2014. október 23., csütörtök

Kristálytiszta, 3. fejezet

A harmadik fejezet tartalmából:
Parti, szex, illumináltság.

1. fejezet
2. fejezet






A fülke hidege pontosan úgy ölelte át Donghyukot, ahogy a vele szemben pihegő fiatal lány. Akaratosan, marcangolón és követelőzőn. Szilánkos jégcsapfogaival vágyódva harapdált a fiú hermelinbőrébe, s szerelmének nyomán libabőrsebek domborultak elő. Donghyuk megborzongott. A lány bársonyteste puha, vastag kabátként melengette a mellkasát és a hasát, de a háta majdhogynem teljesen szabad préda maradt. Olyan érzése volt, mintha a Télapó személyesen próbálta volna hátulról magáévá tenni rögtön miután egy egész éjszakán át kint égiszánkázott a decemberi hófergetegben.
- Olyan jó meleg a leheleted – sóhajtott Haneul, miközben Donghyuk dús csókvirágokat ültetett a nyaka lágy hajlatába. A leány apró tenyere és vékonyka ujjai futón végigsimítottak Donghyuk erőteljes hátán, aztán gyengéden fekete bozóthajába akaszkodtak. – Csókolj meg – utasította halkan a fiút. Tudta, hogy mit akar. De Donghyuk is.
Leküzdhetetlen éhségtől lobogó tekintete egy pillanatra a lány finom arcára tapadt, és tűnődve befogadta a vonásait. A látvány tisztára egy tapétával gondosan befedett falra emlékeztette. A harsány színek és éles, szabályos fekete vonalak minden egyenetlenséget és hibát makulátlanul eltakartak. A festékréteg tompa, mesterséges, édesen homokszerű szaga mélyen és ingerlőn szivárgott a fiú orrába, és méginkább elbódította amúgy is kábult érzékeit. A lány sminkkel gyönyörű volt. Tündérien. Az ajkai telt, édes meggyvöröse krémesen keveredett a bőre joghurtos fehérségével. Akár egy koiponty... Donghyuk azt se bánta volna, ha festék nélkül érdes pikkelyes, tüskés tarajos, hüllőszemű hétfejű sárkány lenne a lány, ha most ilyen érzékeket vakító. Csak a ma számít elvégre.
Lassan előrehajolt és megízlelte a gyümölcsajkakat. Haneul mohón csókolt vissza, s az ajkuk nyirkosan gőzölögve tapadt össze és vált szét újra meg újra. A lány szájának párás barlangja savanyú alkoholdohot lehelt magából, de Donghyuk nyelve a cseppkőfogak környékén a marhahús és a répa ízét is felfedezte. Most úgy megkívánt egy hatalmas, forró tál bibimbapot. Sok barátjánál evett már, de hiába, még mindig az anyukája készíti a legjobban. Hazavágyott. Megfordult a fejében, hogy amint végzett a lánnyal, itthagy csapot-papot és hazabuszozik valahogy. Igaz, a szülei Szöul másik felében laknak, de az anyukája friss, ízes bibimbapja minden pénzt megér.
A fiú teste összerándult a váratlan, forró izgalomhullámtól, ahogy Haneul ráérős határozottsággal simogatni kezdte az ágyékát, s Donghyuk fénysebességgel pottyant vissza a valóságba. Meglepetten szakította meg a csókot, és a lány kerek, földbarna szemeibe bámult. Fogalma sem volt, hogy mióta kóstolgathatták egymás nyálát, vagy hogy pontosan mennyi ideje vonulhattak be a női mosdó egyik szűk, hideg, mocskos fülkéjébe. Erősen próbált visszaemlékezni, de a gondolatok részecskéi csak kavarogtak és tompán egymáshoz csapódtak, és nem akartak működő gépezetté összeállni.
A közelmúlt emlékei felé szédítő, ködös magasságban, egy rogyadozott kötélhídon át vezetett az út, és Donghyuk nem volt benne biztos, hogy rá akarja most szánni magát egy ilyen vállalkozásra. A jövő ugyanolyan átláthatatlanul meredezett előtte. Ötlete sem volt, hogy mit fog csinálni, miután elhagyta a mellékhelyiséget, azon kívül, hogy valószínűleg még több italt szív magába, mint a szivacs. Attól tartott, hogy ha továbbra is ilyen bonyolult gondolatmenetekkel mossa alá az agyműködését, akkor egyszerűen fogja majd magát és kényelmesen eldől itt a vécé tövében, hogy kipihenje a fáradalmakat, és akkor Hunchulnak nem lesz kivel átpartiznia az éjszaka további részét. Márpedig Donghyuk sajnálta volna, ha a barátját olyan jeles és szórakoztató társaságtól fosztaná meg, mint amilyen ő tud lenni.
Az egyetlen ösvény, amit viszonylag simán és biztonságosan járhatónak talált tehát, az a jelen volt. Enyhén szédült és folyton úgy érezte, mintha a szemei pontatlanul fókuszálnának, de úgy vélte, hogy legjobb lesz, ha nem próbál rájönni, hogy vajon mennyi idő eshetett ki az elméjéből, miközben ételekről ábrándozott. Kellemesebb és sokkalta érdekfeszítőbb volt az előtte álló tündöklő jelenségre összpontosítani, aki most épp érthetetlen, kíváncsi csodálattal a szemében fürkészte Donghyuk arcát.
- Oppa, komolyan gyönyörű a bőröd, olyan puha és hibátlan – lelkendezett ártatlan rajongással. A jobbja megállt Donghyuk szomjasan dudorodó ágyékán, és balkezének ágacskaujjait többször olyan óvatosan húzta végig a fiú porcelánarcán, mintha attól tartana, hogy még a végén összetörik valamiféle tökéletes illúzió az érintése alatt. Az ujjbegyei szárazak és jegesek voltak. Mintha egy béka tapogatta volna végig az arcbőrét. – Hogy csinálod? – tudakolta Donghyuktól komolyan és érdeklődőn pislogva.
- Nem sminkelem magam – válaszolta őszintén, ámbár türelmetlenkedve Donghyuk. Sosem volt ellenére egy könnyed kis csevej, de értékelni tudta volna, ha közben a dolgok is haladnak előre, mikor a merevedése ilyen gyötrőn áhítozott a lüktető láva után.
Péklapátkezeivel vigyázva, de magabiztosan megmarkolta a lány kerekdeden domborodó melleit. Haneul meglepetten felnevetett. Úgy karcogott a hangja, mint egy rozsdás ereszcsatornának, de azt nem lehetett eldönteni, hogy Donghyuk válasza mulattatta-e ilyen éktelenül, vagy a szerető kezek váltották-e ki belőle ezt a reakciót. Donghyuk tenyere és érzékeny ujjai alatt durván keménylett a lány melltartója. Vajon mennyit érezhet egy melltartót viselő nő abból, ha a kebleivel játszanak? Donghyuknak nehezére esett a másik helyébe képzelnie magát, de megvolt a tippje, hogy nem valami sokat. A lány blúzának legfelső aranyozott gombjához nyúlt, de Haneul elhessegette az ujjait.
- Sejtettem, hogy nem sminkeled magad, Nyilvánvaló Kapitány – kuncogott a leány a tekintetében szelíd, de csöppecskét reményvesztett elnézéssel, miközben fürge ujjaival egymás után szabadította ki a csillogó gombokat a tarkavirágos fehér szövet fogságából. Két dús, fehér keblét gipszesen kunkorodó, aprólékos csipkefrízként ékesítette az alsóneműje. Kecsesen kibújt a blúzból, félbehajtotta és vigyázva, ámbár egy árnyalatnyit megszédülve letette a vécéülőke lehajtott fedelére. Donghyuk lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a hátához nyúl és kicsatolja a melltartóját, aztán a blúz tetejére dobja. Szemrevaló, formás mellei voltak. Olyan mellek, amiknek már a látványától is egészen elgyengült. Haneul valószínűleg tisztában volt istenadta adottságaival. Merészen somolyogva, könnyeden átfonta két karcsú krétakarjával a fiú nyakát, és Donghyuk a pólóján keresztül érezte, ahogy a lány kemény bimbói a mellkasának nyomódnak. Haneul testsúlyának nagy része a másik széles vállára nehezedett, mintha támaszra lenne szüksége, hogy egyáltalán állni tudjon. Megfordult a fejében, hogy ha nem lenne itt az ajtó a háta mögött és hátra tudna lépni párat, Haneul valószínűleg elzuhanna és betörné az orrát a csempén. Vagy a fejét a vécéülőkén. – De tényleg, fiún én még nem láttam ilyen csodás bőrt. Add nekem – pengett újra a lány hangjának hárfája. Donghyuk képtelen volt elkapni a tekintetét azokról a tág, hullámos gesztenyeszemekről. Őszinteség és szavakkal kifejezhetetlen ámulat meleglett bennük, mint egy lobogó jelzőtűz.
- Mi van? – kérdezett vissza Donghyuk rekedten kuncogva, és átkarolta a lány karcsú derekát. Nem volt biztos benne, hogy érti, hogy Haneul mit akar tőle. Most az is eszébe fúródott, hogy könnyen meglehet, hogy nem is jól hallotta a szavait. Sőt, ez a legvalószínűbb.
- Add nekem a bőröd, Donghyuk oppa – ismételte a lány, és kávézaccpupilláival nehézkes komolysággal börtönözte be a fiú tekintetét. A szavai lassan, fojtón parázslottak Donghyuk fülében. Hülye ez a csaj, homálylott át a fejében a gondolat. Bár valszeg csak túl sokat ivott. Kis csacska. Feddőn emelte jobb kezének botszerű mutatóujját a lány orra elé.
- Részeg vagy, dilinyós nőszemély! – rázta meg hevesen az ujját a másik arca előtt, bár nem emlékezett arra, hogy a jobbkezén két mutatóujja is lenne. Végül is hasznát veheti egy plusz ujjnak, milyen vagány lesz már Instagramra egy olyan képet feldobni, amin háromujjas peace-jelet mutat. Zseniális ötlet... – Nekem is kell a bőröm, minek neked az enyém? Képzeld már, milyen ijesztő lenne bőr nélkül szaladgálnom az utcán. Úgy néznék ki, mint egy titán. Tudod, az Attack On Titanből.
Haneul keringetett egyet a fejével a nyaka körül. Vagy a nyakával a feje körül. Vagy a nyakával a fejét. A lényeg az, hogy a fejével és a nyakával nemleges választ mutatott és lemászott Donghyukról. Hosszú, loboncos fekete haja meztelen vállára hullott és félig eltakarta a jobb keblét.
- Nem tudom, miről beszélsz, oppa – a lány szinte zavartan sütötte le a tekintetét, de a gyümölcshamvas ajkak apró kis mosolyt bimbóztak. Donghyuk érezte, ahogy deres ujjai becsusszannak a pólója alá és a csúcsos műkörmök zúzmarát karcolnak a mellkasa ruganyos bőrébe. Végigfuvamlott a testén a hideg száraz lehelete. Haneul újra közelebb hajolt hozzá, Donghyuk tisztán látta a pórusokat és a pirosító szálló szemcséit vattás bőrén. A lány szeretetteljes, meleg kis puszit nyomott Donghyuk sima lótuszajkaira. – De te is ugyanolyan részeg vagy, mint én – kacarászott, mint valami cirpelő tücsök, és forró nyelvét vigyorogva végighúzta Donghyuk állkapcsának éles vonalán. A fiú arcizmai keserves grimaszba rándultak. Az agyába bevillant egy varangyosbéka képe, amint éppen körbenyal egy legyet. Párás, verejtékező, összenyomorító érzés volt. Mintha élve akarták volna felfalni.
- Ezt ne... – kezdett bele a tiltakozásba, de a hangja meglepett nyikkanásba fordult, ahogy Haneul fagyos ujjbegye gyors ütemben simította végig újra és újra a bal mellbimbója hegyét. Friss lángcsóvák kaptak lassan fortyogó ágyékába, s térde megroggyant egy pillanatra.
- Mit ne? – tudakolta csodálkozva Haneul, és az ujja egyhelyben megdermedt. Súlya kényelmetlenül ingerelte Donghyuk mereven dudorodó bimbóját. A fiú láztól reszketve felsóhajtott.
- Ne nyalogasd az arcom – kérte a lányt fáradtan. Ahogy ezt kimondta, a betegesen sárgás fényt egy villanásnyi idő alatt elnyelte a vaksötétség. Donghyuk kimeredt szemmel kapkodta jobbra-balra a fejét. Beleintegetett a végtelennek tűnő, sűrű feketeségbe, mintha a langyos fénysugarakat hívogatná vissza. Semmi. – Ránk kapcsolták a villanyt – hallotta saját testetlen hangját öblösen visszaverődni a hideg csempén. Haneul halkan felnevetett. Mintha több szólamban orgonáltak volna a hallóidegein.
- Nem baj – a lány suttogása érdes fányolként simult a fülére, és súlyos lehelete óvón melengette a porcokat. Donghyuk jólesőn felmordult. Meg tudta volna szokni, hogy ilyen kellemes hő szeretgeti a fülcimpáját, amíg ki nem tavaszodik. Csak véletlenül a kagylóba ne fújjanak. De mire is gondol, a tavasz még messze van. Úgysem fog még egy hónapig ebben a szűk vécéfülkében ácsingózni. De várjunk. A növények a napsugártól nőnek. A napsugár életet ad. A csaj életet lehel a fülembe. Mi van, ha megnő tőle a fülcimpám? Jézusom, nem akarok úgy kinézni, mint Buddha.
Felemelte a kezeit, majd rövid tapogatózás után most már minden akadály nélkül markolta meg a leány csupasz, kemény melleit. Haneult meglepetésszerűen érte a támadás. Donghyuk hallotta, ahogy a lány ijedten megrándulva beszívja a levegőt és lágyan rezegtetve engedi ki. A keblei rugalmasan gömbölyödve töltötték ki a fogását. Kisebbek voltak, mint a kezei, de mégis olyan tökéletesen kielégítő érzés volt masszírozni őket. A tenyere közepén érezte a forró, merev mellbimbókat. Puhán, körkörösen mozogva futtatta végig rajtuk a tenyerét újra és újra, aztán óvatosan morzsolgatni kezdte két ujja között a bimbói tövét, hol erősebben, hol lágyabban. A lány levegősen, elgyöngülten szuszogott, és olykor reszketve sóhajtott. Ernyedten fúrta bele a fejét Donghyuk nyakának hajlatába, aki felettébb hálás volt, hogy így nem növesztheti már meg méteresre a fülcimpáját.  
- Egy kicsit feljebb... kérlek – suttogta Haneul egy kis idő után. Ködös árnyékhangja láthatatlan súllyal kongott Donghyuk elméjében. A fiú készségesen vette a lány mellbimbóinak hegyét az ujjai közé. Haneul torkából bársonyos nyögés simult elő, és egyik kezét nehézkesen végigvonta Donghyuk oldalán, mintha kapaszkodót keresett volna. Egyre inkább belefeledkezett abba, ahogy a fiú monoton szenvedéllyel dörzsölte a bimbóit; Donghyuk tisztán hallotta szapora légzéséből, hogy mennyire magával ragadta a vészesen sodró ár. A sötétség kihegyezte a fiú érzékeit. Merevedése émelyítőn lángolva lüktetett a lány vörös hangjától, és arra ösztökélte, hogy folytassa, amit elkezdett, míg csak képzeletben fel nem segíti repülni az Everest tetejére. És az elég magasan van.
Donghyuk szemébe hirtelen kíméletlenül szelt bele a sajtszínű világosság éles kése. Reflexből összerándultak az izmok a szeme körül, és vaksin hunyorgatva pislogott bele a lámpa tejszerű gömbjébe. A kezei a meglepetéstől szinte öntudatlanul nyugodtak el Haneul mellein. Hallotta, ahogy nyafogva nyekereg a szomszédos fülke ajtaja, egy magas sarok aprócska tűje koppan párat, majd az ajtó visszhangozva bevágódik.
- Ne hagyd abba – dorombolta mellette Haneul türelmetlenül, miközben Donghyuk sistergő csobogást hallott a mellettük elhelyezkedő fülkéből. A fiú a lány arcára kapta a tekintetét. Mintha két japán zászló terült volna szét az orcáin, és a szemei ködös lidércfény módjára csalogatták Donghyukot. Újra megmarkolta a kókuszszín kebleket, és a leány izzón lehelte elégedettsége páráját a fiú arcára. Haneul keskeny ujjai lassan lejjebb és lejjebb kígyóztak, és eltűntek a szoknyája alatt. Donghyuk egy határozott mozdulattal elcsapta a lány kezét az edzett lábak közül. Haneul enyhén lefelé görbülő ajkakkal nyöszörgött. – Szemét vagy, oppa – nevetgélt elgyötörten, és éhezőn dörgölte egymáshoz két formás combját.
Donghyuk gonoszkodva kuncogott. Lehajolt és nyelvével párszor lustán körbeírta a lány jobb bimbójának hegyét, aztán a szájába vette. Volt egy érzése, hogy ennyi alkohollal a szervezetében a lába nem fogja sokáig bírni ebben a begörbített pozícióban, de Donghyuk szeretett veszélyesen élni. Bár egyre inkább úgy gondolta, hogy ez most inkább a mazochizmus felé hajlik a részéről. De ha el is terülne, és esetleg nem bírna felkelni, biztos volt benne, hogy a lány feltalálná magát. A lovaglópóz nagyszerű találmány elvégre. De jelenleg a lábai még nem adták fel a szolgálatot, és Haneul szemrevaló feje egyre inkább emlékeztette egy túlméretezett almára. Valószínűleg ilyen lehet a mesékben a mosolygó alma. A két melle pedig két csengő barack. Két hamvas, édes, gömbölyű csengő barack. Csak bele ne harapjon véletlenül... Donghyuk fejbőrébe hirtelen több helyen szúrón feszítő érzés nyillalt, ahogy Haneul hosszú, kecses ujjai keményen belemarkoltak bozontos hajába. A fiú fájdalmasan felszisszent, és kínlódva megrázta a fejét.
- Abba ne merd hagyni. Abba. Ne. Merd. Hagyni – tagolta mélyeket lélegezve az almafejű lány, és figyelmesen kicsit lágyította a fogását Donghyuk hajában. A fiú nem szándékozta abbahagyni. Kedélyesen kuncogva felpillantott Haneulre, aztán forró nyelvével újra ízlelgetni kezdte a lány egyik bimbóját. – Ne nevess – hunyta be Haneul a szemét kerek arcán tettetett duzzogással, és Donghyuk érezte, ahogy a lány megrezzen egy pillanatra, mint egy tál puding, ami csak arra vár, hogy elfogyasszák. – Hú, baszd meg... – szólalt meg aztán újra ernyedten libbenő, erőtlen hangon, és sóhajtozása szinte már zihálássá fajult. Pár pillanat múlva hirtelen összerándult a teste, és Donghyuk érezte az ujjai alatt, mint remeg megállíthatlanul, mint egy munkában lévő betontörő. A fiú önelégülten vigyorogva pillantott fel a lány arcára. Küldetés teljesítve.
Haneul vonásai egészen egyedülálló grimaszba álltak, és Donghyuk elgondolkozott, hogy vajon ő is ilyen nevetséges arcot szokott-e vágni, mikor elmegy. Valószínűnek tartotta, de különös volt elképzelni. A lány néhány másodperc múlva úgy nyitotta ki a szemeit, mintha az elméje egy másik, tökéletesebb világban járt volna, és most tért volna vissza a rideg, komor, teljességgel átlagos valóságba, ahol egy vadidegen fiúval etyepetyél egy undorítóan szennyes női mosdóban fagyoskodva. A bőrén rózsás pír terült szét, és harmatban úszó diószín pupillái apró verebekként, különös értetlenséggel csapongtak Donghyuk arcán.
- Nevettél az arcomon, igaz? – kérdezte aztán az ajkait duzzogón összecsücsörítve. Donghyuk szemei eltágultak.
- Nem, amúgy nem – hazudta magabiztosan bólogatva, de nem tudta megállni, hogy ne kacagja  el magát. Sosem tudott ügyesen füllenteni.
- Dede – fújta ki a levegőt az orrán egy apró mosoly kíséretében a lány, – nevettél, látom rajtad. Rosszul hazudsz, oppa – hirtelen elkomolyodott a tekintete, és Donghyuk egy századmásodpercnyi időre még el is hitte, hogy megsértődött.  – De most majd meglátjuk, hogy te milyen festői képet tudsz vágni, mikor elmész – azzal vigyorogva rámarkolt Donghyuk férfiasságára. A fiú elfúlva felnyögött. Az ágyéka már lobogott a beteljesülés után, és már attól tartott, hogy még a végén netalántán lángra talál kapni a nadrágja, pedig nyolcvanezer von volt, és különben is, Ikje szerint „nyálzik a csajok szeme”, mikor ránéznek ebben a nadrágban a fenekére. Donghyukot eleinte zavarba ejtette barátja olykori éleslátása, de azóta rájött, hogy csak hasznára válik, ha odafigyel az észrevételeire, akármennyire félreérthetően is hangzanak. Amúgy is tudta, hogy Ikje sosem próbálkozna nála. Tisztelte annyira a szexuális beállítottságát.
Haneul vidáman kacsintott egyet Donghyukra, és gyöngyházasan kacarászni kezdett, ahogy gyengéd ujjai megtalálták a gombot és a cipzárt a fiú nadrágján. Ám hirtelen mégis megdermedtek a karcsú ujjacskák és Haneul töprengőn húzta össze a szemeit. 
- Oppa, egy kérdés – emelte fel a mutatóujját. Donghyuk szemei homályosan ráfókuszáltak a körmére. Most döbbent csak rá, hogy milyen díszesen csillogó, de legfőképpen éles és hegyes műkörmök álltak ki Haneul ujjainak végéből. A tudat, hogy ezek a saskarmok fogják közrefogni a férfiasságát, dermedt rettenettel töltötte el. – Kártyázunk, miután végeztünk? – tudakolta a lány. Donghyuk fáradt szemei komótosan pislantva átközelítettek a körméről az arcára. Egy pillanatig azt hitte, hogy Haneul valami poént próbál elsütni, de akárhogy törte a fejét sem jött rá a csattanóra.
- Hmm, miért ne? – rántotta meg végül a vállát Donghyuk. Elképzelése sem volt, hogy ez most hogy jutott Haneul eszébe, mikor neki most mindennemű gondolkodás szinte már fizikai fájdalmat okozott, de végül is nem volt rossz ötlet. – Römi?
Haneul határozottan bólintott.
- Az jó lesz. Van nálam pakli.
Most Donghyukon volt a bólintás sora. Elismerően biggyesztette el a száját. Felkészült a leányzó, annyi szent. Csak azt nem tudom, hogy van még agya ilyen programokat kitalálni.
Haneul derűsen ingatta a fejét jobbra-balra, mint egy hétéves kislány, mikor játékpónit kap karácsonyra, és nagy, fényes hajzuhataga ezerfelé szállt. Közben újra megragadta Donghyuk nadrágjának cipzárját, és elkezdte lefelé húzni. Pár mozdulat, és Donghyuk forró merevedése már a zúzmarás ujjak között fagyoskodott. A fiú borzongva fogta le a lány keskeny csuklóját, majd lassan az arcához emelte Haneul kezét. A leány értetlenül pislogott rá. Donghyuk lágyan elmosolyodott, és saját két dermedt tenyere közé fogta a másik apró jobbkezét. Gőzölgőn rálehelt a lány kihűlt ujjaira, aztán szerető óvatossággal masszírozni kezdte őket. Törékeny kis ujjak voltak. Könnyedén elroppanthatta volna őket, mint valami csökevényes, fejletlen gallyat. Ahogy újra meleg levegőt engedett Haneul kezére, szelíd pára gomolygott elő a szájából és veszett bele az állott, húgyszagú levegőbe valahol az orra környékén. Tűzokádó sárkánynak képzelte magát, aki az Északi-sarkot is képes lenne a Jeges-tengerbe olvasztani, de jobbnak tartotta, ha inkább nem lehelget tovább Haneul kezére, mert még a végén lángok mellett mást is okádni fog, és az valószínűleg nem különösebben fogja elbájolni a leányt. Inkább csak dörzsölgette hát az ujjait; így egészen biztosan nem fordulhatott elő valamiféle szerencsétlen baleset.
A lány gyönge, zavart mosollyal egy pár pillanatig a szürkés linóleumra szegezte a tekintetét. Beharapta az alsó ajkát és halkan kuncogni kezdett.
- Mit csinálsz, oppa?
- Megmelengetem a kacsód – felelt Donghyuk egyszerűen, ahogy két tenyere közé fogta a lány kezét, és úgy kezdte el sodorgatni, mintha szikrát akart volna pattintani. Haneul vidáman fúrta tág tekintetét Donghyuk arcába, aztán újra csendesen kacarászni kezdett, és a szabad kezével eltakarta a szemeit.
Donghyuk rövidesen megfelelő hőmérsékletűnek találta a lány kezecskéjét, és kedves, fahéjszín íriszében elmerülve nyomott a kézfejére egy puha kis csókot. Haneul kedvtelve, szinte már meghatottan somolygott rá, mint egy hercegnő, akinek épp most fogadott örök szerelmet a szőke hercege a fehér lovon. Donghyuk viszonozta a mosolyt. Valahogy elégedett volt magával, bár maga sem nagyon értette, miért.
Haneul újra megszemlélte a padlót, vigyorogva megnyalintotta cseresznyeajkait, aztán könnyedén közelebb libbent a fiúhoz, és most már megnyugtatóan langyos ujjai indákként fonódtak a merevedésére. Lassan, egyenletesen fel-alá kezdte mozgatni a kezét, mintha épp biciklit pumpált volna fel, és Donghyuk térdei idegesítő remegésbe kezdtek, mintha átment volna a testén a magasfeszültség. A fiú tapogatózva fogódzkodót keresett a falat borító síkos, jeges csempén, és úgy fél perc kitartó kutatás után meg is találta a vécépapír-tartót. Végül is ez is megteszi... Lehunyta a szemeit, és megpróbált teljesen az ágyékában egyre forróban lüktető érzésre koncentrálni, de a szomszéd fülkéből visszhangzó rotyogás elkeserítő hangossággal erőszakoskodott a fülébe. Összehúzta a szemöldökét és becsípte a száját, ahogy most a tőle telhető legerősebb összpontosítással próbált elvonatkoztatni tőle, de nem ment. A világért sem ment. Közben Haneul puha keze gyorsabb tempóra váltott. Donghyukot szinte betemette a forróság homokja. Tehetetlennek érezte magát, mintha a kéjtől függött volna, semmi mást nem akart, csak többet és többet és még többet.
Hirtelen megérezte a nyakán a lány parázsló leheletét, majd nedves ajkait, amint lágy, légies kis csókokat lehelt dermedt bőrére. A fiú torkából elhaló nyögés tört elő; a lábainak csak ennyi kellett, feladták a szolgálatot. Lassan végigcsúszott a háta a sikamlós falicsempén, és tompa zuttyanással fenékre érkezett a kemény padlón. Közben kissé nekikoccant a feje az ajtófélfának, fájdalmasan felszisszenve kapta oda a kezét. Fagyos volt a  föld, amin letolt nadrággal ücsörgött, de nem volt az az isten, amiért ő most felállt volna. Sőt, képtelen lett volna most lábra állni ilyen kábán, bár nem mintha annyira akart volna.
Haneul bizonytalanul, szinte már megszeppenten nézett le rá pár másodpercig, de végül úgy határozott, hogy leereszkedik mellé a földszintre, és a keblei enyhén megrezzentek közben Donghyuk legteljesebb örömére. A lány inogva elhelyezkedett a fiú mellett, majd óvatosan maga alá húzta karcsú lábait (biztos nem akart felfázni), és újra Donghyuk merevedése után nyúlt. A szomszédos fülkében változatlanul mintha robbantgattak volna; a fiúnak elképzelése sem volt, hogy hogy tudja valaki ennyire nagyszabásúan elrontani a gyomrát, ráadásul még a fejét is kényelmetlenül nyomta a durva fal. Haneul öle biztonságosnak és melegnek tűnt. Most úgy odahajtotta volna megfáradt fejét, hogy ellazuljon egy kicsikét. Csak tíz percet. Vagy negyed órát. Neki az is elég lett volna. De mindent a maga idejében, mindennek megvan a rendje-módja. Először a szex, utána a pihenés. Nyolc óra hancúr, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás... Milyen szép is lenne így az élet. Békésebb és egyszerűbb. Mindenki kiegyensúlyozott és boldog lenne. Nem kéne futni sehova. Maximum a nő után, aki épp tetszik.
Már erősen sajgott a feje, ahogy a falnak támasztotta, de semmi energiája nem volt helyzetet változtatni. A lustaság nagy úr. Inkább becsukta a szemét, és rákoncentrált az ágyékában megülő, lassan vulkánivá növekvő máglyára. Mélyen felsóhajtott, aztán újra és újra; hirtelen észrevette, hogy mintha feldagadt volna az alsó ajka, annyira vadul rágta. Ikje egész biztosan ki fogja szúrni és ki fogja figurázni. De Ikje bekaphatja.
- Csókolj meg – szaladt ki hirtelen a száján. Nem hitte, hogy nagyon vissza tud majd csókolni, de a nyers kéj szinte kibírhatatlanul ette az elméjét. Nem bírt mozdulatlanul megülni, úgy érezte, hogy egész biztosan fel fog robbanni belülről, ha tétlenül kell maradnia. A legkevésbé sem érdekelte, hogy Haneul milyen arcot vág, hogy meglepődik-e a hirtelen kérésen, vagy inkább mosolyog; csak csókolja meg, és akkor minden rendben lesz. A lány keze magára hagyta a merevedését, és nem csapott nagy zajt, de valahogy mégis eljutott a fiú füléig, ahogy a kezére támaszkodik és közelebb húzódik hozzá. – De ne hagyd abba – susogta kicsit csalódottan Donghyuk, mire Haneul halkan kuncogni kezdett. – És ne nevess ki – nyitotta ki végre a szemét. Súlyosak voltak a szemhéjai, a látása pedig homályos, de azt mégis ki tudta venni valahogy, hogy Haneul arcán nem csúfkodott rosszindulat. Inkább olyan volt, mint valami bohó nimfa. Olyan gyönyörű, olyan kedves, olyan varázslatos, ahogy játékosan, szemtelenül figyelte sötét szemeivel.
- Ne aggódj, oppa – hajolt hozzá közel a lány, egészen közel, Donghyuk külön-külön ki tudta venni az íriszében körbefutó világosabb ereket, mintákat. Eddig nem jutott el annyira a tudatáig, de most élénken szállt az orrába a parfümje. Fiatalos, lebegő, virágos illat volt. Donghyuk mélyen, jólesőn beszívta. – Nem hagyom abba.
A szájuk újra összetapadt, mintha pillanatragasztóval kenték volna be az ajkaikat, és Donghyuk tudta, hogy ez most valószínűleg élete egyik legcsapnivalóbb csókja. Remélte, hogy Haneul talán nem bánja annyira, de mikor a lány újra a markába fogta merevedését, annyira meglepődött valamiért, hogy ráharapott a másik nyelvére. Haneul riadtan ugrott el tőle. Donghyuk a száját összeszorítva, szégyenkezve hajtotta le a fejét. Legszívesebben elsüllyedt volna minél mélyebbre. Mondjuk úgy jó tíz méter mélyre. Az úgy nagyjából megfelelő lett volna.
- Bocsánat... Inkább hagyjuk a csókokat – mentegetőzött sután, de közben a saját nyelve érthetetlen módon összetekeredett valahogy, úgyhogy inkább elhallgatott. Haneul egy pár pillanatig magába mélyedve tapasztotta a szájára a kezét (valószínűleg próbálgatta, hogy működik-e még a nyelve), de aztán halvány, zavart kis mosoly gyúlt az arcán.
- Semmi baj, nem fáj.
És meglepő módon mintha tényleg nem neheztelt volna. Donghyuk őszintén elcsodálkozott. Azt hitte, hogy ezzel elvágta magát a lánynál, de úgy látszik, az alkohol az ő agyába is füstbombát dobott. Ez kellemes megnyugtatással töltötte el a fiút.
Haneul egy pár pillanat múlva megrázta a fejét, aztán huncut mosollyal újra kezébe vette a másik merevedését. Donghyuk maga is meglepődött, de csak pár mozdulat kellett hozzá, hogy a bensőjében elszabaduljon egy toronymagas gejzír. A tökéletesség kibírhatatlan érzésével égette, forrázta a testét, azt hitte, hogy a lángok menten megpörkölik a húsát, megfeketítik a csontjait, felforralják a vérét, mígnem semmi nem marad belőle, csak egy kupac fáradtan füstöt lehelő hamu. Ilyen lehet a „death by Snu-Snu”. Extrém verzió.
A feje nehezen koppant újra a csempének a háta mögött. Reszketve kifújta a levegőt. Mintha kibányászták volna belőle az életerő piros kis kristályait, és csak fekete fáradtságköveket hagytak volna a testében, melyek csak egy kiadós alvás után válnak értékes energiává. Menten elnyomta volna az álom, ha nem érzett volna csiklandozó kaparászást az agyában, amit valamiféle különös, magas, nyikorgó hang váltott ki a közelében. Valaki megállás nélkül olajozásra szoruló ajtókat nyitogatott. Donghyuk ingerülten felmordult, de a nyüszítés csak zajosabb lett. Morcosan kinyitotta a szemét. Haneul nevetett. Ikje is rusnyán nevetett, de ennek a lánynak a kacagásához képest igazi szimfónia volt, amit a barátja szokott produkálni.
- Mi van? – nyögte Donghyuk fásultan, a halántékához tapasztva ólomsúlyú, jéghideg tenyerét.
- Vicces volt az arcod. Nagyon, nagyon vicces – nyihogott Haneul, s közben a felsőteste fel-alá dülöngélt, akárcsak egy öreg óra aranyozott ingája, az arca elé vetve sűrű tincseit, mint valami szellemnek egy horrorfilmből. És csak nem hagyta abba. Donghyuk agyában többszörösen visszhangzott a kenetlen ajtók kánonja, disszonánsan, súlyosan összevegyülve; de annyi lélekjelenléte sem volt már, hogy rászóljon a lányra, hogy fejezze már be végre. Újra feljajdult, és gyötrődve a falnak dörgölte a feje hátulját.
Haneul egy perc múlva teljesen kifulladni látszott. Még meg-megrázta a jókedv egy-egy utolsó hulláma, de aztán elpilledve, fejjel előre Donghyuk mellkasába dőlt. Kemény volt a koponyája, fájdalmasan nyomta a fiú csontjait. Donghyuk megint felhorkant; ez azt jelentette nála, hogy „nem vagyok dögtartó”. Lassan már valami ogrének képzelte magát, aki csak morgásokkal képes kommunikálni, de remélte, hogy Haneul ebből is érteni fog. Legnagyobb sajnálatára mégsem így tűnt, mert a lány még percek múltán sem volt hajlandó megmozdulni. De legalább nem nevetett többet. Már ez is haladás.
- El ne merj aludni, még kártyáznunk kell... Megígérted, oppa – darálta a lány rettenthetetlenül, de valahogy mégsem sok meggyőződéssel, ahogy Donghyuk mellkasába fúrta pisze orrát. A fiú még erőtlenül bólintott egyet, aztán mintha lekapcsolták volna az érzékei villanyát.

4 megjegyzés:

  1. Hát istenem, meg kell hogy mondjam, nagyon örülök neki, hogy vére folytattad és feletted. :D
    Amúgy a won az "w" vagy "v"? :D Javaslom, hogy tegyél bekezdéseket, mert nagyon, de tényleg nagyon összefolyik és így nehéz követni. :D Csak néhol beteszel egy-kettő bekezdés és már jobb is lesz. :D
    A másik meg az, hogy Doghyuk és a csaj annyira aranyosak voltak együtt. Igaz, csak elvoltak, de akkor is. :D A kezes jelenet jó volt - mármint a kézmelegítős, a másik meg az a villanylekapcsolós. xD :D Meg a kártya... xD Hát ez a nő nagyon hülye, de elég szimpatikus. :D
    Egy kicsi látszik, hogy "nehézkesen" jött ez a rész, de szerintem így is jó volt. Bár amúgy tényleg semmi extra nem történt, csak amennyit leírtál a tartalomban... xD Három kemény szó, nagyon durva vagy te. XDDDDD Hahahhhaaahhhh... xD :D
    Remélem, ez a csaj nem csak egy éjszakás kaland lesz, mert cuki. :D Meg ahogy tipikusan felnéz DH-ra XD Ahhhhh :D Oppa... XDD Kártya... xD Az egész tiszta vicces. :D
    Várom a következő fejezetet, és remélem, hogy a véleményemmel egy kicsit ösztönözlek a továbbírásban. D: Hajrá. :D

    Kiri

    VálaszTörlés
  2. Jesszus, ez a fici... :-D
    Most is csak azt tudom mondani, hogy újra és újra elámulok a szókincseden. :-)
    Az apró jenenetek is nagyon tetszenek, és valami hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy agyoncsapd a hangulatot egy-két gusztusos hasonlattal, mikor az ember épp kezd belemelegedni a helyzet elképzelésébe. :-)
    És még a Mátrixot is belevontad a korábbi részbe...:-D
    Mellesleg végignevetem a részeket; ez tényleg paródia a javából. :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Jó látni, hogy ezt a történetemet is olvasod, pedig elég hosszú és lassú lefolyású szegény. XDDD
      Igen, élvezem agyonvágni a hangulatot, szeretem ezt csinálni a paródiáimban. XDDD Jó érzés... :'D
      Köszönöm szépen, hogy olvasod. Örülök neki, hogy tetszik. :) Egyébként hamarosan jön az új fejezet, csak évek kérdése. XDDD

      Törlés
  3. Szia Nárcisz!
    Nem csak én vagyok így vele, de komolyan kicsinálsz! Vagy ezt direkt csinálod velünk? Mikor az ember nem számít valamire, akkor kapjuk meg a váratlan meglepetést. Elég eseménydús volt ez a fejezet, abból a szempontból, hogy hányféleképpen lehet az erotikus gondolatokat elmondani, és te tökéletesen elénk tártad minden egyes mozdulatát. Szeretem ha valamit részletesen leírnak, mivel nem nekem kell a történethez még hozzáadnom extra dolgokat. Ismételten Gratula hozzá!!! :D

    VálaszTörlés