlandó még megmondani sem, hogy mi baja velem, és hogy kinek a hatására gyűlölt meg ennyire. Imádlak, hogy dögölnél meg.
Nem voltam sok dologban biztos az életemmel kapcsolatban, de másodpercről másodpercre dagályosabbá gyülemlett az ellenszenvem Jung Hoseok iránt, és ezek után már semmi kedvem nem volt a társaságát keresni vagy jobban megismerni. Nem tudtam, hogy Soohyunnak tényleg bejött-e, vagy csak úgy mondta, hogy féltékennyé tegyen, vagy hogy lerázzon magáról, de megfogadtam, hogy ha fene fenét eszik is, az én barátnőm lesz végül, és Jung Hoseoknak ki kell kerülnie a képből minél hamarabb.
- Hát, ha neked a goblinfejű kentaurok tetszenek, akkor csak gratulálni tudok az ízlésedhez – rikkantotta hirtelen Taegyun rekedtes flegmasággal. Jobban mondva teljesen normális hangerővel mondta, de még az igazgatónő is zavarodott tekintettel nézett fel a papírjaiból, melyeket az előbb még elmélyülten bújt a mikrofon előtt ácsorogva, és megrökönyödötten kereste a hang forrását.
Széles vigyorra húzódott a szám, és Sungkyumból is előtört egy rozsdás, rusnya mélységgel recegő röhögés. Jó érzés volt tudni, hogy hóban-fagyban, mindig és mindenkor ott álltak mellettem a barátaim (még ha most épp Namjoon egész konkrétan ott is ácsingózott valahol a sor elején, és gőzöm sem volt, mi volt ott neki olyan fene érdekes). Elképzelni sem tudtam már, mit csinálnék nélkülük, de végtelenül szomorú és eseménytelen életem lett volna, az száz.



10 megjegyzés:

  1. Unnie~ *elveszetten sóhajt*
    Mondtam már, hogy imádlak? :'D
    Ez annyira nagyon nagyon nagyon jóóó lett. (Korán van, de megpróbálom összeszedni magam.)
    Elsőnek: imááááááááááádom az esőt (is). Annyira mázlista barom ez a kölök, hogy ott mászkál az esőben. Én is akarok! Szeretnék, na...
    Azzal is nagyon jól tudok azonusulmi, amit a faluról írtál. Ugye, én szeretek falun élni, de itt nálunk nincsen semmi. SEMMI. Két bolt meg egy kocsma, aztán kész is vagyunk. Igaz, hogy városban van a suli, ahova járok, de így is szívás. Folyton utazni kell, ha el szeretnénk jutni valahova, és ez fárasztó. Túlságosan is.

    Nos, azért remélem, hogy Donghyuk drága itt sem hagy minket cserben, és producer lesz. (Lécci, lécci, lécci) Amúgy hozzá kell tennem, imádnivaló egy karakter az összes szereplő. Imádatosan megformáztad őket. Sungkyum nagyon nagy. XD Tyúklopkodás, hát ez oltári. Én is úgy járok, mintha tyúkot lopni mennék mindenhova. Hajj...
    Taegyun nagy arc. Taekwondo asszondod. *hadonászik* Az nekem nem megy. Az a csípőtörés viszont jó dolog, mert így összehaverkodtak. *mosolyogva bólogat*

    Az éveleji évnyitók valóban szörnyen unalmasak. Jah, eléggé. Vicces, ahogy elképzeltem az igazgatócskát. Mármint azt, ahogy felkapja a fejét. Hahahaha.
    No, de vissza a lényegre. Hoseok drága is itt van ám~~ Meg Namjoon~~
    Hoseok karakterét vááárom tárt karokkal. Kíváncsi vagyok, hogy végül milyen csaták lesznek itt. Figyelembe véve a párost erős a gyanúm, hogy én itt ájuldozni fogok a mindenféle ingertől, ami persze nem baj, de egy idő után árthat az egészségemnek.
    Hozzá kell még tennem, hogy Donghyuk olyan, mint én. Vagyis csak részben, mert azért én lány vagyok - ugyebár. Arra gondoltam, hogy rugdos. Én is rugdosok. Mindenkit. Erősen. *kuncog*
    Kalácsképű Namjoonról nem tudtam meg semmit, csak azt, hogy kalácsképe van, és nincs jóban Taegyunnal. Meg azt, hogy valami érdekes neki a sor elején. Keke.

    Még le kell írnom, hogy nagyon jóól írsz. Oltári jól írsz. Imádom, ahogyan írsz, szóval ezt jegyezd meg, mert én mondtam - írtam, na. Ha én írom, akkor az úgy is van. Valamint szörnyen boldog vagyok, hogy végre olvashattam tőled valamit! *ragyog* Még sok-sok ilyet, mert olvasni szeretném az írásaidat. Vagyis kímélj meg pár törénetet azoktól a fránya korhatároktól, mert nem szereték agyi károsult lenni. Még, keke.

    Ebben a korai időpontban csak ennyire futja tőlem, bocsánat. Nincs egy épeszű gondolatom sem, de ha eszembe jut még valami, úgyis zaklatlak vele.
    Nem tudom, mikorra várható folytatás, és nem is sürgetlek, de ... haha, inkább nem fejezem be a mondatot.

    Annie idegesítő hugocska voltam~
    *integet*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Dongsaengem!
      Örülök, hogy ezt el tudtad végre olvasni, mert nem volt benne OLYAN tartalom. XDDD De amúgy ja, tényleg mindig túl sok a történeteimben vagy a káromkodás, vagy a 18+-os jelenet, és pontosan ez az, hogy én sem szeretném, hogy agyi károsult legyél. XDDDD De ebben egyelőre nem nagyon tervezem, hogy elmennének olyan irányba. Talán. Majd egyszer. Még én sem tudom. XD De nem mostanában, az száz.
      Még azt is szeretném megjegyezni, hogy úgy örültem, hogy már olyan kora reggel elolvastad a ficem és még ilyen hosszú kommentet is írtál hozzá még akkor. ^^ Jól esett, de tényleg. Na de akkor nézzük, hogy mit is írtál pontosan.
      Én is imádom az esőt! ^^ A reggeli esőt még inkább, így egy ilyen jellegű jelenetet természetesen nem hagyhattam ki. :D De te is mászkáltál már a történet elolvasása óta az esőben és el is áztál, szóval valóra vált a vágyad. XDDDD
      Ugye? Én nagyon szeretek falun élni, de tényleg megőrjít, hogy nincs itt semmiiiii. :D Én imádom a csendet meg a békét, de sok minden, amit szeretnék csinálni / tanulni, nem elérhető errefelé és ez annyira frusztrál engem is. Ingázni meg még inkább utálok. Huhhh.
      Majd meglátjuk, hogy mi lesz Donghyuk drágával és teljesül-e az álma. :D Örülök, hogy tetszenek a karakterek, és egyébként úgy vettem észre, hogy Sungkyum valamiért sokaknak tetszik eddig! XD Nekem apukám jár úgy, mintha tyúkot lopni menne. :D
      Nekem sem megy a taekwondo sajnos, de Taegyun nagyon ügyes benne. :D
      Jajjj az évnyitókról ne is beszéljünk. XDDD Kész őrület, az igazgatók meg mindig olyan fene lelkesen készülnek ilyenekre.... Pedig mindenki alszik a beszédeiken. Szegények...
      Hát remélem, nem fogsz annyira ájuldozni, hogy egészségednek ártó ingerek kapjanak el, vigyázok én a kis Dongsaengemre, de akkor a Dongsaengem is vigyázzon magára! :D
      És igen, tudom, hogy te is szereted verni az embereket. XDDD Rosszcsont vagy. De legalább nem mernek veled kikezdeni. Ez a lényeg.
      Kalácsképű Namjoonról azért nem tudtunk meg semmit, mert nem akartam az összes fontos szereplőt egy fejezetben a szegény olvasó nyakába zúdítani. Kell újdonság a következő fejezetbe is. ;)
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad a történetet, egyáltalán nem idegesítő húgocskám, és nagyon örülök, hogy tetszett is, hisz te nagyon jól írsz, és jó látni, hogy így bejön neked így elsőre, amit én írok. XDDDD Köszönöm a szép és hosszú kommentet is, bár többször ellenkeztél, hogy márpedig ez rövid lett, de az én ízlésemnek tökéletesen megfelelt a hossza. XDDD
      Folytatás meg valamikor június 5 után várható, az előtt sajna nem érek rá írni.

      Kaktusz Unnie voltam.
      *visszainteget*

      Törlés
  2. Szia, itt vagyok!

    Hát szerintem az ilyen kisebb megjegyzéseket, amiket szerettem volna veled közölni, biztos, hogy elfelejtettem. Na, de megpróbálom összehozni a dolgot. :D

    Tudod, már mondtam, hogy az első két oldalban érezlek téged (de furcsa is lenne, ha nem így lenne), és amúgy így az egész fejezetet végigolvasva is még mindig azt gondolom. De amúgy nagyon jó, egyszerűen… Jó, inkább térjünk ki a pontokra. XD

    Történetvezetés:
    Na ez! Ez volt az, ami iszonyatosan tetszett. Szépen kereken a történet elejével kezdesz, ami egy évnyitó. Olyan jól leírod és felvezeted a karaktereket, szóval tetszik, hogy mindegyik említésre kerül és szépen körülírod őket, hogy aki nem ismeri őket, annak is elképzelhető legyen, mind a belsőjük és külsejük.
    Egyértelműen tetszik, hogy e/1-ben írod, és hogy Donghyuk szemszögéből. Feltűnően rendezett és átgondoltnak tűnő a fejezet. Mármint minden tökéletesen követi egymást a sorban, és nagyon büszke vagyok rád, hogy nem csicsáztad tele. Talán az, hogy e/1-ben nem engeded magad annyira kalandozni, de tényleg észrevehetően sokat fejlődtél és ügyeltél erre. Ez látszik. Kis ügyeske vagy.
    Tetszik, hogy megvan az iskolás feelingje az iskolás gyerekekkel, plusz pont, hogy próbálsz az agyukkal gondolkodni.

    Karakterek:
    Hújaj, szerintem egy évet tudnék regélni a bemutatott karakterekről. Iszonyatosan tetszik egytől egyig az összes. De tényleg.

    Donghyuk:
    Hát istenem! Én odavagyok érte. Azt mondtad, hogy nem lesz szimpatikus az olvasóknak, de nekem pont hogy az. A beszólásain meg a viselkedésén tökre érződik, hogy tényleg egy középiskolás, aki a haverjaival elvan és kis suttyó gondolkodása is tiszta reális. Gratulálok, nagyon élethű lett ez a drága – meg amúgy a többiek is.
    A szerelmi letargiája is! Úr isten, tipikus középsulis fiú gondolkodása van, és annyira jóóóóó, hogy az már hihetetlen! Tényleg nagyon imádatos és valóságos. *-* Már most bírom a kis gyökér bunyós fejét.

    A barátok:
    Ők is… tökéletesek. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és szívatják egymást, mint minden fiúbarát amúgy. Jó, hogy verekednek, mert tényleg ilyenek (és most igazán érzem, hogy odafigyeltél a karakterekre, mert valahogy mindig, amikor én írok a férfiak gondolatmenetéről, te megkérdőjelezed, hogy ilyenek lennének, de ilyenek… xD). Sungkyum az egyik legcukibb kis alig beszélek karakter. Nagyon bírom, de amúgy mindegyik mellékszereplővel így vagyok, nem is tudok kedvencet választani. Az idióta Taegyun, az idióta vérmérsékletével, a csöves, de makacs Namjoon, és a tipikus rinya picsa csajszi. :D ahhhhh…. *-* Mindegyik kell a történetbeee. :D

    És ott van drága Hoszok!

    Róla még semmit nem tudunk, de majd minden kiderül. Kíváncsi vagyok, hogyan fog majd beilleszkedni az osztályba és hogy milyen karakter ő. Vidám vagy nyugis, van családi problémája, nincs? Árnyoldala az életének… és a többi. :D És… úr isten, hogy fog ez Donghyukkal kapcsolatba lépni.
    Gondolom az elején nem igazán fogják csipázni egymást, hiszen Donghyuk egy gyökérd, vagy majd csak kiderül. :D

    Na szóval, I am looking forward to it. *-* Imááááááádtam. :D És köszönöm, hogy írtad. Remélem, nem hónapokat kell várni a történet további részére, mert akkor kiütlek. XD
    Ügyesen, és tényleg büszke vagyok rád, hogy ilyesfajta módón próbáltál meg írni. Szeretlek. :D

    (Waaaaah…. én akartam az első lenni, de Annu megelőzött? T_T Nem baj, ő megteheti. xD)

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia első számú olvasóm! :D
      Úgy örülök, hogy megint itt vagy. Mindig elolvasod azt a sok marhaságot, amit én összeírok erre a blogra, és mindig értékes és hasznos visszajelzéseket kapok tőled, nagyon drága vagy. ^^ Szeretem a kritikáidat, mert mindig őszintén megmondod, mi volt benne a szar meg hogy mi tetszett. XDDD És te valahogy mindig jobban átlátod az emberek jellemét, mint én, és ez az írásodon is látszik, ezt el akarom tanulni tőled. A véleményed nélkül valszeg nem fejlődnék semennyit, lol. XDDD *confession time off*
      Igen, próbáltam szép sorjában levázolni a karakterek külső-belső tulajdonságait, mondjuk maga a főhős és Taegyun külső adottságai jobbára kimaradtak (már a testi erejükön kívül XDDD), de nem baj, nem lehet amúgy sem mindent belenyomorgatni nyomban az első fejezetbe. XDDD
      Ja, még nem tettem ki ide olyan történetet, amit E/1-ben írtam... Jó, őszinte leszek: rohadt rég nem írtam E/1-ben! XD Szóval ez most valamilyen szinten új és izgalmas nekem, hogy én magam vagyok az egyik karakter és kibeszélek a fejéből. Úgy éreztem, hogy Donghyuk suttyóságát elég jól tudnám majd hozni. XDDD Örülök, hogy úgy érzed, hogy összeszedett lett ez a fejezet, valóban rengeteget gondolkodtam a történet alapjain, mielőtt nekiálltam volna. Mondjuk jó, volt benne egy-két részlet, ami igazából írás közben ugrott a helyére, de ez már csak természetes végül is, hisz akkor alakítja ki véglegesen az ember a történetet. És igen, ügyeltem arra, hogy ne legyen brutál csicsa az egész. Örülök, hogy látszik, hogy igyekeztem visszafogni magam. XDD Meg Donghyukhoz amúgy sem illene az a giccsbarokk bullshittelés, amit én olykor össze tudok hozni. XDDDD
      Tök jó, hogy szimpi lett neked Donghyuk! Ugye mivel az a gyerek elég kis suttyó (már nekem, aztán lehet, hogy a való életben egy igazi pedáns arany ember, én meg itt rosszul ítélem meg XDDD), mindig azt hiszem, hogy a karakter, amit a történeteimben formálok belőle, az antipatikus lesz, de akkor neked bejön. Szuper. :D Igyekszem továbbra is hitelesen hozni a középsulis fiú mentalitását, remélem, kielégítően sikerül majd! XD
      Ja, próbáltam olyannak hozni a karaktereket, amilyeneknek én látom ezeket az emberkéket így neten keresztül, de tök durva, hogy mennyire kiegészítik egymást, pedig ez amúgy csak félig volt szándékos a részemről, mert ezek az emberek valahogy tökre ilyennek adják magukat nekem. XDDD Azért látszik, hogy a való életben is barátok voltak középiskolában... Haha és neked is Sungkyum a szimpi. :D Van egy érzésem, hogy ő lesz a közönségkedvenc, pedig amúgy nem szándékoztam olyan eget rengetően fontos szerepet adni neki, de lehet, hogy ez akkor változni fog... XDDDD A rinya picsa csajszit viszont valszeg úgy fogják az olvasók utálni, húúú. XDDD
      Hoszokot majd meglátod. :D Vajon ő lesz az osztály angyala és reménye, vagy ördöge és kínja? XDDDD To be continued... XDDDDD
      Donghyuk amúgy igen, egy gyökér. Önző köcsög gyökér, akinek kell a nő. :D Kis seggarc.
      Én is köszönöm, hogy elolvastad és hogy ilyen részletekbe menő, hosszú kommentet írtál nekem, nagyon jól esett ezt olvasni!!! ^^ És neeem, valószínűleg nem kell várni hónapokat! XD Jó, június 5-ig tuti kell várni, de azt muszáj. Utána meg majd igyekszem nagyon és négyszögletes kalpaggal a fejemen fogom a következő fejezetet megírni. XDDDDDDDDDDDD

      (És igen, Annie megelőzött... De nem baj, legközelebb lehet, hogy te leszel az első kommentelő! XD)

      Nárcisz

      Törlés
  3. Szia!
    Nos... nem vagyok túl jó az épületes kritikák írásában, szóval ne várj túl sokat....:D

    Mindenesetre ez egy nagyon megnyerő, igényes történetnek ígérkezik. Arról ne is beszéljünk, hogy imádom mind Hobit, mind Supreme-et. Na meg a többi idiótát is. :))
    Azt hiszem ebben a fejezetben minden benne van, aminek egy 1. fejezetben benne kell lennie, kezdve a hely leírásától, a szereplők külső, belső ismertetéséig, nem mellesleg tisztességes terjedelmű is. Kimondottan tetszik, hogy a karakterek egytől egyig hitelesek és imádom, ahogy egymást lenyomizzák, ahogy általában a valóságban menni szokott, nem pedig egy fangirl túláradó imádatával tökéletesként, dicsfényben látják egymást.

    Ha valamibe mindenféleképpen bele akarna valaki kötni, akkor az egyetlen dolog, ami nekem szemet szúrt, az ez a mondatrészlet volt: "Megvolt ebben a FALUban minden, ami létszükséglet volt: VÁROSháza....." khm... Városháza csak a városokban van, faluhelyen ezt községházának neveznik. :DD Na, de ezt tényleg csak mellékesen jegyeztem meg. :))

    Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, mindenesetre nagyon tetszik a történeted és az is ahogyan írsz, szóval alig várom már a folytatást!

    Keep up your good work!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy elolvastad a történetet és hogy kommentet is írtál!! :)
      Még egy Supreme Boi fan? Keblemre, lelki társam! :D Viccen kívül odavagyok a BTS-ért meg a Daenamhyupért, állandóan velük akarnék történeteket írni XDDDD
      Örülök, hogy tetszett az első fejezet tartalma és a karakterek is. Igen, próbálkoztam a szereplők jellemét valósághűvé tenni, jó látni, hogy sikerült. ^^ A terjedelem meg... az az igazság, hogy nekem nagyon szófosásom szokott lenni, mikor írok, és ennél hosszabbakat szoktam írni!! :'D Szóval esélyes, hogy a többi fejezet hosszabb lesz ennél. Ez is terjedelmesebb lett volna egyébként, csak mikor már kb a negyedik karaktert írtam le kívülről-belülről, úgy éreztem, hogy elég lesz már, nem kéne mindent nyomban lelőni, kell valami a következő fejezetbe is. XD :D
      Ahhh, basszus!! XDDDD Világ életemben falun éltem, de ez hatszázadik elolvasásra sem esett le, hogy községháza helyett városházát írtam. :D :D :D Köszönöm, hogy szóltál. :D
      Köszönöm még egyszer, hogy elolvastad és a kommentedet is. Örülök, hogy tetszett a történet és az írásstílusom. Remélem, hamar fogom tudni hozni a folytatást. ^^

      Nárcisz

      Törlés
  4. Kedves Nárcisz! ^^
    Jelentem voltam olyan őrült és belekezdtem egy újabb ficbe, így gyarapítva a már amúgy is hosszú olvasási listám. :-P
    Ezt is csak Hoseok és Namjoon miatt, mivel a többi szereplőről halvàny lila kolobrim sincs, hogy kik. Sorry ^^ De nem bántam meg, hogy elkezdtem. Van az az írói minőség, amiért fáradozok. :-)
    Szóval nagyon elnyerte a tetszésem ez a kis sulific; sztori, karakterek, leírás nagyon pöpec, mint mindig. ;-)
    Várom a folytatást. Pusz
    Ditta <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Jó látni, hogy megint itt vagy és ebbe a történetembe is belekezdtél. :D Köszönöm, hogy ezt is olvasod, még ha nem is ismersz minden szereplőt. Amúgy Donghyuk, Taegyun és Sungkyum mindhárman koreai rapperek (jó, Donghyuk legszámottevőbb elfoglaltsága, hogy a BTS-nek producel :D ő elsősorban producernek vallja magát, és csak utána rappernek) és drága Namjoonnal együtt jártak anno suliba. Ők négyen együtt alakították meg a Daenamhyup nevű hiphop crew-t még kamaszkorukban, szóval nem is olyan oltári nagy valótlanság, amiket én ide leírok ebbe a ficbe... XD Hoseokot ugyan nem ismerték akkor még valszeg, de ez most részletkérdés. XDDDDDDDDDDDDDD
      Örülök, hogy tetszett ez a történetem is és köszönöm szépen a kommentedet. ^^ Folytatás lesz hamarosan, lehetőleg ezúttal nem évek kérdése lesz......... XDDDDDD

      Nárcisz

      Törlés
  5. Itt vagyok ám én is, mert még fantasztikusan írsz, és el KELL olvasni, muszáj... :D
    Őszintén szólva meglepett az E/1 és a téma, de olyan tökéletesen olvasztottad egybe a kamaszok gondolatait és szavajárását a tőled megszokott részletgazdag és élethű leírásokkal, amihez újra csak gratulálni tudok. :)
    Nagyon tetszettek a jellemrajzok, és ahogy a szereplők külsejét leírtad... Nem tudom, a műfajleírásban benne volt-e a humor, de jó nagyokat kacagtam az otromba orrokon és Sungkyum "leginkább rogyadozott, viharvert fehér fakerítéshez hasonlítható fogazatán". :D
    Az egyetlen dolog, amivel kötözködni merek, a bekezdések hosszúsága; némelyiket háromfelé is lehetne osztani, ami kicsit áttekinthetőbbé és kellemesebben olvashatóbbá tenné az egészet. (De legszívesebben ezt az előbbit tettem volna zárójelbe, mert annyira elhanyagolható egy ilyen színvonalas írás kapcsán erről papolni.)
    Megnyertél ennek a történetnek is; csak írd, és imádni fogom! :) :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!!
      Örülök neki nagyon, hogy ezt a ficemet is elkezdted olvasni! :D Annak pedig még jobban, hogy még tetszett is. :) Próbálkoztam nagyon elkapni a kamaszos gondolkodást, mert az az igazság, hogy bár rettenetesen gyerekes vagyok, mégis durván karót nyelten tudok olykor írni, és ennél a sztorinál ezt mindenképp el akartam kerülni. XDDDD De jó látni, hogy akkor sikerült. :D
      A humor nem volt benne leírásban, hisz alapjában véve ez egy dráma és élet kategóriába besorolható sztori lesz, de én úgy éreztem, hogy az ilyen vidám megfigyelések az emberek külsejéről az élet velejárói (én legalábbis nagyon megfigyelek mindent, azt is, hogy ki hogy néz ki, és gondolkozok is rajta, és néha vicces dolgok jutnak eszembe XD de ezeket persze nem mondom meg annak, akiről gondolom őket), szóval úgy gondoltam, hogy simán belekerülhetnek a történetbe annak ellenére is, hogy alapjában véve nem komédiaközpontú lesz. :D
      És igen, a bekezdések hosszúságával kapcsolatban teljesen igazad van! Nekem is szemet szúrt, hogy vannak nagyon hosszú bekezdések. A tördelés az egyik gyengém. XDDD Megpróbálok kezdeni valamit vele, köszönöm, hogy szóltál. :)
      Köszönöm még egyszer, hogy elolvastad, hogy elnyerte a tetszésed és hogy írtál kommentet. ^^ Igyekszem jól megírni a következő fejezetet. :)

      Törlés