2015. március 26., csütörtök

Jácint

Itt egy újabb kikelet, de Baekhyun máig nem tudta elfelejteni a volt szerelmét.





            Kora tavasz volt. A nap selymes szeretettel simogatta Baekhyun hátát, énekesmadarak csiviteltek, ahogy vidáman ugrándoztak a még kopaszon szégyenkező fákon, s a szél száraz, friss lehelete fűszeres virágillattal vegyült.
Baekhyun ott térdelt a kertben az egyik virágágyás előtt, és a bágyadtkék, kecses jácintokat figyelte. Fáradt volt. Még csak délután kettő volt, de már semmihez sem volt kedve. Aludni akart, az elemésztő sötétben lenni egyedül a meleg, puhán szerető ágyában, és mindent elfelejteni, semmit sem érezni órák hosszára.
Napok óta alig mozdult ki a házból, és most sem tette volna ki a lábát, ha nem hívogatták volna a napsugarak olyan szívélyesen, mikor kinézett az ablakon. Engedett végül az arany ujjak csalogató intéseinek, és rövid időn belül az édesanyja egyik féltve gondozott ágyása előtt találta magát.
A talaj apró, kemény göröngyei élesen vájtak a lába csupasz bőrébe, de nem különösebben tudta érdekelni, ahhoz túlságosan el volt mélyedve a gondolataiban. Évekkel ezelőtt egy ugyanilyen lenge, ifjú tavaszi napon üldögéltek Kyungsoo-val a verandán, és nézegették a virágokat. Aznap ugyanolyan vad pajkossággal pofozta az arcukat a szél, és a nap is olyan anyásan mosolygott, mint ma.
És ugyanolyanok voltak a jácintok is. Ugyanilyen törékeny tökéletességben remegtek, ahogy a szél szemtelenkedett velük. Otrombán sértegette őket, de a virágok nem csattantak fel, nem keseregtek, még csak meg sem szólaltak, csak tűrtek néma mártírokként. Az sem szomorította el őket, hogy Baekhyun mit gondolt róluk, pedig elég hangosan mondta ki a véleményét ahhoz, hogy a minden csínyre kész szél kárörvendőn sziromfülükbe suttoghassa.
- Nem kifejezetten szeretem a virágokat – rántotta meg akkor a vállát nemtörődöm módon. Kyungsoo meglepetten kapta rá kerek földszemeit.
- Miért? – kérdezte csodálkozva. – Szerintem gyönyörűek. Órákig tudnék itt ülni, és csak nézni őket – tette hozzá egy halvány, félénk mosollyal.
- Olyan álszentek... – motyogta meggyőződéssel Baekhyun, és a szeme sarkából látta, hogy Kyungsoo tekintete meredt figyelemmel függ az ő arcán. Elnézett a napszínű nárciszok és a zöldesfehér csillagként szerénykedő téltemető felé, és lassan megrázta a fejét. – Ugyanolyanok, mint az emberek. Kinyílnak neked, teszik a szépet egy pár napig, elvakítanak a színükkel, elbódítanak az illatukkal, aztán önzőn elfonnyadnak, és jövőre már másnak nyílnak ki...
Kyungsoo csendesen kuncogni kezdett.
- Annyira nem érdekelnek a virágok, hogy nem is tudod, hogy legtöbb virág minden évben ugyanott előjön?
Baekhyun duzzogó mosollyal fordította vissza a tekintetét Kyungsoo felé. A fiatalabbik szélesen mosolygott rá, ahogy mély szemei kihívóan fürkészték az arcát. Baekhyun zsörtölődve taszított egyet a vállán.
- Ne nézz rám ilyen hülyén, a virágaidat stíröld inkább – kacagott Baekhyun tettetett megrovással. Kyungsoo szelíden mosolyogva bámulta pár pillanatig a papucsát, aztán a térdére könyökölve elmélyült a kert cifra kavalkádjában. – És most komolyan azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? De attól még nem minden virág jön elő minden áldott évben. Túl gyakran van olyan, hogy kiveszik egy virág... És ezért mondom, hogy olyanok, mint az emberek. Elhitetik veled, hogy mindig itt lesznek neked, aztán egyszer csak hiába várod őket vissza. Átvágnak...
Kyungsoo nem válaszolt egy kis ideig, csak szótlanul meredt a nárciszok irányába, miközben a szél kedvesen borzolgatta a tincseit.
- Szerintem örülj az embereknek, amíg veled vannak. És a virágoknak is – szólalt meg végül csendesen.
Egyszerre néztek össze. Kyungsoo arca most komoly volt és tűnődő, és tekintete örvénylőn ette bele magát Baekhyun elméjébe. Nem volt képes elnézni, de nem is akart. Kyungsoo maga is egy virág volt, de Baekhyun még nem tudta volna eldönteni, milyen fajta. Csak azt látta, hogy zsenge, kedves és szeretetreméltó, de sok ember számára valószínűleg egyáltalán nem feltűnő.
- Én örülök nekik – válaszolta halkan Baekhyun. Valahogy nem tűnt helyénvalónak hangosabbra formálni a szavakat ebben a madárcsicsergéstől visszhangzó, süvöltő csendben. – Csak előbb-utóbb úgyis otthagynak – mire végigmondta, a hangja lenge suttogássá fakult, de valahogy mégis tudta, hogy a másik tisztán hallotta minden egyes szavát. Kyungsoo pupillái fürkésző éjlepkeként csapongtak az arcán, és végül megállapodtak az ajkain.
Hirtelen feltámadt a szél. Erőszakosan Baekhyun szemébe csapta barnára festett tincseit, és ő hallotta, ahogy a fák hajlongva, susogva bókolni kezdenek egymásnak. Kyungsoo lassan Baekhyun vállára tette a kezét. Súlyos volt az érintése. Puha volt és határozott, de a súly érzése valószínűleg sokkal jobban tudatosult Baekhyun elméjében, mint az ésszerű lett volna.
Kyungsoo szomorú, bársonyos megértéssel mosolygott rá, s Baekhyun gyomra a tengerek legmélyére süllyedt, ahogy a másik ujjai finoman cirógatni kezdték a vállát.
- Sok emberrel szerezhetsz szép emlékeket. De akik csak úgy otthagynak, azok sosem szerettek igazán.
Baekhyun lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. A gerlék huhogtak a villanypóznán, ahogy a nap éltető fényében sütkéreztek, s egy légy is elsuhant zümmögve pont a füle mellett, de nem hallotta őket. Csak az erős ujjakat érezte a vállán, és egyetlen mondat kongott a fejében, mint egy ősöreg verkli: „Akik csak úgy otthagynak, azok sosem szerettek igazán...”
Kinyitotta a szemét. A jácintok továbbra is a szél erőszakos lökéseitől hánykolódtak a virágágyás közepén. Olyan gyönyörűek voltak és olyan hazugok. Baekhyun undorodva figyelte vergődésüket.
Előredőlt. Felemelte a kezét, de aztán tétovázva visszahúzta. Pár pillanatig csak csendben nézegette a virágokat, aztán lassan előrehajolt és megszagolta őket. Többször, mohón szívta be az átható illatot, betöltötte a tudatát, szinte érezte a szájában a virág ízét. Lassan megtelt a szája nyállal. Kínlódva nyelt egyet, és viszolyogva meredt az égszínű kelyhekre.
Gondolkodás nélkül odakapott, és letépett egy tő jácintot. Az apró kis hagyma lágy roppanással szakadt ki a fekete föld védő öleléséből. Óvatosan megtapintotta a leveleket és a virágszirmokat. Az egész növény kemény volt, szívós, rugalmas és mégis olyan nevetségesen törékeny.
Letépkedte a leveleit, és vékony csíkokban szétszabdalta őket. Az ujjai és a tenyere hamarosan ragadni kezdtek a csípős, átható szagú nedvektől, és a levelek nemes smaragdzöldre festették a körmei fehérjét. Két ujja közé fogta a virágkelyheket és kettétépte őket. Aztán még kisebb darabkákra, akkorkákra, hogy már a körmeivel sem tudta volna apróbbra vagdosni őket, aztán az egészet széjjelmorzsolta a tenyerében. Sötétkékre fonnyadt, ragadós sziromszeletkék hullottak ki végül a kezei közül.
Lenézett az ágyásban elszórt darabokra, melyekről már senki sem tudta volna megmondani, hogy egykor egy jácint voltak, és a szél hahotázva dobálta őket szerteszét.
 Baekhyun nem volt elégedett, és nem volt szomorú. Üresnek érezte magát. Egy hús és szervek nélküli csontváznak. Egy fa és nedvek nélküli korhadt kéregnek. Egy tő nagyképű, álszenten illatozó írisznek, akit arrafelé hajigál a szél, amerre kedve tartja.
Felnézett a derűsen világló égre, és nyomban össze is rándultak a szemei. Túl élénk volt, túl vakító. A vadul lüktető kékség magával akarta rántani, új tájak, új élmények felé csalogatta. Elkapta a tekintetét, nehézkesen feltápászkodott, és habozás nélkül visszasietett a házba.
Hidegebb volt odabent, mint az udvaron. Borzongva tette keresztbe a karjait a mellkasa előtt, de nem akarta felkapcsolni a fűtést. Bemászott inkább az ágyába. Forróságra vágyott, megértő lágyságra lett volna szüksége, de a takaró barátságtalan és kemény kelletlenséggel ölelte körül.
Összegömbölyödve vacogott, s minden gondolatot próbált kizárni a fejéből, de egy a jeges űr végtelenségével csillogó szempár ott lebegett, ott égett az agytekervényeiben, és képtelen volt elűzni. Üvölteni akart rá, megütni, darabokra szedni, széttaposni, hogy hagyja végre békén, de akármilyen indulattal is kapott utána, újból és újból átpergett az ujjai között, mint a homok.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy a virágok olyanok, mint az emberek? – kérdezte Kyungsoo reszkető dühvel. Meg se várta, hogy Baekhyun válaszoljon, már folytatta is. – Tudod, hogy te milyen virág vagy? Egy írisz. Egy kicseszett, gigerliskedő írisz. Csodálatos vagy, elragadóak a színeid, különleges a formád, szinte irreális, hogy létezzen ilyen gyönyörű virág. Csak egyet kellett szippantanom belőled, hogy örökre megmérgezz, és én önként mérgeztem magam veled éveken át, én bolond, és mégis miért? – Kyungsoo hirtelen közelebb lépett hozzá, ő pedig önkéntelenül is hátrébb csúsztatta a lábait. Talán az rémisztette meg leginkább, hogy Kyungsoo nem üvöltött, nem ütötte meg, de mintha még csak megrázni se akarta volna. Mindig csak a szemei beszéltek, és most is egyedül a tekintetében tomboló sötét tengeri vihar jelezte, hogy mi zajlik a lelkében. – Miért? Hogy aztán a végén eldobj, mint valami rongyot, hogy ugyanabban a fényben tetszeleghess mindenki előtt, mint addig. Hogy ne egy értéktelen, rothadt csökevénynek tűnj a sok köcsög szemében, hanem egy különleges, elbűvölő, ereje teljében lévő virágnak...
Baekhyunban felforrt az indulat. Önző volt Kyungsoo, mindig is az volt. Nem beszélhet így vele, nem érdemli ezt meg, pláne nem pont őtőle, aki mindig azzal áltatta, hogy őt szereti legjobban a világon, és valójában mégis annyira elhanyagolta...
- És te? Te milyen virág vagy? – fröcsögte gyűlölködőn. Kyungsoo mintha meglepődött volna, talán Baekhyun undortól összehúzott szemöldöke döbbentette meg ennyire, vagy az is lehet, hogy a hangját élesítő tömény ellenszenv. – Egy apró kis jácint. Csoportokban, ha a barátaiddal vagy, lehet, hogy felfigyelnek rád, de önmagadban egy kis senki vagy. A kutya sem venne észre, nincs se színed, se méreted, és eredetiséged se valami sok. Jelentéktelen vagy és gyenge, de azt hiszed, hogy tiéd a világ. Nevetséges vagy, az is maradsz, Do Kyungsoo. Az illatod előszörre egészen bódító, de pontosan ennyi, ami érdekes benned.
Maga sem tudta, honnan jöttek ezek a gondolatok, vagy hogy mennyire voltak igazak, de kimondta őket. És Kyungsoo tompa, fásult megvetéssel nézett vissza rá, mielőtt végleg kilépett volna az életéből.
Byun Baekhyun ott feküdt a takarója alatt, és úgy reszketett, mintha még mindig a tél uralta volna odakint a világot. Aznap nem tudott elaludni, sem délután, sem az éjszaka.


Pár nap múlva vasszínű, borongós napra ébredt Szöul lakossága. Az ázott föld átható szaga és a hűvös, vizes levegő frissessége keveredett Baekhyun orrában, ahogy az egyetemre igyekezett.
A reggeli csúcsforgalom káoszában mindig szinte elveszettnek érezte magát. Harmatos autók pufogtak egymás mögött türelmetlenkedő zajjal, rozoga buszok ajtói csikordultak, ahogy az utasok sietve fel- és leugráltak a járművekről, és a járókelők egymást majd’ fellökve szlalomoztak végig az esőszeplős járdákon.
Baekhyun ebben a lázas rohanásban sosem figyelte meg különösebben a körülötte lévő épületeket és embereket, de egy alacsony, fekete hajú, szénszemű fiút mégis kiszúrt az egyik zebrán átkelő tömegből. Elmentek egymás mellett. A fiú egy talán nagyjából vele egykorú, magas, nyurga, telt ajkú férfi kezét fogta, és rá sem nézett Baekhyunra.
És az emberek szorosan összetömörült masszájában Baekhyun nem jelentéktelen kis jácintnak látta Kyungsoo-t, hanem sudár jegenyének.

10 megjegyzés:

  1. Na ne... Azt hittem, hogy tavasz: szép és jó és kellemes, erre tessék, mit kapok? Számíthattam volna rá. Egyértelműen erre kellett volna számítanom.
    Amúgy annyira láttalak mind a két karakterben téged. Ez az egész történet te vagy és... úr isten. Elképzelem, mikor anyukáddal kertészkedsz és a többi, semmi köze a történethez, mégis van, és... mmmm... Annyira durva minden egyes mondat benne. A párbeszédek megvetően fröcsögnek és mégis fájdalmasan igaznak tűnnek. Sértettek és leírhatatlanul szomorúak. Nekem nagyon tetszett ez a kis szösszenet, és a mondanivalója is... Szegény Baek és szegény Soo... És még én vagyok a köcsög... :D Te egy egyszerű szakítást is úgy tudsz megírni, mintha nagyobb fájdalom történt volna, mint egy halálnál. Durva.. kész. Annyira tetszettek a karakterek és leginkább a párbeszéd, na meg a leírás és az érzet, amit adott nekem. Ah, inkább feladom, hogy elmagyarázzam, mert úgy sem tudom szavakba önteni.
    Köszönöm szépen.

    Kiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megint írtál véleményt, és örülök, hogy tetszett ez az iromány. :)
      Asszem túl jól ismersz, hogy így kiszúrtál engem a történetben X'DDDD
      És igen, pont ezért írtam, hogy nyálnyálnyál. Totál túldramatizáltam, mintha összedőlt volna a világ kb. Kicsit szégyellem visszaolvasni, mikor ilyeneket produkálok. XDD Még ami idegesít, hogy túl sokat írtam valszeg a szélről. Kb minden negyedik mondatban a szelet emlegetem. :D
      De eszerint neked tetszik, és én végtelenül örülök neki. Köszönöm, hogy elolvastad, jó estek a szavaid. :)

      Törlés
  2. Már akkor felkeltetted az érdeklődésemet, amikor írtad, hogy te is írsz, csak "noname" vagy. Tudtam nagyjából, hogy mire számítsak, mert a fogalmazásodból érezni az igényességet, de ilyenre egyébként nem számítottam. Pozítivan csalódom olykor az emberekben, leginkább írás terén, mert manapság meg kell becsülni az olyan írói réteget, akiknek még számít a helyesírás és a szép megfogalmazás.
    Furcsa volt nekem ez a párosítás, mert mindkét fiúnak kifejezetten uke beütése van, de ettől függetlenül még egy bromance kapcsolatot el tudok velük képzelni. Végül is, Kiri által már megszoktam ezeket, hogy furcsábbnál furcsább párosokat kreál:D Én Kyungsoot Sehunnal szeretem leginkább, Baekhyunt pedig Chanyeollal vagy Jonginnal. És kifejezetten örültem, hogy a testi kontaktust nem vitted túlzásba, a történet bánta volna, mert ez így egyszerűen gyönyörű volt.
    A hasonlatok is borzasztóan tetszettek, egyedi fogalmazásod van, szerintem senkinek nem jutott volna eszébe egy ilyen szösszenetet kitalálni. És amikor mindkét fiú egy virághoz hasonlította a másikat... ejj, gyönyörű volt!:)
    A továbbiakban is szeretnék még tőled is olvasni ilyen csodás irományokat.
    Sok sikert!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen, hogy elolvastad a történetet, nagyon jól esnek a szavaid, hogy ennyire tetszett. :)
      Igazából eredetileg Baekyeol sztori lett volna ez, de aztán úgy éreztem, hogy Kyungsoo jobban illene ide, mint Chanyeol. Nem tudom igazából megmagyarázni, miért, de ő valahogy beleégett ehhez a sztorihoz a fejembe. XD Amúgy én személy szerint nem kifejezetten szeretem a seme-uke dolgot, mert olyanok fakadnak többnyire belőle, hogy az uke kislány férfi testben, a seme meg hűvös, szadista idegbeteg. :'D Jobban szeretem olyanra megalkotni a karaktereket, hogy a dominancia meg a behódolás kb. egyenlő arányban van bennük keverve, de ez már csak az én hülyeségem, hogy így "egyenlősködök". XDDD
      Köszönöm szépen a szép szavakat, nagyon örülök neki, hogy így megfogott ez a kis történet. ^^
      Amúgy ha már további irományokról van szó, már hónapok óta fejemben van egy folytatásos EXO-s történet (thriller/történelmi témában), amiben Chanyeol meg Kyungsoo lesznek a főszereplők (meg talán Zitao? de lehet hogy Zitao helyett más lesz, még eldöntöm), de nem yaoi, még csak szerelmi szál sem lesz benne (jó, lesz, de nem az lesz a lényeg), ez inkább ilyen "kegyetlenül megkínzom szerencsétlenek lelkét"-féle sztori lesz. XD; (Tudom, rettentő sokat elmondtam ennyivel a történetről. XD)
      És köszönöm a jókívánságot is. :) Remélem, hogy ha lesz kedved más történetemet is elolvasni, az is tetszeni fog. ^^

      Törlés
  3. Szia!
    Szemeztem már egy ideje a posztjaiddal, és Kiri is csupa jót mondott rólad, így gondoltam, beleolvasok.az alkotásaidba - most pedig már sajnálom, hogy nem tettem meg sokkal korábban. :-)
    Elképesztően gazdag a szókincsed, kifejezőek és egyediek a képeid, a hangulat pedig magával ragad, és nem ereszt. Nem tudom, mióta írsz, de lenyűgöző, ahogy csinálod. :-)
    A virágokat pedig én is nagyon szeretem, mégsem jutott volna soha eszembe, hogy hozzájuk hasonlítsak egy embert. :-)
    Szóval... szereztél egy új olvasót, és egyben egy csodálót. Szívből kívánok sok sikert a folytatáshoz! <3

    Ézemi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy elolvastad a történetet, örülök, hogy ennyire tetszett! ^^ Amúgy nem emlékszem, mióta írok, irkáltam régen (értsd: úgy hat-hét-nyolc éve) mindenféle wtf animés fanfictionöket, de úgy istenigazából tavaly augusztus óta kezdtem el saját történeteket írni.
      Köszönöm szépen a szép szavakat, bár bevallom, kicsit zavarba hoztak, mert úgy érzem, hogy nagyon van még hova fejlődnöm, és hogy nem érdemlek meg ilyen dicséretet. De igyekszek, hogy a további történeteim is tetsszenek neked. :) Köszönöm a kommentedet!

      Törlés
  4. Unnie~ *zokogva ledől az ágyról*
    *visszamászik a gép elé*

    Amikor azt írtad, ezt elolvashatom, már előre örültem, mert ritka az ilyen. Ígértem, hogy írok véleményt is, és nem szoktam megszegni a szavam. Az más, hogy nem is bírnám ki bármilyen megjegyzés nélkül.
    Szóval van egy Baekhyun és egy Kyungsoo, akik oltári jó páros, de ugyanolyan ritka is. (Egyenes arányosság, he!) A virágoskert ötletéért áldalak. Nem tudom, hogy miért panaszkodsz, amikor ilyeneket - ILYEN MESTERMŰVEKET - alkotsz. Folyamatbban... Így újra és újra és újra. Én ezeknek kb. 20%-át, ha elolvashatom, amit sajnálok is. Majd ha nagyobb leszek, és túllépek a korhatáros kikötéseiden, rájuk vetem magam. 18. születésnapomon első dolgom lesz minden írásodat elolvasni, és nem viccelek, nem is túlzok. Tudod jól, hogy komoly vagyok - majdnem annyira, mint az esetek nagy részében.
    Visszatérve a pároskánkhoz és a virágokhoz... Az ötlet szuper, a kivitelezés zseniális. Imádom a leírásaidat, mondam már? Persze, hogy mondtam már! Még sokszor fogom is, törődj bele ebbe is. A metaforáid, a hasonlataid, a rengeteg megszemélyesítés és... és tökre egy irodalomórán érzem magam, ahol alá kell húzogatni a tankönyvben színessel a sorokat, aztán mellé is kell írni, hogy az mi, mert ha nem, a tanár nem hiszi el, hogy tudod, mi az. Pff...
    Röviden nem tudok betelni veled. Sem az írásoddal. A stílusod folyamatosan magába szippant, és nem tudok kiszabadulni.
    Baekhyun egy kicsit sajnálom, hogy őszinte legyek. Nem érzek iránta konkrét szánalmat, mert nem hagytad, de azért sajnálom. Főleg a sorsát.
    A két kedvenc jelenetem: amikor Baek széttépi a jácintot, és amikor újra látja Kyungsoot. Gyönyörűen és kifejezően írtál le mindent, de ez a kettő igazán közel áll a szívemhez.
    Nem hiszem, hogy tudnék többet írni ebben a véleményben. Valahogy mindig visszakanyarodok oda, hogy CSODÁLATOS vagy és REMEK és UTÁNOZHATATLAN és LENYŰGÖZŐ és TISZTELETRE MÉLTÓ (ezt egybe írják vagy külön?) és IMDÁDATOS és ZSENIÁLIS és... és még sorolhatnám tovább.

    Látszik, hogy én vagyok a dongsaeng, te pedig a kaktusz-unnie. <3 Írj még sok olyat, amit elolvashatok~

    Annie voltam :D (úgy ejted, hogy enni voltam XD ez egy vicc... szó-vicc... szavas vicc... áááh)
    Még mindig nem tudok gépelni. :'D Ezt Sami unnietól tanultam... Eh~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És amúgy mi ez már, hogy Baek mezítláb járkál a koszos földön, aztán befekszik az ágyba? ._.

      Valamint még annyit, hogy te egy nárcisz vagy. :3 <-- beszívottmacskafeje
      Csodálatos vagy, figyelemfelkeltő, könnyen megszerethető és egy kertből sem hiányozhatsz~

      Törlés
  5. Szia!
    Végre odáig jutottam, hogy írjak neked.
    Imádom, ahogy írsz, s erre mindig újra és újra rájövök.
    Kevés vagyok én ahhoz, hogy érdemben írjak erről a történetről, mégis próbálok valamennyire értelmes dolgokat is írni. (értékeld a törekvésem kérlek :DD )
    Az a mondat az elején: "Még csak délután kettő volt, de már semmihez sem volt kedve. " Nem tudom, miért, de olyan volt, mintha csak te mondtad volna, nagyon nevettem...szóval már jól indult a történet.
    Imádom, hogy annyira természetközelien írsz, nyilván a történet témája miatt itt ez különösen passzolt, de ezt más írásodnál is megfigyeltem, és nagyon-nagyon tetszik. Gyönyörű képeket használtál párat ki is gyűjtöttem magamnak, hogy csodálgassam őket.:) Mint pl:szél száraz, friss lehelete; vad pajkossággal pofozta az arcukat a szél; minden csínyre kész szél kárörvendőn sziromfülükbe suttoghassa; Kyungsoo pupillái fürkésző éjlepkeként csapongtak ; stb.
    Két helyen viszont nem voltam kibékülve a szóhasználattal (bár lehet velem van a gond, ez is benne van a pakliban :D ) Az egyik az volt, s ez két helyen is szerepelt:

    "Annyira nem érdekelnek a virágok, hogy nem is tudod, hogy legtöbb virág minden évben ugyanott előjön? "
    "De attól még nem minden virág jön elő minden áldott évben."

    Alap esetben valószínűleg észre se vettem volna, de mivel annyira választékos a szöveg, hogy ez az előjön nagyon elüt. A kihajt, vagy valami hasonló talán szebb lenne. A másik pedig csak apróság:

    "Gondolkodás nélkül odakapott, és letépett egy tő jácintot."
    Ez meg végképp nem tűnt volna fel, csakis a tökéletes közeg miatt nem tudott elbújni, hogy ez inkább kitépett lenne.

    Imádtam nagyon... Csak reménykedem benne, hogy egyszer így fogok tudni írni én is! Köszönöm, hogy olvashattam!

    Xiumaru^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj azt kifelejtettem, hogy tökéletesen passzoltak a virágos hasonlatok a fiúkra, sosem gondoltam volna, hogy ennyire jól össze lehet a virágok morfológiáját, és hangulatát egyeztetni az emberi karakterekkel. Leborulok előtted! :)

      Törlés