2014. december 12., péntek

Kristálytiszta, 4. fejezet

A fejezet tartalmából spoilerek nélkül: Donghyuk, Ikje és Hunchul átpartizzák az éjszakát. Seokjinnak szerelmi bánata van Hyosang miatt, Namjoon pedig szeretné megvigasztalni. Taehyung Taehyungkodik.


1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet





A fejezet szereplői:

Név: Kim Namjoon (김남준)
Művésznév: Rap Monster (랩몬스터)
Születési dátum: 1994. szeptember 12. (20 éves)
  
 Név: Kim Seokjin (김석진)
Művésznév: Jin ()
Születési dátum: 1992. december 4. (22 éves)


 Név: Kim Taehyung (김태형)
Művésznév: V (뷔)
Születési dátum: 1995. december 30. (19 éves)


Név: Shin Donghyuk (신동혁)
Művésznév: Supreme Boi (슈프림보이)
Születési dátum: 1994. április 15. (20 éves)

 

 Név: Choi Ikje (최익제)
Művésznév: i11evn (일레븐)
Születési dátum: 1987. február 19. (27 éves)


Név: Jung Hunchul (정헌철)
Művésznév: Iron (아이언)
Születési dátum: 1992. január 8. (23 éves)


 Név: Jung Taegyun (정태균)
Művésznév: Marvel.J (마블제이)
Születési dátum: 1994. október 19. (20 éves)


Említés szinten megjelenik még:

 Név: Min Yoongi (민윤기)
Művésznév: Suga (슈가)
Születési dátum: 1993. március 9. (21 éves)


Név: Jung Hoseok (정호석)
Művésznév: j-hope (제이홉)
Születési dátum: 1994. február 18. (20 éves)


 Név: Kim Hasum (김하슴)
Művésznév: Lil Cham (릴샴)
Születési dátum: 1991. február 20. (23 éves)


Név: Jin Hyosang (진효상)
Művésznév: Kidoh (키도)
Születési dátum: 1992. december 16. (22 éves)


Név: Kim Sungkyum (김성겸)
Művésznév: Kyum2 (겸이)
Születési dátum: 1994. március 12. (20 éves)


Név: Kang Minwoo (강민우)
Művésznév: DJ Snatch (DJ 스내치)
Születési dátum: 1992. június 12. (22 éves)


Név: Kim Jeonghan (김정한)
Művésznév: Samsun (삼순)
Születési dátum: 1994. január 17. (21 éves)






Hunchul levágódott az Ikje melletti székre arcán egy széles, pajkos vigyorral, és lazán ledobott egy sárgás itallal teli hosszú üvegpoharat maga elé a pultra. Az innivaló egy része fényes löttyenéssel landolt a polírozott fán.
- Na mi van, visszataláltál ide? – kérdezte Ikje unottan, ahogy megszívta a narancsleves poharából kikandikáló csíkos szívószálat, majd jóízűen cuppantott egyet. – Honnan van az a pia?
- Buzult. Láttam, mikor jöttem ki a budiból – mekegett Donghyuk teli szájjal, de félrenyelte a saját nyálát, így köhögőrohamot kapott.
- Hogy mit csinált? – próbálta Ikje túlordítani a súlyosan dübörgő zenét, ami addigra szinte már pépesre zúzta az ütemek bunkósbotjaival az agyát. Felhúzott orral meredt hol Hunchulra, hol a mellét fuldokolva verő Donghyukra, és a kisujjával megpucolta a fülét. – Az istennek dübög ez a fos ennyire, szart se hallok tőle...
- BUZULT! – hajolt Donghyuk Ikje füléhez olyan hévvel heherészve, mint egy tizenhárom éves kislány, mikor a barátnőjére ránézett véletlenül a fiú, aki tetszik neki. Vígan tapsikolt párat, aztán a pohara után nyúlt és belekortyolt. A fele az állán folyott le.
- Ki buzult? – érdeklődte meg ártatlanul Hunchul a pohara tartalmát szaglászva, mit sem törődve azzal, hogy az előbb a pultra loccsantott italtócsa szapora csöppökben csordogál a farmerjére.
- Ez az, üvölts még te is a fülembe – kiabálta Ikje Donghyukra figyelmen kívül hagyva Hunchul kérdését –, amúgy sem fáj még eléggé a fejem... És te buzultál Donghyuk szerint – fordult végül Hunchulhoz.
Hunchul tökéletes márványarcára különös grimaszt vésett a felháborodás.
- Ééén? Buzulni??? – tátogott Hunchul döbbenten, és az arcán villogva átvonuló neonfényektől úgy festett, mint egy génmanipulált, foszforeszkáló aranyhal. – Te vádolsz engem ilyenekkel? Te boszorkányokkal jársz szobára egy női mosdóban, bazeg! – grimaszolt undorodva. – Azt hallottam, hogy itt a női vécében még a plafonról is használt tamponok lógnak, fúj... És amúgy meg nem buzultam!
Most Donghyukon volt az elképedés sora.
- Neked nincs szemed! Kurva jó nő volt az a csaj! – rázta az ujját elkerekedett szemekkel, mint egy elromlott ingaóra. Ikje visszavonulót fújt és inkább kimerülten a pultra borult, hogy valamennyire kivonja magát a vita kereszttüzéből. – És láttam, hogy valami csinifiúkával flörtölgetsz, ezt le nem mosod most magadról!
- Kurva jó nő? Hát ha neked a krumpliorrú törpék jönnek be, hát egészségedre... – forgatta meg a szemét Hunchul flegmán, ahogy lezseren rákönyökölt a pultra. – Flörtölgetni meg ő flörtölgetett velem, én nem mondanám, hogy nagyon bátorítottam volna...
Ikje felemelkedett és fáradtan megdörgölte a szemét. Kinyújtózott.
- Tudod, ha elfogadtad a piát és nem mondtad neki, hogy nem vagy buzi, csak beszélgettél vele tovább, az eléggé bátorításnak számít... – szólt hozzá a témához hanyagul. Hirtelen mintha észrevett volna valamit a poharában, így összehúzott szemmel próbálta a fény felé tartani.
Hunchul komolyan meglepődött.
- Igen? – nézett maga elé a homlokát ráncolva és a szemét összeszűkítve, mint aki nagyon erősen gondolkozik.
- Igen – vágta rá Donghyuk. – Szóval valld csak be, hogy tetszett a pasas, Ikje meg majd szolgál tanáccsal a kapcsolatolo... kapcsl... kalocsa... a kalpocsakotokat ill... illet... kalpocsakotokról.
- Szeretem az ártalmatlan homofóbiátokat, de tényleg – röhögött fel Ikje meghatározhatatlan arckifejezéssel rázva a fejét, mint aki nem tudja eldönteni, hogy sértve érezze-e magát vagy sem. Közben kínlódva kihalászott egy muslincát a narancslevéből, és elpöckölte valamerre a tánctér irányába. – Mindenki esetében vicces, ha szereti a pasikat, csak nálam nem. Totál meg vagyok hatva.
- Áhh – legyintett Donghyuk –, Neulkje hyungból csak egy van. Neulkje hyung akkor is kúl, ha transzvesztitákkal smárol.
- De én nem...
- De most képzeld el Hunchul hyungot, amint egy másik pasival ölelkezik, meg összebújik, meg faszom se tudja, mit csinál. Nincs bajom a buzikkal, de csak belegondolok, és elröhögöm magam.
Ikje egy pillanatig fásultan meredt Donghyuk arcába.
- Én azon röhögöm el magam, ha belegondolok, hogy volt nő, aki ilyen kibebaszott részegen megengedte neked, hogy a lábai között nyúlkálj.
Hunchul prüszkölve kifújta a levegőt és kétrét görnyedve hahotázott.
Donghyuknak esze ágában sem volt nevetni, de Hunchul annyira jókedvűen csapkodta a bárpultot, hogy hiába küzdött ellene, akaratlanul is kissé felfelé kunkorodtak telt, rózsaszín ajkai. Összecsücsörítette a száját és büszkén kihúzta magát.
- Tudatom veled, hyung, hogy mindkettőnknek nagyszerű élményben volt része.
- Képzelem... – mosolygott rá szemtelenül Ikje. Hunchul előhalászta a zsebéből a telefonja vászontokját és belefújta az orrát.
- És egyébként nem csak a kezem volt odalent – tette hozzá Donghyuk sejtelmes vigyorral.
Ikje Donghyuk arcára kapta a tekintetét és széthúzott szájjal, orrát ráncolva grimaszolt. Rángott párat a szája, mintha mondani akart volna valamit, de aztán inkább csak megrázta a fejét és a pultot kezdte szugerálni.
- Nem kértünk részleteket, Dingdingdonghyuk – mondta ki Hunchul a hyungja gondolatait lassan és kimérten, erősen a fiatalabbik finoman ívelt szemeibe bámulva.
- Tudom. De ha ti gonoszkodtok velem, akkor én miért legyek kisangyal? – tette szét a kezeit a legfiatalabbik a tenyerével felfelé. Hirtelen a szeme sarkából észrevette, ahogy Ikje keze nesztelenül siklik a pohara felé. Meglepve csúsztatta arrébb az üveget. – Ne pályázz a piámra, hyung. Amúgy is kocsival vagy, nem ihatsz alkoholt.
- Kell a fenének a piád, főleg hogy nem merem elképzelni, hogy hol járkálhatott ma este a nyelved... – húzta össze Ikje feddőn gyér szemöldökét. – Csak már annyira részeg vagy, hogy attól tartok, hogy nem fogsz így a saját lábadon hazamenni. – Most már merészebben nyúlt a pohár felé, de a fiatalabbik erélyesen a kezére csapott. Ikje és Hunchul egyszerre tátotta el a száját.
- Még mit nem! Akkor iszok és annyit, amennyi jólesik – hőbörgött Donghyuk, azzal egy hajtókára kiitta a pohárban lötyögő átlátszó alkoholt. Sebesen, égetőn folyott le a torkán. Már egyáltalán nem érintette jól a szervezetét, keresztbe állt tőle a gyomra, de nem akarta, hogy Ikje úgy pesztrálja, mintha az apja lenne. Vagy a nagyapja.
Hunchul megróvón szorította össze a száját, de Ikjének egyetlen izma sem rándult. Pár pillanat erejéig csak néma undorral az arcán meredt el az egy ütemre tántorgó emberekkel teli táncparkettre. Aztán felsóhajtott.
- Jól van, ne aggódj, nem foglak félteni, felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz. De egyet jól jegyezz meg, Shin Donghyuk. Nem érdekel, ha ma éjszaka valami bokorban vagy egy eresz alá bújva alszol valahol a főút mentén a hólében dideregve, nem fogok érted menni – nézett komolyan Donghyuk szemeibe.
- Nem is kell, mert haza tudok majd menni – válaszolta a fiatalabbik inkább csodálkozva, mint sértődötten. – Te állandóan miattam aggódsz, hyung. Tudod, mit mondok mindig. A hosszú élet titka: nyugi!
Ikje lehunyta a szemét. Donghyuk rázkódott a nevetéstől.
- Tudod, hogy mindig még idegesebb leszek, mikor ezt mondod – vetett egy fanyar mosolyt Donghyukra. – De ha már itt tartunk, valaki mondja már meg, hány óra. Lehet, hogy már mennem kéne.
Hunchul hosszas kínlódással kiráncigálta szűk nadrágjából a mobiltelefonját.
- Hajnali fél kettő – jelentette be, aztán egy papírzsebkendőbe csomagolta a telefont és szuszogva visszagyömöszölte a zsebébe.
Ikje felhajtotta a maradék narancslevét és ruganyosan felpattant a helyéről.
- Tényleg mennem kell, holnap... vagyis izé, ma szegény Hasum még azt veszi észre, hogy nem vesz észre.
Megígérte Hasumnek, hogy segít neki a költözködésben.
- Mmm, Hasum... – bazsalygott Hunchul álmodozva, valószínűleg egy szebb jövőt elképzelve magának a csinos lánnyal.
- Csak ne csorgasd rá a nyálad, nem ilyen csövesekhez való, mint te vagy – gúnyolódott Ikje. – Amúgy milyen piát kaptál a buzi haverodtól?
Hunchul kuncogott.
- Nem a haverom. De limonádét kaptam tőle, miért? – kérdezte aztán csodálkozva.
- Limonádét... – Donghyuk a szája elé kapva a kezét, idétlenül csúfolódva vihogott.
- Ihatok belőle pár kortyot? Nagyon szomjas vagyok, neked úgyis ott van még, amit otthagytál, mikor elmentél táncolni.
- Persze, igyál csak – mutatott Hunchul lazán a pohár felé. Donghyuk gurgulázva böffentett.
Ikje ivott pár jóízű kortyot a limonádéból, aztán visszatette a poharat Hunchul elé, és sóhajtva megtörölte a száját a keze fejével.
- Nem rossz. Kicsit talán túl édes, de nem rossz – bólogatott a szemöldökét felhúzva. – Kösz, Hunchul, ez most kellett. De én most tényleg megyek, mert nem fogok tudni időben felkelni. Érjetek haza rendben, és Donghyuk – hajolt le barátjához, és fogta meg a vállát, – ne igyál többet. Kérlek.
Donghyuk pár pillanatig csak homályos tekintettel kutatott Ikje hollószemeiben.
- Jól van, vénember, ne oktatgassál, siess inkább az ágyikódba, nehogy elaludj nekem a volán mögött – legyezgette aztán el Ikje kezét a válláról.
Ikje kuncogva felegyenesedett, és még egyszer végignézett a barátain. Bólintott egyet.
- Hát akkor csősztök – rázott kezet velük, aztán elindult a kijárat felé.
- Csá – lóbálta a karját Hunchul.
- Csá, csöves – rebegte Donghyuk.
Ahogy Ikje vékony alakja eltűnt a táncoló emberek tömegében, Donghyuk keresztbe álló szemekkel a pultra omlott. Már meg se próbálta a józanság látszatát kelteni.
Hunchul lazán a szemébe húzta a horgászkalapját, és a tarkójánál keresztbe tette a karját.
- Baszd, már nekem is úgy hasogat a fejem... – mormogta alig hallhatóan, a szemeit pilledten lehunyva.
- Béna vagy – nyöszörögte Donghyuk a kezét a fejére tapasztva.
- Mert te nem... – vetett Hunchul Donghyukra egy lesajnáló oldalpillantást. – Menten idehánysz nekem, de azért is csak vedelsz tovább. Előre szólok, hogy ha netalántán le találsz okádni, én is le foglak téged.
Donghyuk arca keserves fintorba rándult.
- Fúj már, hyung... – Hunchul felé fordította a fejét, és látta, hogy barátja meredt komolysággal figyeli az arcát. Riadtan próbálta terelni a témát. – De amúgy meg te beszélsz? Két hete Minwoo-val ketten cipeltünk haza, úgy be voltál állva!
- Jól van, na! Megesik az ilyen – vágott vissza Hunchul kicsit ellazulva, aztán jókorát kortyolt az italába, és Donghyuk felé mutatott a pohárral. Nyelt. – Nézd, most limonádét iszok, te meg az előbb is csak röhögtél rajta, mert abban nincs alkohol.
- Ki iszik limonádét, mikor partizni megy és nem vezet, most komolyan? – hitetlenkedett Donghyuk a kezeivel összevissza hadonászva. A következő pillanatban a pohara csilingelve egy nagy marék fényes-csillogó, szilánkos üvegdarává zúzódott a bárpult túlsó felén húzódó kemény, kockás padlón.
A pultos megfáradt tekintettel, de rettenthetetlen sietséggel közeledett Donghyuk felé. Hunchul hatalmasra tátott szájjal, hisztérikusan röhögött.


Ahogy kinyitotta az ajtót, a fény egy pillanatra elvakította Namjoont. Grimaszolva összeszorította a szemeit, és tett pár lassú, bizonytalan lépést előre. A padló jegesen keménylett meztelen talpa alatt. Most jött rá, hogy elfelejtette felhúzni a papucsát. Megállt, a kilincsre támaszkodott és próbált hozzászokni a világossághoz.
- Namjoon? – szólította egy meleg, mézédes, de kissé meglepett hang.
Résnyire nyitotta a szemhéját, hogy felmérje a terepet, de mintha hirtelen ezer nap fénye csapott volna a szemébe és borította volna lángba a szemgolyóit. Fájdalmasan felhorkantva kapta az arca elé a kézfejét. Seokjin állt a mosogatónál az alvós pólójában és egy rövidnadrágban, egyik kezével könyékig a gőzölgő, citromillatú habbal terített vízben. Namjoon kába elméjét elsöpörhetetlen erővel borította el a Seokjinből sugárzó mennyei fényár. Az idősebb fiú széles hátából két fenségesen liliomfehér, kecses, puhatollas szárny tűnt elő, elbűvölő feje fölött pedig mintha aranyos glória ékeskedett volna. És az az arc... Namjoon mindig nagyjából ilyennek képzelte el az arkangyalokat. Ilyen nőiesen finomnak és mégis férfiasan erőteljesnek. Próbált kikandikálni az ujjai közül, hogy még egyszer megszemlélhesse a földöntúli jelenséget, de nem ment. Grimaszba rándultak a vonásai, ahogy újra megbökte az íriszét egy sugárdárda. Seokjin hirtelen halk zavarral felhorkantott.
- Jaj, bocs, nem vettem észre, hogy a szemedbe világít...
Namjoon óvatosan résnyire nyitotta a szemeit. A mennyei fényözönnek híre-hamva sem volt már, egyedül a lámpa sercegett-villogott bágyadtan a feje felett. Meg kéne igazítani benne a villanykörtét. Seokjin időközben teljesen hátrafordult. Enyhe csodálkozással a szemében méregette Namjoont, miközben egy dörzsiszivaccsal erőteljesen vakargatta egy méretes serpenyő belsejét mit sem törődve azzal, hogy áttetsző, lukacsos habpamacsok hullanak szerteszét a konyhapadlóra és a ruhájára. Nem koronázta vörös haját glória, és terebélyes szárnyak sem emelkedtek elő a hátából. A szemei alá mély árkokat ásott a kimerültség, és a haja ziláltan meredezett ezer irányba, de az arcán nyugodt, türelmes derű homálylott.
- Miért nem alszol? Nagyon késő van, holnap zsúfolt napunk lesz – kérdezte Seokjin erőtlenül. Lassan visszafordult a mosogató felé, és belehányta a serpenyőt a forró, mosószeres vízbe. Aztán megfordította és párszor végigsimított a szivaccsal a hátulján is.
Namjoon odatámolygott hozzá. Ahogy a mosogató mellé ért, belelépett egy kisebb tócsa vízbe. Még jó, hogy épp nem viselt zoknit.
- Felébredtem. Nem annyira kényelmes ám a kanapén aludni – kuncogott halkan, miközben nézte, hogy Seokjin elöblíti a serpenyőt, a mosogatótálcára teszi a csöpögő edényt, majd egy narancssárga zsírszeplőkkel telepettyezett tányér után nyúl. – És te miért nem alszol, hyung? Látszik rajtad, hogy milyen kimerült vagy.
Seokjin egy pillanatra halványan elmosolyodott. Aztán ugyanolyan hirtelen el is illant a mosolya.
- Nem tudok aludni. Csak hánykolódok az ágyban – rántotta meg a vállát, aztán megvakarta az orrát az egyik nedves ujjával. – Utálok tétlenül fetrengeni, hát inkább elmosogatok, ha már mindenki lusta volt rá vacsora után.
- Miért nem tudsz aludni? – kérdezte Namjoon meglepetten. Seokjin pont hogy arról volt híres, hogy ha ágyút sütögettek volna mellette se lehetett volna felrázni, és mindig ő volt az, akit elsőnek csaltak ki az ágyból a lanyha reggeli napsugarak.
Seokjin hallgatott egy pár pillanatig. A tányért súrolta eddig, de most megállt a keze és merengve nézett a szivacsra és a sűrű fehér habra.
- Elmondhatok neked valamit, Namjoon? – sóhajtott aztán hirtelen. Namjoon levegője bennakadt a döbbenettől. Csak nem...? Érezte, ahogy a vér az arcába tódul és majdhogynem megszédült, ahogy a reménykedés erélyesen a gyomrába térdelt. Seokjin. Én is annyira szeretlek, drága Seokjin. Elképzelte, ahogy a puha kanapén kisnyulakként összebújva filmezgetnek, mikor épp nincsenek halálukon a napi programözönjük és a folyamatos táncgyakorlatok miatt. Vennének pattogatott kukoricát... vagyis Seokjin venne, mert ő ért a legjobban az ilyesmihez, ő tudja, hogy miből milyen márkát érdemes venni. Az ölükbe tennék a kipattogott apró napocskákat abban a nagy zöld tálban, amiben Seokjin krémeket szokott keverni-kavarni. Készséggel adogatná Seokjin szájába az ízes, sós kukoricagömböcöket, aztán Seokjin boldogan a vállára hajtaná a fejét, és Namjoon érezné, hogy a másik egy-egy kósza, szemtelen kis hajszála csiklandozza a nyakát. De nem szólna miatta, mert nem akarná elrontani azt a tökéletes, álomszerű pillanatot. Vagy sétálnának az utcán. Vagy elbújva csókolóznának a próbák szüneteiben, mikor a többiek görcsbe rándult tagokkal hevernek a földön, és víznyelőként döntik magukba a sokadik doboz energiaitalt. Megremegett a térde még a gondolatra is. – A többieknek nem mernék ilyenekről beszélni. Főleg nem Hoseoknak vagy Yoonginak, tudod, milyenek tudnak lenni – folytatta kis habozás után Seokjin.
Namjoon lelkesedése azon nyomban szét is loccsant a földön, mint egy tölcsér fagylalt. Nem arról van szó. Egyáltalán nem. Nem baj, valószínűleg csak félénk. Seokjin már csak ilyen.
- Persze, hyung, tudod, hogy számíthatsz rám – mosolygott Seokjinra félig őszintén, félig csalódottan. Elképzelése sem volt, miről lehet szó, de az már csak természetes, hogy nem fogja cserbenhagyni, akármennyire türelmetlenül is húzkodja lefelé az álom a szemhéja redőnyét.
Seokjin féloldalasan rápillantott, aztán lágyan megrázta a fejét.
- Tudod mit? Majd máskor megbeszéljük, majd’ bealszol állva – a tányért is a tálcára tette, aztán jól megrázta a kezeit a mosogató felett. Namjoonnak összerándult a jobb szeme, ahogy egy vízcsepp vígan beleszökellt. Megdörgölte.
- Nem alszok addig, amíg ezt meg nem beszéltük – jelentette ki határozottan. Nem lett volna szíve Seokjint kétségek közt vergődve hagyni. Bezzeg engem mindenki hagy szenvedni, pff.
Seokjin lassan, elmélázva megtörölte a kezét a konyharuhában, és közben bizonytalansággal a szemében vizsgálgatta Namjoon arcát.
- Jól van – bólintott egyet végül. Felsóhajtott, aztán kinyitotta a mosogató feletti konyhaszekrényt, és előemelt egy nagy, érintetlen tálca süteményt. Meggyes pitének tűnt. Namjoon eltátotta a száját.
- Ezt is most sütötted? – Seokjinnak mindig is hihetetlen volt a kitartása. Most is úgy festett, mint egy lebombázott Vénusz-szobor, de azért volt ereje megsütni egy tepsi süteményt, és az eredményre így látvány szempontjából egy rossz szót sem lehetett volna mondani. Kimondhatatlanul étvágygerjesztőek voltak a kis pirosfoltos barna süteménykockák, összefutott a nyál a szájában, már a nyelve hegyén érezte az édes tésztát a meggy savanykás ízével keveredve. Nyelt egyet.
Seokjin szélesen elmosolyodott. Csodálatosan ragyogott az arca az elégedettségtől és a büszkeségtől, és Namjoont különös biztonságérzettel töltötte el a látványa. Nézte, ahogy barátja előhalászik a pultokból és fiókokból két kistányért és két süteményesvillát. Csak most döbbent rá, hogy minél régebb óta ismeri Seokjint, annál kevesebb kivetnivalót talál benne. Szorgalmas volt, kitartó, figyelmes, kedves, szelíd és megfontolt. Olykor talán kicsit túl komoly, de kellett is az együttesbe valaki, aki kicsit lehűti az örök tűzben lobogó Hoseokot vagy Jimint, mielőtt még hebehurgyán megperzselnének valakit vagy lángra kapna tőlük az épület, az utca vagy neadjisten a karrierjük. És mindig meg tudta nyugtatni, már a puszta jelenléte, apró kis mosolya örömöt lopott a szívébe.
Seokjin elkezdte kihúzni az egyik konyhaszéket, és a kemény faláb visítva karmolt végig a kövön. A fiú bosszúsan összeráncolta az orrát, aztán felemelte a széket és úgy tette arrébb, hogy le tudjon rá ülni. Namjoon követte a példáját. Seokjin az asztalra könyökölt, a villával vágott magának egy darabot a szelet pitéből és bekapta. Tűnődve rágta a falat süteményt.
- Szóval... – birizgálta a villával a pitét, és közben kedvetlenül elhúzta a száját. Pár pillanatig még mintha viaskodott volna magával, hogy beszéljen-e, vagy ne, de végül szinte kelletlenül mormogta a szavakat. – Hyosang a probléma.
A leejtett tölcsér fagylaltba Namjoon lelkében most még bele is taposott Hyosang láthatatlan, ványadt lába. De keményen. Nyomban el is ment az étvágya. Hyosang... Hyosang már évekkel ezelőtt kiköltözött, nem hitte volna, hogy így még beleütheti azt a görbe orrát valamibe. Hát úgy tűnik, hogy egy ekkora orr mégis mindenhova elér.
- Hyosang? Mi van vele? – kérdezte Namjoon csodálkozva. Ügyelt rá, hogy ne látszódjon a viselkedéséből a csalódottság. Rá se nézett Seokjinre, inkább a tányérját vizsgálgatta kitartóan.
Seokjin megint bekapott egy falat pitét. Namjoon hallotta, ahogy koccant a fogán a villa.
- Az, hogy... hmm... hiányzik... mármint nem hiányzik, hanem, nem is tudom... vágyódok utána? – vallotta be halkan Seokjin, és egy gyenge, ám annál zavartabb apró kis mosoly telepedett telt ajkaira. Namjoon elképzelte, hogy kannibálok meglékelik a koponyáját és jóízűen befalják az agyát. Kifejezetten reményteljes sorsnak tűnt ez akkor. – Nem mondom azt, hogy szeretem, nem merem azt mondani. Csak szeretném, ha velem lenne. Szeretnék vele lenni.
Namjoon bólintott egyet. Még mindig nem nézett fel. Inkább megkóstolta a süteményt, hogy ne tűnjön fel Seokjinnek, hogy hirtelen mennyire merev lett a tartása, pedig egyáltalán nem kívánta már. A tészta édesen omlott a szájában. Olyan édesen, amilyennek Seokjin ajkait elképzelte. De a meggy savanyú volt, vörös levével megfogta a legédesebb tésztát is, mint Hyosang. Máskor csak úgy habzsolta a meggyes pitét, most viszont a csalódottság és szégyenérzet keserűvé tette az ízét. Ahogy lenyelte, sokkal nagyobbnak érezte a falatot, mint amekkora valójában volt.
- Ezt miért nem neki mondod? – kérdezte végül fanyarul, miközben kedvetlenül döfködte a süteményszeletét a villájával. Seokjin túlságosan is el volt foglalva a saját gondjával ahhoz, hogy észrevegye a hangját savanyító élt.
- Mert alig van időnk arra, hogy magánéletünk legyen – fakadt ki hirtelen Seokjin. Namjoont annyira váratlanul érintette ez az ingerült hangnem, hogy önkéntelenül is felkapta a fejét és barátja szemeibe meredt. Ahogy találkozott a tekintetük, most Seokjin kezdte hirtelen feltűnően érdekfeszítőnek találni a tányérját, de Namjoon észrevette, hogy milyen reménytelenség pislákolt azokban a szarvasbogár-szemekben. – Nem azért mondom. Tudom, hogy ezt az életet én választottam magamnak, ezt szeretném, ezt akarom csinálni. Csak zavar, hogy nincs időm, nincs lehetőségem szeretni. Nem hittem, hogy ez a kettő kizárná egymást. Pedig az lenne az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy szeressek valakit... mim van akkor, ha még ezt sem engedhetem meg magamnak?
Seokjin úgy magyarázkodott, mintha félig-meddig azt hitte volna, hogy Namjoon majd éktelenül leteremti, amiért engedte, hogy gyökeret verjenek a szívében a gyengeség alattomos spórái, de Namjoon elméjének várát elfoglalta egy zsarnokian üvöltő, követelőző gondolat. Miért nem veszel észre? Namjoon úgy érezte... nem, tudta, hogy ha Seokjin engedné, ő addig szeretné, amíg csak a szívizmai el nem ernyednek és ő kihűl, mikor a teste olyan kemény és hideg lesz, mint a jég, és a szervei bűzösen olvadnak össze egy koporsó levegőtlen, fénytelen, szűk kamrájában. Addig szeretné, de ha van mennyország, akkor a magasan a felhők közül figyelné, amíg csak nem csatlakozna hozzá végül. De ha esetleg újjászületne, akkor valamilyen állat lett volna szívesen. Például kutya, mert akkor hűséges lehetne hozzá egy újabb évtizeden át. Vagy csirke, marha, hal, vagy disznó, mert akkor Seokjin gyomrába kerülhetne és beleépülhetne a sejtjeibe, élénken figyelő szemeibe, rózsaszín kis fülébe, puha, ragyogó hajába, korallpiros ajkaiba, és segíthetne neki élni tovább ezen a földön, energiát adna, hogy tovább járjon, élettel töltené fel az izmait, és akkor ott lenne az agysejtjeiben is, és mikor Seokjin rágondol, ő ott lesz és látni fogja, érezni fogja, hogy épp ő jár az eszében.
Seokjin keze után nyúlt és védelmezőn fonta köré az ujjait. Barátja felkapta a fejét és meglepett tompasággal bámult az arcába, mint akinek az előbb egy egészen más világban jártak a gondolatai.
- Ne aggódj, Seokjin. Én mindig itt vagyok neked – biztosította Namjoon komolyan.
Seokjin elmosolyodott, de a szeme hűvös és fürkésző maradt.
- Tudom – felelte halkan. Hallgatott egy kicsit. – Te mindig meghallgatsz. Jó barát vagy. – Namjoon szíve nagyot csobbanva zuhant a gyomrába és pillanatok alatt felemésztette a sav. – Nem lenne ugyanaz nélküled. Veled lehet ilyen dolgokról komolyan beszélni.
Seokjin hangja méltatón próbálta cirógatni Namjoon fülét, de ő most egyáltalán nem vágyott efféle bágyadt, barátságos kedveskedésre. Elmosolyodott, de csak mert kötelességének érezte.
- Szerinted mit csináljak? – szólította meg újra Seokjin szomorúan, miután lenyelt egy újabb szép falat pitét. – Mert ha nem teszek semmit, akkor a a bizonytalanság miatt kínlódok. Hogy mi van, ha lehetne köztünk valami. De ha meg együtt lennénk, akkor alig tudnánk találkozni, és az lenne a baj. Annyira vágyok utána, csak... van egy érzésem, hogy felemésztené a józan eszem, hogy olyan kevésszer láthatom. Egész eddig emiatt nem mertem lépni. Mikor még itt lakott velünk, akkor meg azért, mert azt hittem, hogy bőven lesz még időm rá, nem akartam elsietni, meg amúgy sem voltam biztos semmiben... Szóval... szerinted?
Namjoon csodálkozott, hogy Seokjinnak így megeredt a nyelve. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire emészti magát, és ez még jobban elszomorította Namjoont. Hát akkor bölcs tanáccsal fog neki szolgálni az ő érdekében.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha feladnád a dolgot – válaszolta nyugodtan. Seokjin mozdulatlanul, pislogás nélkül meredt a szemébe. Látni lehetett, hogyan huny ki lassanként a tekintetében a fény. – Alig tudnátok találkozni, ennek így semmi értelme – tette hozzá a fejét csóválva. Hyosang amúgy is egy semmirekellő volt. Jobban érdekelte a zenéje, mint a barátai, ezt már mindannyian tapasztalták párszor. De ezt inkább nem mondta ki hangosan.
Seokjin olyan arcot vágott, mint aki valamiféle biztatásra számított, de egy kígyó a szemébe köpte a valóság mérgét. Rágni kezdte az alsó ajkát. Lehajtotta a fejét és zavartan, szaporán pislogott.
- Lehet, hogy igazad van. Ennek így semmi értelme. Mindkettőnk csak szenvedne miatta – a hangja monoton és élettelenül zúgott, mint egy mákdaráló.
- Tudom, hogy nem segít, hogy most ezt mondom, de hidd el, hogy idővel jobb lesz.
Seokjin szája környékén keményen megfeszült a bőr.
- Remélem. Jó lenne.


Donghyuk nem egészen tudta mire vélni a dolgot. Az előbb még arról csevegtek Hunchullal, hogy milyen jó is Sungkyumnak, hogy olyan okos és szép menyasszonya van, most pedig barátja mozdulatlanul feküdt a pulton elterülve. Egyik méretes, formás keze az oldala mellett lógott, a másikat a sima fafelületen pihentette. De olyan furcsán feküdt. Arccal lefelé, így az orra nekinyomódott a hűvös, kemény pultnak. Donghyuk elképzelni sem tudta, hogy nem zsibbadt még el neki, vagy hogy kap levegőt.
Óvatosan megbökte Hunchul vállát. Semmi reakció.
- Hyuuung... – rázta meg lágyan. Aztán durvábban. Aztán vadul, de olyan erővel, hogy Hunchul feje oldalra billent, de nem Donghyuk felé nézett az arca. Donghyuk nyögve feltápászkodott és komótosan megkerülte Hunchul székét. Lezuhant a mellette álldogáló másik székre, és fejét lehajtva vizsgálta Hunchul finoman mintázott arcát. Az idősebbik hullámos ajkai enyhén nyitva voltak, és bár erősen mozgott Donghyuk alatt a talaj, azért valahogy ki tudta venni a klub neonokkal megtört sötétjében, hogy lassan csorog a szájából a nyál.
Donghyuk barátja sötét arcbőréhez nyomta jeges ujjait. Hunchul gyűlölte a hideget, de ez sem volt elég ahhoz, hogy magához térjen.
Elvigyorodott. Felettébb mulatságosnak találta, hogy bár őt okították egész éjszaka, hogy milyen részeges, most mégis Hunchul volt kaputt az italtól. De aztán sebes tavaszi áradásként olvadt le a mosoly az arcáról, ahogy rádöbbent, hogy neki valahogy haza is kell cipelnie a hyungját. Itt nem hagyhatja elvégre.
A zsebébe nyúlt és majdhogynem elérte ott helyben a szívroham, mikor nem érezte ott a telefonját. A másik zsebéhez kapott, aztán mindkét kezével a farzsebeihez, majd a pulóveréhez, míg végül megtalálta a mobilját a sapkája alatt.
Megkereste Ikje számát a telefonkönyvben és a füléhez emelte a készüléket, közben szakadatlanul a mozdulatlan Hunchult figyelve. Kicsengett egyet, kettőt, hármat, négyet, még többet, de nem vették fel.
- A rohadt életbe, Ikje... – szitkozódott halkan, ahogy elvette a fülétől a telefont, miután keményen belenyilazott a hangposta sípolása, de hirtelen megállt benne az ütő, ahogy észrevette, hogy a legújabb sikertelen hívásnál nem a „Vén Faszfej” becézés, hanem a BigHit vezérigazgatójának neve díszeleg. Pánikszerűen pillantott az órára. Hajnali három múlt tíz perccel.
Görcsbe rándult gyomorral kereste meg Ikje tényleges számát. Ötször is elolvasta a nevet jegyenként, aztán betűnként is, nem mert rábökni a hívás gombra, amíg kellőképpen le nem ellenőrizte.
Ikje azonban nem vette fel.
Donghyuk fellépett Facebookra. Ahogy remélte, Taegyun most is fenn volt mobilon. Írt neki, és a biztonság kedvéért bepötyögte ugyanazt az üzenetet Minwoo-nak, Ikjének, Jeonghannak, Sungkyumnak és az exeinek is, aztán megosztotta Twitteren és megjelölte benne Hyosangot és a BTS Twitter-fiókját.
Felhívta mindegyikőjüket, Namjoonra is rácsörgetett hatszor, na meg a BTS összes többi tagjára. Azután nem tudott visszaemlékezni, hogy mindüknél próbálkozott-e, így a biztonság kedvéért megcsörgette mind a hetüket még egyszer.
Ránézett a Facebookjára. Az egyik exe látta az üzenetet tíz perce, de nem válaszolt, Taegyun pedig még mindig online volt, de még nem vette észre, hogy ráírt.
Donghyuk hátát lerogyasztotta a reménytelenség lavinája. Ott ült egy szöuli bárban reggel fél négykor pár jódlizva nótázó részeg között, a gyomrában lötyögő savtenger haragosan hullámzott az alkohol viharában, s mellette Hunchul felsőteste úgy hevert a pulton, mint egy premierre váró marionettbábu.


Lágyan, egészen lágyan érezte, amint puharecés ujjak simítanak végig a bőrén újra és újra, gyengéden és szeretetteljesen. Meztelen volt. Nem látta, csak az érintésekből tudta. Tudta, hogy ölelik, tudta, hogy csókolják a nyakát, a kulcscsontját, a kebleit, a hasát, a combjait. Futó volt mindez, elmosódott, ködbe vesző; alig érzékelte. Egyvalami volt tisztán kivehető: a szinte kínzó lángolás. Betöltötte az elméje minden kis sarkát, minden négyzetcentiméterében ott lüktetett, ott izzott, fullasztón, elemésztőn.
Csörömpölés és egy melegen, puhán gördülő sziklanevetés hűs szele fújta arrébb a kénes, forró gőzt. Fájt a háta, zsibbasztó tűk szurkálták a térdét. Egy láthatatlan, görbe hullámmal kapott az édes kánikula érzete után. Visszazuhant a maró savba. Gyötörte, perzselte a húsát, de nem fájt. Kibírhatatlan volt, de csodaszép. Soha nem érzett még ilyet ezelőtt. Átélt már hasonlót, de soha nem ilyen erőteljesen.
Ismétlődő, öblös dobbanások a közvetlen közelében, karcogás, sercegés és a sülő szalonna átható illata újból kiemelték a lávából. Kellemesen, puhán lebegett a békés semmi közepén. Zsibbadt volt az elméje, de tompán érezte, hogy sajog a dereka.
Beírta a Google-be, hogy „női orgazmus”. Többet akart megtudni róla. A Wikipédia azt írta, hogy a nők a tükörtojás és a sült szalonna ízét érzik a szájukban, mikor elérik a csúcsot. Hozzátette magában, hogy ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet. Logikus volt. Most már tudta, hogy ha sétálni megy, vinnie kell magával szaloncukrot. Ruganyosan lépkedett a macskaköves járdán, egyenesen az óramű felé, kezében a zacskóval. A zoknija folyton beleragadt a kövek közötti résekbe.
Éles, hisztérikus üvöltés ütötte messzire, hegyeken-völgyeken át a békés képet, akár egy elszabadult golflabdát. Taehyung szíve kihagyott egy ütemet, s a szemét hirtelen csípni kezdték a kemény fénysugarak.


„Shut up and sleep with me, come on, why don’t you sleep with me?”
Tombolt a tömeg a szapora, életvidám ritmusra. Mindenki táncolt, ki andalító rumbát, más szédítő tangót; egy hölgy kecses hastáncban ingatta formás, széles csípőjét. A zenekritikusok máskor oly rideg, szigorú szemeiből most kiapadhatatlanul ömlöttek a könnyek. Robert Christgau kijelentette, hogy megtalálta a zeneiség etalonját, így felhagy a kritizálással, mert ezzel az egy számmal beéri egész életében; ezek után nincs másféle zenére szüksége se neki, se az egész emberiségnek.
- Baszd... hé már... bazeg... kap... kapcsold... kiiii...
A kritikusok a megbotránkozás dermedtségével pillantottak a szentségtörőre. Donghyuk is a fejét csalódottan ingatva nézett rá.
- Hyung, neked semmi ízlésed – sóhajtott letargikus sznobsággal. – Én már azon gondolkozok, hogy kukába vágom összes számot, amiken jelenleg dolgozok, ennél jobbat úgyse tudok csinálni.
Hunchul arca nyúzott, elkínzott volt, de íves macskaszemeiben ott csillogott a jól megszokott határozottság. Felemelte a karját és jól oldalba könyökölte Donghyukot.
Donghyuk szeme nyomban tágra vágódott. Hunchul álomtól és másnaposságtól ocsmány, kócos fekete hajjal koronázott fejét látta maga előtt.
- Kapcsold. Ki! – lehelte az arcába áporodott lélegzetét, aztán tehetetlenül Donghyuk mellkasára omlott.
- Mássz le rólam – mormogta rekedten Donghyuk, ahogy kitörölte a jobb szeméből a csipát, aztán kezébe vette a telefonját és kikapcsolta az ébresztőt. Vissza akarta tenni az éjjeliszekrényre, de nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Túlságosan is a szélére tette, azon nyomban le is csusszant a puha padlószőnyegre. Nem volt ereje lehajolni utána.
Hunchul nem mozdult. Kemény fejét Donghyuk bordái közé nyomta és csak feküdt, mint akit agyonütöttek.
Pár pillanat múlva halkan nyikordulva nyílt az ajtó. Gyors, puha léptek közeledtek. Valaki megállt az ágy mellett, majd lehajolt a telefonért, és halk koppanással feltette az éjjeliszekrényre. Aztán várt. Csendben, némán. Donghyuk tudta, hogy nézik, de nehéz volt beszédre nyitni a száját. Mintha az izmai egy éjszaka alatt elsorvadtak volna.
- Anya, te vagy az? – suttogta végül gyönge hangon. Úgy érezte, hogy ha hangosabban beszél, még a végén felrobban a feje és az agyveleje ott fog folyni a drága tapétán. Bizony nehéz lenne eltakarítani és kár is lenne érte. A tapétáért is és az agyáért is.
- Nem, én a Kapanyányi Monyók vagyok – válaszolt egy simogatóan csengő, mégis erőteljes hang. Donghyuk kinyitotta a szemét, és elnézte egy pár pillanatig az édesanyja lágy, kedves vonásait. Fátyolosan rámosolygott, de minél tovább figyelte, annál inkább nem tudta eldönteni, hogy düh, szomorúság, vagy netán csalódottság festette-e az arcát olyan komollyá. Az utolsó lehetőség gondolatára Donghyuk szívébe fúródott egy jégszilánk, és bénítón fagyasztotta arcára a csenevész mosolyt.
Bágyadtan nyújtotta a kezét az erős, szorgos asszony felé. Mikor megérezte hideg bőrén a nő tenyerét, újra lehunyta a szemét. Megszorította a kérgesre dolgozott, durva, ám mégis meleg és olyan megnyugtatóan ismerős kezet. Jó érzés volt. Nem akarta elképzelni, hogy mi lesz, ha az édesanyja már nem lesz vele soha többet. Csak azt akarta, hogy fogják egymást egy kis ideig, érezni akarta, hogy egymáshoz tartoznak.
- Donghyuk-ah – szólította meg az édesanyja.
Donghyuk nehezen, de újra kinyitotta a szemét.
- Örülök, hogy eljöttél – mosolygott rá az asszony halványan, és Donghyuk számára kényelmetlenül mereven, – de még boldogabb lennék, ha máskor józanul jönnél.
Donghyuk hallgatott. Csendben bólintott. Nem volt sem ereje, sem hajlandósága magyarázkodni, vitatkozni vagy védekezni. Nem látta értelmét.
Az édesanyja még pár pillanatig szomorkás nyugalommal figyelte Donghyuk arcát, aztán sóhajtva Hunchul felé bökött a fejével.
- Mindig ennyit iszik?
Donghyuk erősen koncentrálva próbált visszaemlékezni az éjszaka történéseire. Csűrte-csavarta a pillanatok mozaikjait, olyan mélyre kanalazott megfakult emlékei között, amilyen mélyre csak tudott, de akármennyire is erőlködött, mindig arra a következtetésre jutott, hogy Hunchul kevesebbet ivott, mint ő, és amúgy is, ennél jobban szokta bírni az alkoholt. Lassan, tűnődve megrázta a fejét, és nyomban bele is szédült. Úgy érezte, hogy ha még egyszer meg kell mozdítania, egészen biztosan le fog esni a nyakáról. Legurul majd az ágyról, kihemperedik az ablakon, anyukája meg futhat utána lélekszakadva.
- Szerintem nem is ivott most olyan sokat – húzta össze a szemöldökét értetlenül.
- Valami oka csak van, hogy eszméletlenül hoztad ide, és még most sem nagyon akar magához térni – rázta a fejét az édesanyja a száját rosszallóan becsípve. Lassan kihúzta a kezét a fiáéból, de azért megsimogatta egyszer, mielőtt elengedte volna. – Na jól van, én megyek, dolgom van. Zuhanyozz le, mielőtt kijönnél a konyhába vagy a nappaliba, egy sörgyárnak különb szaga van, mint neked! – utasította szigorúan, azzal amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan ki is siklott a szobából.
Donghyuk nem érezte úgy, hogy még a közeljövőben magára akarná hagyni a puhatollas dunyháját, vagy a feje alatt terpeszkedő pufók, mégis kellően izmos párnát. Hiányoznának egymásnak. Becsukta a szemét, és hagyta, hogy az elméje beteljen a takaró átható melegségével és az ágynemű barátságos, selymes puhaságával. Az életben ki nem kelek többet innen, gondolta elégedetten, ahogy nagyot nyögve az oldalára fordult. Hunchul feje lecsúszott a bordáiról és arccal előre a lepedőre zuhant. Úgy tűnt, az idősebbiket nem nagyon zavarta a helyzetváltozás, még csak meg sem mukkant.
„Shut up and sleep with me, come on, why don’t you sleep with me?”
Kétszer lement a refrén, de egyiküknek sem volt érkezése megmoccanni. Hunchul egy idő után vinnyogva kezdte a feje búbját Donghyuk hátába fúrni. A fiatalabbik tűrte egy darabig, de aztán megunta a hyungja zaklatását, és kelletlenül a mobilja után nyúlt. Pár pillanatig csak lassú, zavart értetlenséggel meredt a képernyőre, de aztán meglepetten elkerekedett a szeme. Taegyun hívta. Egész eddig azt hitte a csengőhangjáról, hogy az ébresztője.
Felvette, bár a háta közepére sem kívánt egy beszélgetést.
- Mit nyaggatsz már? Aludni akarok – szólt bele a telefonba nyűgösen.
- Aludni! Délután kettő van, és ő aludni akar! – hitetlenkedett Taegyun kínjában nevetve. – A faszomért nem vetted fel a telefonomat?! Legalább tizenötödjére hívtalak! – csattant aztán fel váratlanul, ropogó, érces hangjával puskaport zúdítva Donghyuk diszkózenétől elgyengült füleibe.
Donghyuk fejében azon nyomban lángra is lobbantak az ágyúk kanócai, és a súlyos fekete golyók egy szempillantás alatt szétroncsolták belülről a koponyáját. Még inkább eltompult a tudata és szinte érezte, ahogy fürge villámok perzselték fel az elméjét.
- Mit akarsz ennyire? – kérdezte kimerülten. Semmi másra nem vágyott jelenleg, csak alvásra. Éjszaka még bibimbapot akart enni itthon, de most már csak aludni akart, minél többet és minél hamarabb. Nem volt ám könnyű Hunchult szánkón végighúzni fél Szöulon, és az ernyedt testét fel- és leráncigálni buszok lépcsőjén... Egy rendőr majdnem le is tartóztatta, mert azt hitte, hogy megölte az idősebbiket és el akarja rejteni a holttestét.
Taegyun ingerülten kifújta a levegőt és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Könnyű volt felhúzni. Donghyuk nem találkozott még másik olyan szeleburdi és szenvedélyes emberrel, mint ő.
- Ikje kórházban van. Karambolozott.


5. fejezet

3 megjegyzés:

  1. Na, itt vagyok, és nekikezdek újból az egész fejezetnek. :D
    Első, amin nagyot röhögtem, pedig még nincs is a történetben: Taehyung Taehyungkodik. xD Jézusoooom, el bírom képzelni, mit csinál majd. xD A másik meg… Mi a szar ez a sok kéééép. XD Huuhuhuhuhuuuhhh Rengeteg szereplő lesz itt. :D Marvel J meg… Jézusom, milyen édesen mosolyog ott alul *-* Megeszem. :3

    Részenként fogok véleményezni: szóval az első Ikjeset el is olvastam. Hát nekem még mindig nagyon vicces, kikészülök. XD Milyen oltásokat mondtak egymásra, és azért itt is leírom, hogy mennyire tetszik Ikje karaktere. Amúgy az tényleg limonádé volt Hunchul poharában? Nem csempészett bele valamit a kis buzi pajtás? Van egy olyan érzésem, csak aztán nehogy baja legyen Ikjenek. xDDD :D Hajjjj… de ez az egyik kedvenc jelenetem: ez az egész pultos… Hogy tudod ilyen jól átadni a hangulatot, a karakterek személyiségével együtt??? T_T Olyan jó vagy. Imádlak.
    Ja, és az elköszönés, csá, csöves. XD Ez tiszta én vagyok hallod. xDDDD Felismertem magam Donghyuk személyében. Háhháhá. xD Vicces. Na, de ugrom is a következő részre.

    Na… SeokJin… én mondom neked, nem járnál jól drága Hyosanggal. Nem, nem. És igen, az elvetemült szerelem érzetébe szerelemes Namjoonnak igaza van: fel kell adni. Amúgy meg nagyon bírom Namjoont. Nagyon hülye és egoista, de nem bánom. Erre épül az egész, vagyis a csapatnak a része, és erre van kiélezve a paródia. :D Mindenkit szeretni és senkit meg nem kapni. XD Na, ezt jól megmondtam, de csak érted, na. XD Vissza Donghyunékra.

    Hunchul… Tudtam, hogy ő fogja kiütni magát. XD Istenem. Donghyun meg mekkora szerencsélten teee… xD Mindenkit felhívott, megjelölt, meg minden. Hát én behalok rajta. Még mindig olyan érzést kelt bennem, hogy az a limonádé, nem csak szimpla „szimpatikus vagy” limonádé volt, hanem egy „begyógyszerezlek, hogy dugjunk egy jót” limonádénak tűnik. xD

    Ez a Taehyungos rész… Nem értem… Ez álom volt? XD

    Jaj, Donghyuk anyuci… *-* Milyen jól leírtad az érzéseit, meg a pillantásait. Tisztára itt volt előttem az arca, az hogy mit gondol és a hangja is. :D Jaj, olyan ügyes vagy ebben. *-* Elénk teremtesz egy filmet. *-* Deeeeeeeeee… miért az a zene? xD Most ez fog járni egész nap a fejemben. Shut up, and sleep with me… Come on… xD Jézusom, most leképzeltem Donghyukot és Hunchult… együtt… Jézusoooom. XD Hát isntem, ezek hogy jutottak haza. Szánkó, rendőrök…
    DE… mi az az utolsóóóó mondaaat. T_T Ne mááár… kirázott a hideg. Tudtam én, hogy az nem egy limonádé volt, és hogy baja lesz annak az idiótának. T_T Remélem, nincs nagy baja… De… karambolozott… ne mááááár! Miért őt, Nárcisz? HM? Miért őt? Eddig ő az egyik kedvenc karakterem, meg Suga maki, erre meg… Ahhhhhhjjjjjj…

    Bocsi az összevissza véleményemért. XD De úgy éreztem, muszáj vagyok írni. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ihihih, a képek valóban sokak lettek XDDD; Nagyon... :( De tényleg benne vannak a fejezetben, szeretném, ha tudná az olvasó, hogy ki fia-kölkei ezek az emberkék! XDDD Marvel.J mosolya meg igen, nagyon attraktív. Szépek a fogai :D
      Azt láttam, hogy ez a pultos jelenet nagyon tetszik neked ^O^ Örülök neki, hogy bírod Ikjét, próbáltam olyannak megalkotni, amit áraszt magából a srác, mikor ránézek, remélem, sikerült :D
      Lehet, hogy jól járna Hyosanggal Seokjin, lehet, hogy nem. Ki tudja? XD *álszent XD*
      Igen, a Taehyungos rész álom volt! És az a szuper, hogy nem érted, pont olyanra terveztem, hogy ne nagyon lehessen elsőre érteni. :D Majd a kövi fejezetben kiderül. ^O^
      De miért képzelted el Donghyukot meg Hunchulroncsolt együtt? XDDD A két legheteróbb karakter az egész sztoriban XDDDD
      És igazad van, nem egyszerű limonádé volt az. Csúnya limonádé. :(
      Hát amúgy nem tudom, miért pont Ikjével csináltam ezt. Így jött, nem tudnám megmagyarázni, miért :D
      Örülök, hogy tetszett a fejezet és hogy át tudtad érezni, leghűségesebb olvasóm :D XD
      Shut up and sleep with me! XD

      Törlés
  2. Szia Nárcisz!
    Elégé megzavart a történetek közötti váltakozás, igaz nem azt mondom, hogy nem rázódtam bele, csak a lassú agyammal próbáltam felfogni mi is történik. Megtetszett Donghyuk karaktere, amennyire ellenszenvesnek tartottam az előbbi fejezetben, annyira szimpatikussá vált. Hunchul pedig nagyon édes ahogyan leitta magát. xd Taehyung megkavart, de gondolom ez volt a cél. Seokjin és Namjoon beszélgetése nagyon mélyre hatóra sikerült. Egészet egybevéve, izgalmassá sikerült! :)

    VálaszTörlés