2015. május 31., vasárnap

Napfény és boldogság, 1. fejezet

Bocsáss meg, Ikje, bocsáss meg, Hyosang. .__.







            Pontban este fél hét volt. Az óra ingája magabiztosan lendült jobbra, balra, jobbra, balra, megállíthatatlanul, erőszakosan, és minden másodpercben újabb kettyenés jelezte az idő lassú-lassú, de biztos múlását. Szerettem volna ezt az idegőrlő kattogást sebes prestóvá gyorsítani, hogy úgy száguldjon el az a fél óra, mintha soha nem is létezett volna, nem sírtam volna utána. Vagy szerettem volna mágus lenni. Csak intettem volna egyet a varázspálcámmal, és máris utaztam volna az időben egyenesen hét óráig, mikor Ikje megérkezik.
            Lassan egy éve dolgoztam a városkám egyik elegánsabb vendéglőjében. Nem volt valami nagy épület, de a megjelenését egyéninek, sőt hátborzongatóan markánsnak találtam. Kívülről egyszerű, fehérre meszelt kis házikó látszatát keltette. A tarkabarka virágoskert törékeny növénykéi jólesőn sóhajtva hűsöltek a friss falak árnyékában. A rózsák voltak a legcsodálatosabbak, igazi életre kelt, bodros álmok: vörösen véreztek, akár halálos bűnök egy szűz lelkiismeretén. A rózsák méregzöld, tüskés bozótja között halványpiros, legömbölyített sarkú térkövekkel kirakott járda vitt a nehéz tölgyfa bejárati ajtóhoz. Sosem voltam a térkövek szakértője, de Park úr, a kövér, folyton émelyítő szivarszagot árasztó, de annál jóságosabb arcú tulajdonos legalább egyszer minden héten büszkén kiállt az ajtóba, és jó hangosan elkurjantotta magát, hogy biztosan mindenki hallja, aki a közelben mászkál, hogy ilyen lélegzetelállító klasszik térköve egyik másik étteremnek sincs a városban, szóval gondolom ez egy egészen minőségi fajtának számít, bár nekem mind ugyanúgy néz ki. A széles, élénkbarna ajtó felett rikító piros, hetykén kanyargó betűk sikoltották: „RÓZSA ÉTTEREM”.
Az épület tágas belsőterét hófehér lapokkal fedték le, fehérek voltak, mint a csont, és éltető, gazdag húsvörösben ragyogó falairól a tulajdonos megszürkült, összerongyolódott, de kitüntető aranykeretekbe foglalt családi fotói mosolyogtak le a vendégekre. Le tudtam volna fogadni, hogy voltak közöttük legalább százéves darabok is. A konyhába vezető ajtó mellett függött egy bizonyos fénykép, mely egy hanbokba öltözött ifjú nőt ábrázolt, aki a múlt távoliságába belefagyott komoly szemekkel, fáradhatatlanul pásztázta a szobát már az étterem megnyílásának napja óta. Ez előtt a kép előtt gyakorta megállt Park úr mélázgatni, szomorúan, komoran, rezignáltan. Érdekesek voltak a fotók, de bevallom, engem egy kicsit mégis jobban érdekelt náluk a piros ülőkéjű székek támláinak kifinomult, kacskaringós faragása. Először azt hittem, egészen biztosan antik darabokról van szó, de Ikje felvilágosított, hogy csak stílusilag régiesek, és Park úr két éve vette őket egy szöuli bútorboltban.
Szerettem a régiségeket. Kifejezhetetlen csodálattal és túláradó szánalommal vegyes undorral töltött el az, ahogy kikezdte őket az idő. A régi ruhák megfakult szövetei, az ősi vázák egyszerű, lényegre törő érzelemmel megfestett mintái, melyek folytonosságát itt-ott megtörték a lepattogzott darabok, az antik bútorok karcos, rogyadozó felülete kimondhatatlan lelkesedéssel és vágyakozással töltött el. Meg akartam fogni őket, végigtapintani minden kis hibájukon, magamba szívni az esszenciájukat, megtalálni a tökéletlenségükben a tökéletességet. Még az illatuk is más volt, mint a modern tárgyaké: az ősi, vad, súlyos doh kitörölhetetlenül itatta át őket. Imádtam ezt az undok illatot. Az ágyamat sem azért szerettem annyira, mert puha és meleg volt a dunyhája, vagy mert kényelmes volt, hanem mert húszéves szövetét már kellőképpen behintette savanyú parfümjével az idő.
Én voltam az étterem egyik pincére a háromból, és zöldfülű voltam még, valljuk be. Ez volt a legelső igazi munkám, ha azt nem számítjuk, hogy előtte évekig dobozokat cipeltem a sörgyárban. Gyűlöltem azt az állást, mégis dolgoztam, fogcsikorgatva, undorral, mert kellett a pénz. Már ötévesen elárvultam, és hamar meg kellett tanulnom vigyázni magamra, meg kellett tanulnom túlélni. Azóta az életem kétszínű barátok és hamis jóakarók kelepcéjében zajlott. Mindenki kihasznált mindenkit, hisz ebben a világban az erősebb győz, és aki leereszti a védelmét, hamar a gödör mélyén találhatja magát. Csak egy lökés kell hozzá... Talán két igaz emberrel találkoztam eddigi egész életem során. Igaz alatt azokat értem, akik adott pillanatban nem bújtak ki kifogástalan kézimunkával kifaragott álarcuk mögül és nem próbáltak meg könyörtelenül eltaposni vagy nem hagytak magamra minden megbánás nélkül.
A sörgyárban töltött verejtékes idő alatt megfogadtam, hogy többet egészen biztosan nem fogom cipekedésből eltartani magam, erre most itt voltam a Rózsa Étteremben és korgó gyomrú nőknek és töménytelen mennyiségben sört vedelő férfiaknak szállítottam asztalhoz a bibimbapot meg a bulgogit. Először úgy voltam vele, hogy amint találok valami jobb lehetőséget, itthagyom ezt a visszataszítóan romantikus, mesebeli kastélynak is beillő étkezdét, de valaki könyörtelenül keresztülhúzta ambiciózus számításaimat. Ikje.
Ikje volt az étterem szakácsa. Huszonnyolc éves volt, tehát öt évvel idősebb nálam, és már jó ideje a való élet hegyét mászta, mégis olyan gyermekies tudott olykor lenni, mintha tíz évvel fiatalabb lett volna. Életvidám volt, szemtelen és olyan lelkes, mint egy kisfiú. Viccet csinált mindenkiből, akit csak ért, és pofátlanul kinevetett embereket minden sületlenségért, de valahogy nehezen lehetett rá miatta haragudni. Így is ismerkedtünk meg. Az első napomon voltam olyan ügyes, hogy szó szerint beestem a konyhába, miután megcsúsztam a járólapon, és egyenesen Ikje lábai elé zuhantam, a fejem fölött tartva egy üres gesztenyepürés tálkákkal teli tálcát. Ikje kivette a kezemből a tálcát és lerakta a pultra, aztán megértő szánalommal az arcán nyújtotta felém a kezét.
Ekkor néztem meg jobban a vonásait először. Aranyos volt. Lehetetlen módon aranyos. Kerek arca megcsipkednivalóan dudorodott kétoldalt, és a szemei nagyok és kerekek voltak, akár egy kismacskáé. De az ő szeme nem világoskéken nevetett, hanem mélyfeketén és komoly flegmasággal tátongott, mint egy kút. Akkor és azon nyomban belezuhantam abba a kútba. Nem tudtam ellenkezni, nem tudtam megkapaszkodni. Fejjel előre elnyelt a tekintete és nem tudtam többé szabadulni. Annyira megbabonázott, hogy eleinte megmoccanni sem tudtam, nemhogy a kezét elfogadni. Pár pillanat után észbe kaptam végre, és megragadtam felém tartott segítő kezét. Húzott, húzott felfelé, én nehézkesen feltápászkodtam, és mikor már félúton jártam a padló és álló helyzetem között, elengedett, majd karjaival idétlenül hadonászva vihogott azon, ahogy ismételten borulok egyet a konyhakövön és beverem a fejem a kredencbe. Bohócoknak képzeltem ilyen nevetést őszintén szólva, annyira komikus volt. Vagy hörcsögöknek. Egy magas, szaporán kopogó „hahaha” volt az egész, mely inkább illett egy parodista, mint egy valódi ember szájába.
Felocsúdni sem volt időm, már osztogatta is az utasításokat betenyerelnivaló önelégültséggel az arcán.
- Na jól van, kölyök, emeld fel végre a segged a földről, kész a tizenegyes asztal rendelése.
A hangja magasan csengett. Nem volt kimondottan szép vagy kellemes hang, kifejezetten férfiatlan volt, de mégis találtam benne valami megnyugtatót, valami lágyat és kedveset, még úgy is, hogy akkor épp arcátlanul a szemembe röhögött, mint egy majom. Morogva, fenekemet fájlalva felkeltem a földről és szó nélkül kivittem azt az egy tál jajangmyeont a tizenegyes asztalhoz.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Ikje Hyosang helyett becézőn Hyosang-ah-nak kezdjen hívni. Rájöttünk, hogy közel lakunk egymáshoz, így majdnem mindig együtt sétáltunk haza a narancssárga csillagokkal keretezett éjszakai utcákon. Nem volt nehéz megkedvelnünk egymást, hisz hasonló volt az érdeklődési körünk. Ő is szeretett filmeket nézni és olvasni, szerette az állatokat, a régiségeket és a hiphopot, és még annál is jobban kedvelte a hosszú sétákat, amikor meghitten, elmélyülten lehetett elmélkedni.
Nem mindig volt érkezése sokat beszélni, de mikor úgy szottyant a kedve, puskával sem lehetett volna elhallgattatni. Elsőre gyerekesnek tűnt, de ahogy jobban megismertem, rá kellett döbbennem, hogy mélyen belül korántsem volt az. Rájöttem, hogy a mókázása csak az egyik fele volt a személyiségének, és szinte pillanatokon belül tudott átalakulni felelősségteljes, morcos, könnyen felhúzható felnőtté, aki komolyan vette az életét. Szakács akart lenni egy háromcsillagos étteremben. Mindig tisztában volt vele, hogy mit akar és az önbizalma a csillagos egeken is túlszárnyalt, mely néha pofátlanságba és könyörtelen, nemtörődöm őszinteségbe torkollott.
Ugyanilyen őszinte volt, mikor elmeséltem neki, hogy jobban szeretnék a múltban élni, mint most, hiszen akkor az emberek tisztességesebbek voltak és mindennek megvolt a maga rendje-módja. Egy parkban ültünk akkor egy vénséges vén fűzfa alatt, és úgy fújt a szél, mintha el akarta volna söpörni az egész világot. A fák panaszosan hajladoztak körülöttünk és ijedten susogott a zöld fű, de mi voltunk olyan mazochisták, hogy tárt karokkal vártuk a vihart, mely ködös acélszemeivel ott leselkedett már a horizonton.
Ikje rám vetette a tekintetét, lesújtóan, szinte lesajnálóan.
- Ha nem akarsz a saját korodban küzdeni, hogy jobb legyen az életed, akkor akár már mehetsz is az utcára koldulni. A múltból csak a beteges álmodozók próbálnak valóságot építeni. Ami elmúlt, az elmúlt. El kell fogadni, mert ez ellen küzdeni nem lehet. És amúgy is, a múlt ugyanolyan szar volt, mint a jelen. Még szarabb.
- Én nem mondtam, hogy nem akarok küzdeni. Én akarok küzdeni, különben nem lesz belőlem semmi, és én nem fogom hagyni, hogy eltapossanak... Csak jobb lenne egy olyan világban élni, ahol többé-kevésbé jobban mennek a dolgok, mint a mostani mocsokban – magyaráztam önérzetesen, de láttam a szemein, hogy egyáltalán nem hatja meg, amit mondok neki. – Amúgy meg honnan veszed azt, hogy régen még szarabb volt minden? Talán éltél már akkor? – kérdeztem kicsit sértődötten, hogy így rám förmedt, mikor én csak azt akartam, hogy hallgasson meg. – Tudom, hogy öreg vagy, de nem hittem, hogy ennyire – tettem hozzá vidámságot tettetve, hogy oldjam kicsit a hangulatot. Nem akartam vele összeveszni.
Halkan felkuncogott. Úgy hangzott, mint mikor egy tengerimalac makog egyet, de annyira szeretnivaló volt ilyenkor. Aztán kerekded szemei ismét elhidegültek, de mégis, valami puha és meleg ivódott bele az íriszei fekete bársonyába.
- Nem, nem éltem még akkor – jelentette ki olyan határozottan, mintha a kérdésem véresen komoly lett volna. – De az emberi természet nem változik. Az emberek szarok voltak és azok is maradnak.
- Te is szar vagy? – incselkedtem vele pimaszul, buzgón lesve a reakcióját.
Megvillant a szemében valami egy pillanatra. Nem láttam még azt a tövisekhez hasonlóan éles vonalú szájat ilyen merev tartásban.
- Én is – felelte halkan, zavarba ejtő természetességgel, ahogy komoran belebámult a szemeimbe hosszú, hosszú másodpercekig. Pislogtam egyet. – Ne álmodozz, Hyosang. A valóságban kell élni – a hangja rideg kéksége hirtelen meleg barnára váltott és az arca finom vonásai pillanatok alatt barátságossá szelídültek. – Ez a valóság – mutatott aztán színpadiasan körbe a parkban, és követte is a tekintetével, amerre mutatott, elméjébe fogadva a bujazöld, ápolt park képét, melyet most barbár könyörtelenséggel tépázott, mart a vihar. – Nem minden napfény és boldogság. Mihez kezdesz, ha eljön a vihar? Kidőlsz, mint egy korhadt, ócska fatörzs huszonhárom éves korodban? Az úgy gyönyörű lenne – nézett rám felhúzott orral, látható ellenszenvvel a magatartásom irányában. Egy pillanatra átremegett bennem az utálat, amiért ilyen értetlenül viselkedett velem.
Én is végignéztem a parkon. A fák természetellenes szögben hajoltak meg a vihar zsarnoki akarata előtt, és a légáramlat egymás után csapkodta a kósza faleveleket és ágacskákat az arcomba. Ronda volt a látvány. Morbid, abszurd, kegyetlen, és mégis érdekfeszítő. Nem értettem, miért teremtene az Isten ilyen világot, melyben ennyi a romlás, a negativitás, a pusztulás, és ez amennyire taszított, olyannyira vonzott is. Engem az élő múlt érdekelt. Valami, ami ott van, és mégsincs ott. Valami, ami él, és meghalt. Valami, ami jó és rossz. Valami, ami gonosz velem, mint a jégeső és mégis törődő, mint a nap melege. Be akartam törni benne a rosszat és jóvá szelídíteni.
Aznap este már Ikje járt a fejemben, mikor a zuhany alatt játszottam magammal. A vízcseppek forrón kaparták és hegyes fogaikkal égették a bőröm, de az elmémben jóval valóságosabb képek éltek annál, mintsem észrevettem volna, ahogy a meleg víz égeti a húsomat. Ikje szaporán, elfúlón nyögdécselt alattam, és magas, éles hangja a kéj lávájával töltötte meg a szobát. Magamévá tettem és ő földöntúli, isteni extázissal az arcán élvezte a törődésem. A pilláit remegve hunyta le, kiszáradt száját enyhén nyitva hagyta, és rózsaszín, csókolnivalóan éles vonalú ajkai közül lágyan szivárgott a nyál, de ő észre sem vette, annyira el volt merülve a vulkán legmélyében. Átölelt, birtoklón, akaratosan, önzőn, de valójában én voltam az, aki birtokolta őt. Minden porcikája, testének minden atomja, magvának minden cseppje az enyém volt. Én okoztam neki gyönyört, én repítettem a mennyekbe. Az enyém volt. Senki másé.
Következő nap Ikje megróvó, de mégis végtelen aggodalommal teli szörnyülködéssel kente be összeégett hátamat. Fájt, ahogy mozogtak az ujjai összeroncsolódott bőrömön, de nem érdekelt. A nap éltető melegével töltött el, hogy foglalkozik velem. Törődőn tette a felkaromra a kezét, és visszafogott komolysággal kért, hogy vigyázzak magamra, de láttam a szemében a riadtságot. Aggódott értem. Komolyan aggódott értem. Hálásan megöleltem, és ő hagyta, pedig nagyon nem volt az érzelgés híve. Szerettem. Annyira szerettem, amiért foglalkozott velem, és ő elfogadta a szeretetem.
Ding-dong! Izgatottan felkaptam a fejem. Szinte szaladtam az ajtóhoz, mert tudtam, hogy ki áll mögötte. Remegő kezekkel kaptam a kilincsre kezem, kalapáló szívvel nyitottam ajtót. Ikje ott várt a lábtörlőn ácsingózva és teli szájjal vigyorgott. Kicsit rendezetlen és girbegörbe fogsora volt, de így tetszett. Kedves mosolya volt és így volt gyönyörű.
- Csá, haver! Akkor Az ördögűzőt nézzük ma, igaz? – lépett be minden beinvitálás nélkül, félretolva az útjából. Hanyagul ledobta a táskáját a halványkék szőnyeggel fedett padlóra, és habozás nélkül levágta magát a rogyadozott kanapéra. Látta, hogy valami fiúbanda videoklipje megy épp a tévében, szóval fintorogva csatornát váltott és a díványon lazán kiterülve teljes kényelembe helyezte magát. Kuncogva telepedtem le mellé.
- Hozhatnál valami kaját, éhen halok – nyafogott Ikje parancsolón, és úgy pislogott körbe rendezett nappalimban, mintha bármelyik sarokban eldughattam volna egy zacskó chipset vagy egy doboz krékert.
- Várj, előbb mondani akarok valamit – intettem le zavartan mosolyogva, mire ő elbiggyesztette a száját azzal egyidőben, hogy nekem minden belső szervem lepréselődött a gyomromba. Legalább is én így éreztem. Nem mindennapi dolgot készültem mondani neki, ezért vártam annyira, hogy ideérjen végre. Meg akartam szabadulni a súlytól. Az ilyesmit nehéz megfogalmazni, még nehezebb kiejteni, de ha egyszer elhagyta a szád, ez a legédesebb szó, ami a világon csak létezni tud.
- Jól van, mondjad – tette rá Ikje a karját a kék támlára és figyelmesen belebámult az arcomba.
Zavarba hozott a tekintete. Követelőző volt és kíváncsi, és belém fojtotta a szavakat. Bent akadt a levegő, egy szót sem bírtam kinyögni, csak lestem azt a tökéletességet, ami Ikje volt. A gyér szemöldökét, a két feketelyukat a szemei helyén, a kerek, simogatnivaló kis arcát. Nem kifejezetten vette fel, hogy én nem bírok megszólalni. Unottan nézett rám, én meg elbájolva tátogtam rá vissza. Aztán lassan elnézett a tévére, és valószínűleg annyit gondolt csak magában, hogy van idő, majd csak kinyögöm valamikor, amit szeretnék.
Lényegesebben könnyebb volt úgy gondolkozni, hogy nem meredt folyamatosan az arcomba. Lehunytam a szemem és nyeltem egyet. Felemeltem a kezem, de pár centiméter után vissza is huppant az ölembe. Elkeseredetten rákoncentráltam az érzéseimre, hogy mennyire odavagyok érte, hogy mennyire szeretem, mikor kedves hozzám, és mennyire gyönyörű, mikor nem az. Be kell vallanod végre, most vagy soha, intettem magam szigorúan.
Mintha nem is mozdítottam volna meg a karom, én legalább is nem éreztem, hogy az én agyam utasította volna, hogy mozduljon meg, végül mégis Ikje arcára csusszant kedvesen, vigyázón, mintha az érintésem összetörhette volna, és végigsimítottam rajta. Puha volt a bőre, hibátlan. Nem úgy, mint a jelleme. Ikje újra felém kapta a fejét és a nyaka megrökönyödötten hátrahőkölt, de a szeme vidáman csillogott.
- Szeretlek – mondtam ki a szót, mielőtt megbánhattam volna. A gyomrom hirtelen felszabadult, a testem megnyugodva ellazult. Kimondtam. Kimondtam! Megcsináltam. Annyira nem is volt nehéz, nem is tudtam hirtelenjében, hogy miért féltem tőle ennyire.
Ikje pislogott kettőt-hármat. Aztán fogta a kezemet, könnyedén levette az arcáról, és vigyorogva csak ennyit mondott:
- Én is bírlak, Hyosang-ah.
Hirtelen ingerült csalódottság járt át. Nem igaz, hogy nem érti amit mondok! Csak ilyenkor ne szórakozna velem... Előredöntöttem felsőtestem és lassan közelebb másztam hozzá. Meredten figyelt, mintha valami ragadozó lettem volna, egyszer sem pislogott, és láttam, hogy a teste úgy megfeszül, mintha arra készült volna, hogy bármelyik pillanatban elugorhasson. Nem értettem, miért csinálja ezt. Közel kerültem az arcához. Minél közelebb voltam, annál inkább kikerekedett a szeme. Mintha még lélegezni is elfelejtett volna.
- Én szeretlek, hyung – suttogtam, ahogy mélyen belenéztem tág szemeibe, a második szót erősen nyomatékosítva. – Szerelemből.
Bezártam az arcunk közötti távolságot és megcsókoltam. Puhák és forrók voltak az ajkai. Érezni akartam őket még, még, erősebben, melegebben, de hirtelen két széles tenyér durván meglökte a mellkasom. Azon nyomban lezuhantam a mámor fellegeiből. Ikje sietősen kimászott alólam és a tévé előtt tétován megállva úgy bámult, tág, kimeredt szemekkel, mintha szellem lettem volna. Farkasszemet néztünk egy ideig. Én csak riadtan figyeltem az arcát és csak két szó zakatolt bennem folyamatosan, a szívem ritmusával egyszerre. Nem szeret. Nem szeret. Nem szeret. Nem szeret.
Ikje a fejéhez kapott, mintha hirtelen sebet ütött volna rajta valami. Beletúrt dús szénhajába egyszer, kétszer, többször. Még mindig úgy meredt rám, mintha nem lettem volna igazi.
- Te... – kezdett bele dadogva és hitetlenül. Rettegtem attól, amit mondani akart. Nem akartam hallani, de nem állíthattam meg. – Te... – Megfeszített izmokkal vártam a folytatást, de nem bírt többet kinyögni, az ajkai nem voltak képesek megformálni a szavakat. Megrázta a fejét kínlódva, aztán még utoljára undorodó lenézéssel átfogott a tekintetével és villámgyorsan, határozottan a táskájához csörtetett.
- Hova mész? – pattantam fel ijedten a kanapéról. Nem hagyhattam csak úgy elmenni. Nem akartam elengedni. Nem, nem engedhettem el. Ő az enyém.
Megint vetett rám egy pillantást. Ott lángolt benne a megvetés. Rémisztő volt.
- Nem tárgyalok buzikkal – alattomos kígyóként köpte a szavakat. Mintha egy ártalmatlan kis siklóról kiderült volna hirtelen, hogy végzetes, gonosz kobra, és a nyakamba mélyesztette volna fogait. Azon nyomban szétáradt bennem az igazság súlyos mérge. Nem minden napfény és boldogság, villant át az elmémen, amit akkor régen mondott, és ismét éreztem azt a dacot, ami ott a parkban elfogott. Küzdenem kell a vihar ellen, nem taposhat el, élni akarok, száguldottak át gyorsvonatként a gondolatok az agyamon. Nem akartam elhinni, hogy ő is gondolkodás nélkül ellökne magától ennyi miatt, hogy szeretem. Képtelen ötletnek tűnt. Hisz Ikje szeret, nem? Ha nem is szerelemből, de barátilag csak szeret?
Nem volt jó Ikje, ezt már tisztán láttam, és a felfedezés férgei megállíthatatlanul rágták, ették az elmémet, de úgy voltam vele, hogy mindenkin lehet változtatni. A homofóbiája szinte megbénított, de annyira szerettem, hogy csak az járt a fejemben, hogy meg akarom magyarázni neki, hogy mennyire téved, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint ő.
Aztán hirtelen régi képek villantak az agyamba: forróság, elárasztó, felgyullasztó, pokoli kéj, ami hasogatta, pusztította a testem, és Ikje vágytól fűtött arca ott lebegett előttem, mint egy világítótorony fénye a végtelen sötétben. Meg voltam döbbenve, szinte megtántorodtam a megrökönyödéstől. Hogyhogy nem emlékeztem arra, hogy mi már lefeküdtünk egyszer? Hihetetlen volt, de elfelejtettem... Hogy lehet ilyet elfelejteni?! Képtelenség, ilyen nincs... de megtörtént, mégis megtörtént, és ezen emlékek tudatában még inkább nem értettem, hogy most mégis miért bánt velem ilyen kegyetlenül. Hiszen akkor annyira, annyira leírhatatlanul élvezte... Miért változtak meg ilyen hirtelen az érzései az irányomban? Ebből magyarázza ki nekem magát, de úgyse tudja, mert ez így nem logikus.
Ikje már fordult meg, hogy elmeneküljön és örökké kilépjen az életemből. Pánikszerűen ragadtam meg a dohányzóasztalon díszelgő súlyos, fehér vázát és reflexből lesújtottam. Éreztem az ütésem masszív, nyers erejét Ikje koponyáján.
Azon nyomban tehetetlenül összerogyott, mint egy baba. Egy darabig csak álltam és meredt zavarodottsággal néztem a földön fekvő testet, csak azután jutott eszembe becsukni az ajtót. Kiálltam elé a meleg nyári záporral sötétre festett utcára. Megállíthatatlanul özönlöttek rám az esőcseppek, mintha meg akartak volna fojtani, de nem álltam ellen. Elnéztem jobbra. Kihaltan kongott az utca arrafelé, a repedezett betont egy lélek sem taposta. Aztán balra kaptam a fejem. Figyelmesen neszeltem, de semmi zavaró hang nem jutott a fülembe távoli, dörgő kutyaugatáson kívül. Egy átlagos este volt egy átlagos kisvárosban. Csendes, békés, teljességgel érdektelen. Sosem történt itt semmi említésre méltó.
Sóhajtva, de sietősen csusszantam vissza az ajtón a házamba. Első dolgom volt Ikje nyaki ütőerére tenni az ujjaim, kalapáló szívvel, izgatottan, reménykedve a legjobbakban. Ott dobogott az ujjbegyeim alatt az élete, pumpálta drága vérét az ereiben, keresztül a szívén, mely ilyen gaz és hazug volt velem. Ő is ugyanolyan mocskos volt, mint minden más ember, de lehetett még ezen változtatni. Majd én megmentem a gyűlölet poklától.
A fejét is megvizsgáltam. Megfogtam a feje búbját, és egy óriási, nedves púpot tapintottam ott ki. Felszisszentem, szinte éreztem, hogy ez mennyire fájhatott, de sajnos szükség volt erre. A jó dolgokért meg kell szenvedni... Elemeltem a kezem és magam felé fordítottam a tenyereim. Pipacsszín vérfolt díszítette fehér, recékkel tarkított bőröm egy részét. Lenyaltam a vért, lassan ízlelgetve minden cseppjét. Vasízű volt. Finom. Ikje vére. A saját vérem nem volt ilyen jóízű.
Vigyázva behúztam Ikje ernyedt testét a hálószobába. Óvatosan, szeretettel az ágyra fektettem, és gondosan, jó erősen lekötöztem. Alig vártam, hogy felébredjen. Akkor majd elmagyarázom neki, mennyire tévedett. Hogy értse, hogy miért szeretem. Akkor ő is szeretni fog. Ennek így kell lennie, mert ez így igazságos. Mindenkiben ott lappang a jóság. Benne is. Csak elő kell hívni törődéssel és ragaszkodással.
Fél kilenckor, egy alapos, frissítő forróvizes zuhany és egy kiadós vacsora után léptem újra a hálóba, és Ikjét a köteleknek nekiveselkedve találtam. Láttam rajta, hogy próbált nem zajt csapni; nyakán megfeszültek az erek és az arca kivörösödött az összpontosítástól, hogy szabaduljon a kötelek zsarnoki szorításából. Szép volt így. Mint egy ősi görög atléta, olyan erős, olyan emberi. Gyönyörködtem volna még az erejében, de amint kinyitottam az ajtót, egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedt. A rémület maga volt a tekintete, ahogy rám meredt. Láttam, ahogy lassan kitágulnak a szemei és az állkapcsa megfeszül a bénult riadalomtól.
Szerető mosoly árja sodródott az arcomra, őt azonban nem érte el a melegsége, csak kipattant szemgolyókkal, megfagyottan bámult rám. Mintha pillanatról pillanatra nagyobbra nőttek volna a szemei, és ez vicces volt.
- Ne félj, hyung. Itt vagyok – csitítottam, lágyan megsimogatva kék erekkel cirádázott, puha kézfejét.
Vadul megremegett, és szinte öntudatlan reflexből vetette magát újra neki a köteleknek. Érdeklődve figyeltem a kínlódását. Hiába erőlködött, úgysem tudott volna menekülni. A kötelek vastagok voltak és a szorításuk kikezdhetetlen. Erre ő is hamar rájött, mert pár elkeseredett rángás után lihegve zuhant vissza a virágos lepedőre. Mellé akartam volna bújni, átölelni, de ezzel a folyamatos vonaglásával ez lehetetlen volt. Ugye, mennyivel könnyebb lett volna minden, ha megértőbben viselkedik?
- Engedj el. Engedj el – kétszer is kimondta ugyanazt a mondatot, hadarva és levegő után kapkodva, és éles hangjában ott visított a gyűlölet és az elkeseredettség. Azt hiszi, hogy süket vagyok? Egyszer is hallottam, és akárhányszor ismétli is el sem megy egyelőre innen sehova. Még mit nem. Ezek után?
- Miért nem akarod, hogy szeresselek? – tértem a tárgyra egyenesen a szemébe nézve, és közel hajoltam az arcához.
- Engedj el – ismételte makacsul, de kicsit magasabban, mint az előbb.
Szinte azonnal felgyulladt bennem a düh, amiért figyelmen kívül hagyta a kérdésemet és önzőn csak magával törődött. Miért ilyen önimádók az emberek? Velem miért nem foglalkoznak?!
- Miért nem akarod, hogy szeresselek?! – emeltem fel a hangom fenyegetőn.
- ENGEDJ EL! Miért kötöztél ki ide, engedj el végre, hogy rohadnál meg, te faszrágó pszichopata! – üvöltötte a képembe hisztérikusan, és a nyála az arcomra fröccsent. Még tovább őrjöngött volna, de én habozás nélkül beletömtem anyám egyik régi konyharuháját a szájába. Már rég elnyomta a hangját a vastag szövet, de ő még mindig ordítani próbált és dobálta magát, mint a partra vetett hal.
Gondolkodás nélkül pofon vágtam. Hatalmasat csattant. Szögletes hangját felnagyította a háló kopár fala. Épp a napokban készültem átrendezni, így kicsit visszhangos volt a szoba, épp ezért értékelni tudtam volna, ha lejjebb veszi a hangerőt, de szerencsére úgy tűnt, hogy a pofon észhez térítette. Azon nyomban elnyugodott. Rettegés ült a tekintetében, sápadt, megfeszült figyelemmel.
Azon nyomban meg is bántam, hogy megütöttem. Miért tettem ilyet? A pofon nyoma vörösen világított kedves arcán, és engem nyomasztó bűntudat töltött el, amiért kezet emeltem rá. Óvatosan megsimogattam az arcát, egyszer, kétszer, háromszor.
- Bocsáss meg. Bocsáss meg – most én is kétszer mondtam ki ugyanazt a mondatot, de úgy éreztem, hogy ez a legkevesebb azért, hogy megütöttem azt, akit mindennél jobban szeretek. Az arcához hajoltam és nyomtam a kezem nyomára egy kedves kis puszit. Ő keményen ráharapott a szájában összegyűrt szövetre és összeszorította a szemeit. – Csak nem érted meg, hogy szeretlek. Miért nem akarod? Miért tagadod meg magadtól a boldogságot? Miért nem akarsz jó lenni? Miért gyűlöltél meg annyitól, hogy a férfiakat szeretem? Szerettél eddig egyáltalán akár csak barátilag is?
Jobbára költői volt ez a kérdéshalmaz, hisz nem tudott rá válaszolni. A mellkasa görcsösen járt fel-le, fel-le, és úgy csapongott a tekintete körbe-körbe a szobában, mintha a szabadulás útját kereste volna. De hiábavaló volt. Addig nem ment innen sehova, amíg nem szeretett, akármeddig is tartott ez.

5 megjegyzés:

  1. Jesszus... Ahogy azokat a páratlan leírásaidat olvastam az elején, egészen elfeledkeztem a figyelmeztetésről; csak akkor kapcsoltam, mikor Hyosang egyszer csak bekattant. Valóságként emlékezett olyanra, ami meg sem történt, és teljesen logikus és indokolt volt számára annak a szörnyűségnek minden mozzanata, ahogy valóban kezelik a dolgokat az ilyen betegek.
    Igen, tudom, az igazi szörnyűség csak most jön, de annyira valódinak tűnt minden apró pillantás, rezzenés...
    Nem szép a téma, és őszintén szólva nem is szeretem az erőszakot, de egyszerűen magába szippant a világod, ahogy ezt az egész történetet lefested.
    Türelmesen várom a folytatást! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!!
      Úgy örülök, hogy ezt a történetemet is elolvastad! ^^
      Jó látni, hogy jól elképzelhetőnek találtad és hogy tetszettek a leírások. :) Hát igen, Hyosang kicsit megkattant a történet közepére. XD És igen, a java csak most jön... Szegény Ikje. :(
      Igen, ez egy nagyon ronda téma. Én sem vagyok az erőszakosság híve amúgy (jó, akiket utálok, azokat megverném kicsit XD), de valamiért van bennem valami mánia, hogy szeretem elborzasztani meg ilyeneken elgondolkodtatni az olvasóimat. :'DDDD Úgy éreztem, hogy ez a téma amilyen valós, olyan hátborzongatóan is érinthet sokakat, mert nem mindenki tapasztalja a saját bőrén az ilyen erőszakos őrületet, és így egyszerre ijesztőnek, szinte hihetetlennek és szomorúnak (legalább is nekem) hat ez a téma, mikor valaki olvas róla. Szadó vagyok az olvasóimmal ergo. :( :'D
      Még egyszer köszönöm, hogy elolvastad és a kommentedet is. ^^
      Igyekszem hamar hozni a folytatást. ^^

      Törlés
  2. Oooooooh! Itt is itt vagyok! Írnék egy regényt, de olyan fáradt vagyok, szóval csak nagy vonalakban leírom, hogy mit gondolok, pedig többet érdemelne ez a mű. :D
    Megint e/3 és full csicsa. XD Elején nehéz volt visszaszoknom az Uránusz miatt, de csak két bekezdésik tartott ez körülbelül. Szóval a régi Nárcisz drága visszatért, odaadó csodálattal beszélt a virágokról és... IKJÉRŐL! Úr isten, mennyire megragadtad, és itt volt előttem, hogy milyen ember, és az a leírhatatlan dolog, ami megfog benne... na, te azt is le tudtad írni. xD Durva vagy asszony, nagyon durva. :D
    Amúgy iszonyatosan tetszett ez a gomolygó egyre csak feszültebb hangulat. És huuuhh... amikor leültek a kanapéra, már tudtam, hogy ott vége mindennek. Ahogy Hyosang bevallotta az érzelmeit lassan, úgy izgultam én is, már vártam, hogy mikor fog robbanni, nagyon jól belevitted ezt a feszültséget csupán a szavakkal játszadozva. Ügyes vagy. :D Azonban Hyosang karaktere ijesztő pszichopata és elvetemül, de jóóóó. :D Mármint ha ismerném, biztos elkerülném, de jól átadod ezt a borult elmét és a kettősséget benne. Hyosang egy jól leírt karakter, még ha negatív is benne. :D De Ikjee hahajajajjj az a rész, amikor a hajába túrt és a tévé elé állt, az annyira itt volt előttem. Az egész jelenet, ahogy Hyosang reménykedései lassan elvesznek, s Ikje agya kattog ezerrel. :D Nagyooon jó volt az a rész.
    Viszont egy dolgot nem értettem, vagy csak nem tudom. Az, hogy Ikje és Hyosang lefeküdt-e vagy sem. Én először úgy gondoltam, hogy Hyosang csak elképzelte, milyen Ikjével, de aztán meg mondta, hogy meg is történt. Én ezt annak tudom be, hogy már annyira vágyakozott utána, hogy valóságnak hitte a fantáziálásait, szóval tényleg bekattant és elmegyógyintézetben lenne a helye. :D Szóval nem tudom, majd a következő részben kiderül. DE szegééééény Ikjeee... tudod, hogy szeretem, és ezt teszed vele (és még én vagyok a gonosz. xD Te vagy az, asszony! TE!)
    Na, végül is tetszett a történet, nagyon jól átadtad a beteg ragaszkodó és kattant Hyosangot, szépek voltak benne a leírások, bár csicsa itt-ott néha sok volt. :D De ez vagy te, és én szeretem a te stílusod, és némelyik mondatod, olyan jól megfogott és jó volt és ahhhhh... :D
    Na, sziaszia!

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, jaj még mindig ott van a faszom a kilincsen, jaj jaj! Tényleg nem e/3, csak túlságosan beszívtam... xDDD Bocs. :D

      Törlés
    2. Szia, No.1 olvasóm! :D Örülök, hogy ezt a történetemet is elolvastad! :)
      Azt már megbeszéltük, hogy igen, ez nagyon nem E/3! XDDD De nem baj, fáradt voltál kicsikét, mikor ezt írtad :D Azon viszont kicsikét elszomorodtam, hogy full csicsa lett, tekintve hogy egyáltalán nem szántam olyannak, egyszerűen így jöttek a gondolatok :o *reménytelen*
      Ja, próbáltam Ikjét szépen megragadni, örülök, hogy azért sikerült. XDD :D
      Amúgy meg fura, de nekem pont a kanapés rész tetszik így utólag a legkevésbé. x_x Az eleje még egészen tetszik, de ahogy halad előre a történet, úgy vagyok egyre kevésbé megelégedve vele... Remélem, a következő fejezet összességében jobban fog tetszeni magamnak. :'DDD
      De igen, próbáltam nem nyomban lelőni, hogy Hyosang kattant, hanem szép lassan, hogy sokkolóbb legyen. XDDD Bizony, szegény Ikje kínlódott, mert Hyosang szerette, de ebben a történetben meg Ikje egy homofób szar. XDDD
      És igen, teljesen jól gondolod. :D Nem feküdtek le, Hyosang csak fantáziált, és az, hogy valósnak hitte a képzelgéseit, az is egy jel, hogy zárt osztályra való.
      De nem is vagyok gonosz!! :( Annyira...... :'D
      Köszönöm, hogy elolvastad és hogy írtál kommentet is. :) Örülök, hogy bejöttek a karakterek és a leírások is, még ha kicsit túl is csicsáztam X'DDDD

      Szia!! :)
      U.i.: Kijavítottam az elírásokat, amiket észrevettél. :D

      Törlés