2014. augusztus 1., péntek

Sötétkamra, 1. fejezet: Sötétkamra-lámpa

 A labilis idegállapotú Hongbin saját lakásba költözik. Egyhangú napjait azzal tölti, hogy a démonjaival és lehetetlen memóriájával küzd a fényképezőgépe segítségével, amíg csak meg nem ismerkedik az egyedülállóan karizmatikus művésszel, Jaehwannal, akinek célja, hogy minden nap lerajzolja Hongbint, amíg csak tökéletesen meg nem sikerül örökítenie. Hongbin és Jaehwan között rövid idő alatt keserédes románc bontakozik ki, melynek idilljét hamarosan felrázzák a Hongbin körül történő különös, megmagyarázhatatlanul bizarr esetek.

FIGYELEM. Ezt a történetet nem én írtam, én pusztán magyar nyelvre ültettem át. Az eredeti ungilded Livejournal-felhasználó tollából származik. Tőle a fordításra engedélyt kaptam és ennek a blognak a linkjét is elküldtem neki. Itt elolvashatjátok a Sötétkamra első fejezetét eredetiben.

ATTENTION. I did not write this story, I only translated it to Hungarian. The original story is the work of the Livejournal user ungilded. I got permission from her and I sent her the link of this blog. You can read the original first chapter of Darkroom here.






Hakyeon szálas, sugárzó útjelzőként magasodik a többi ember fölé a tömegben. Az egyik karjával eszeveszetten kalimpál a feje felett, míg másik kezét a szájához emelve kiabál:

-     - Hongbin, itt vagyok!


Ha Hongbin nem lenne olyan boldog, hogy viszontláthatja Hakyeont, szégyenkezne azon, ahogy a barátja kurjongat.


(Egy kicsit mindig is szégyellte Hakyeont. Állandóan az arcát böködi és folyton felemlegeti azokat a dolgokat, amiket legszívesebben elfelejtene, de közben mindig mosolyog, és nem áll szándékában Hongbint bántani. Egyébként sincs elég olyan személy Hongbin életében, akikben ilyen szinten megbízhatna, úgyhogy beéri azzal, ami neki kijutott.)


Mikor Hakyeon a karjához ér, otthon érzi magát. Pedig az otthona az ország másik felében van, és az édesanyja mosolyát sem fogja látni hónapokon át, csak ha olyan szerencséje van. De igazából könnyű az ilyenekről elfeledkezni, mikor Hakyeon átveszi tőle a sporttáskáját, és olyan ostobaságokról kezd el cseverészni mellette, hogy mi minden történt az alatt a pár hét alatt, mióta legutóbb beszéltek telefonon.


Egy hatalmas, tágas repülőtéren haladnak keresztül, melynek üvegfalain beözönlik a napfény. Körülöttük emberek mászkálnak és beszélgetnek, némelyikük rohan, mások nevetgélnek, és Hongbin bekerítve, csapdában érzi magát közöttük. Ideges, a hideg is kirázza. Úgy érzi, mintha figyelné valaki.


-     - Jobban érzed majd magad, mikor végre kijutottunk innen – nyugtatja Hakyeon, mert ő tudja, miről van szó. Ő az egyetlen, akinek van egyáltalán valami fogalma arról, hogy mikor mi járhat Hongbin fejében. Ő az egyedüli, aki valaha is törődött azzal, hogy kitalálja, hogy Hongbin mire gondolhat, hogy meghallgassa és megértse a másikat, és hogy ne hívja „semmirekellőnek” vagy „furának”.


Hongbin csak mosolyogva bólint és megkéri Hakyeont, hogy beszéljen még a szobatársáról.


Hakyeon szavai ujjakként simogatják a bőrét, gyengéden cirógatva elhessegetik a félelmeit, és hívogatják, hogy menjen tovább rendületlenül.




Egy pár hétig Hakyeonnál marad, amíg a lakás, ahova be fog költözni, készen nem áll a számára.


Azt kívánja, bárcsak örökké itt maradhatna.


Hakyeon mellett ellazul, és amikor lágy gyertyafénybe burkolózva üldögélnek és semmiségekről beszélgetnek, a nyugalom a csontjaiig hatol. Hakyeon ajkairól ugyanolyan könnyedén peregnek a szavak, mint ahogy Hongbin elméjéből kihullanak az emlékek.


-     - Tényleg nem emlékszel? – méltatlankodik Hakyeon több alkalommal is. Amíg távol voltak egymástól, Hongbin valóban elfelejtett dolgokat, szóval csak sajnálkozva megrázza a fejét.


-     - Csak általánosságokra emlékszem, tudod, milyen vagyok... – magyarázza, s szavai visszhangot vernek a fejében. Elméjében ezer ködös emlék nyomja el egymást. Karjait a lábai köré fonva ül és figyeli, milyen tompa, remegő fényt vet a gyertya lángja Hakyeon arcára, és mint változtatja vonásait félelmetessé. – Inkább érzésekre emlékszem, mint szavakra és történésekre. Emlékszem, mikor egyszer a jövőről beszélgettünk, és hogy milyen melegség járt át akkor, de nem tudom, hogy pontosan mit mondtál. De egyébként is rengeteget beszélsz. Mégis hogy gondolod, hogy mindenre emlékezni fogok majd?


Taekwoon, Hakyeon szobatársa mindig estefelé bújik elő a szobájából és csendesen megkérdezi, hogy rendelhetnének-e valami ennivalót.


Hongbin először tartott tőle, félt Taekwoon átható tekintetétől és megijesztette a magassága, de most már nem akar elszakadni tőle. Tudja, hogy hiányozna neki a másik lágy hangja és az is, hogy mindig szó nélkül nekiadja a plusz tangsuyukot, pedig Taekwoon olyan típusnak tűnik, aki nem szereti megosztani másokkal az ételét.


Taekwoon tanul, és Hongbin olykor hallja, amikor a szobájában skálákat játszik a szintetizátorán. Úgy gondolja, hogy ennek köze van ahhoz, hogy Taekwoon mosolya olyan szomorú, és hogy ez az oka annak, hogy Hakyeonnal egymásra találtak.


-     - Mi hárman ugyanolyanok vagyunk – szólal meg egy éjszaka Hakyeon vacsora közben, és bár ezzel megnyugtató akart volna lenni, Hongbin megdermed és Taekwoon feszült lesz.


-     - Igazad van – helyesel Taekwoon. A szemei találkoznak Hongbinéival és abban a pillanatban többet mondanak neki, mint ahány szót Taekwoon valaha is hangosan intézett hozzá.


Csakis azért játszod azokat a hangsorokat olyan tökéletesen újra és újra, mert már rettegsz valódi dalokat előadni.





A lakás ugyanolyan a valóságban, mint amilyen az interneten is volt. A falai mély éjkéken sötétlenek és makulátlan acél háztartási gépek állnak a konyhában. Az egész tökéletes és megéri az édesanyja pénzét.


Kicsi a lakás, de a kilátás tetszetős. Hongbin ezért úgy néz ki az ablakon, hogy a látvány az ő számára is értelmet nyerjen. Kezeivel olyan alakot formáz, mint amilyen egy fényképezőgép keresője, majd az arcához emeli, és a város most mozdulatlan polaroidképként terül el alatta. Az autók megfagytak az időben és a felhők egyhelyben lebegnek felettük, az emberek pedig soha nem jutnak el oda, ahová készültek. Hongbin mindezt egyetlen hibátlan pillanatként örökre rögzítette az elméjében. 


Sokkal könnyebben gondol bele a dolgokba, ha feldolgozhatja őket, ha expozíció és megvilágítás keretében foglalkozhat velük. Amikor megkérdezik tőle, hogy egy bizonyos napon mit csinált, előveszi a fényes fotókkal tömött dobozait, ujjait a dátumokon végigfuttatva megkeresi az akkor készült képeket, és így már emlékszik, hogy aznap mi minden történt vele.


Számára könnyebb az életet pillanatfelvételekben, mint filmben szemlélni. Szétboncolja az eltelt időt és pörgetős füzetként rakja össze az átélt pillanatokat, de hiányoznak lapok. Az idővonalat ugrások szakítják meg és pár emlék elveszik, de Hongbin nem is igazán bánja, mert van, amire inkább nem emlékezne.


(Azt például nem örökíti meg, amikor egy vécéfülkében kétrét görnyedve, rémülettől és önutálattól reszketve adja ki magából az egész vacsoráját.)


Az első éjszakán, hogy egyedül lakik, még akkor is virraszt, amikor a nap már feljött az égre. Inkább az ágyban gubbaszt, csipkedi a csuklóit és a szemeit dörgöli, dideregve jeges vizet fröcsköl az arcára, és hasra esik a dobozokban, melyeknek tartalmát az elkövetkező pár napban szortírozni akarja.


Amikor végre elszenderül, zaklatottan alszik és rémálmot lát. Később nem emlékszik rá, de mintha megvágná benne a kezét törött üveggel, és mintha egy szilánkszerűen éles mosoly is feltűnne előtte, mely soha nem gyógyuló, nyílt sebeket hasít a bőrébe.




Van nem messze egy park, ahova mindössze öt perc séta az út. Azért is szereti itt tölteni az idejét, mert ha leül egy bizonyos padra és kicsit félrehajtja a fejét, látja a távolban annak az épületnek a felső sarkát, amiben ő is lakik. Készít is a látványról pár nagyszerű képet, és úgy tervezi, hogy majd más képekkel együtt egy kis gyűjteménybe rendezi őket. Némelyiket közülük a lépcsőházban fotózta, és vannak olyanok is, melyek a lakása olyan részeiről készültek, melyekről Hongbin úgy gondolja, hogy gyönyörűek, mint például a falak alján elhelyezett szegőlécekről és a plafon mintáiról. 


Csak egy hét kell hozzá, hogy azt a padot a sajátjának tekintse, és elfussa a méreg, ha másokat lát ott üldögélni. Már most óvatos az idegenekkel szemben, és nem is hajlandó melléjük telepedni. Mindig megkönnyebbül, mikor épp senki sem ül azon a padon, hát sietve el is helyezkedik a kellős közepén, és filmtekercseket és régi fotókkal teli borítékokat terít ki maga mellé. Igazából nincs is rájuk szüksége, de sok helyet beborítanak és igazán elfoglaltnak tűnik miattuk.


Mindent megtesz, hogy senki se tartsa vonzónak a lehetőséget, hogy szóba elegyedjen vele vagy leüljön mellé.


Hakyeon biztosan mérges lenne rá emiatt. Épp ezért, mikor egyszer telefonon beszélgetnek, meg is említi neki, hogy a szomszéd sráccal megadták egymásnak a mobiljuk számát, mintha az a fiú több lenne neki, mint egy egyszerű név (Wonshik) a telefonkönyvében.


Azért kicsit rosszul érzi magát, hisz Hakyeon olyan őszintén boldognak tűnt.

-     - Jól van, nagyon jó – mondta halkan Hakyeon. Csak akkor beszél ilyen hangon, mikor éreztetni akarja veled, hogy komolyan gondolja, amit mond.


A szomszéd srác kifejezetten szimpatikusnak tűnik, de napközben sosincs otthon. Hongbin tudja, hogy ez mit jelent. Tisztában van vele, hogy ugyanazt jelenti, amit középiskolás korában is. Mindig mindenki azt mondta neki, hogy „Hongbin, te olyan kedves vagy”, de soha semmi többet.


(Tudta, hogy mindenki kibeszélte a háta mögött, amikor kiiratkozott az iskolából. Biztos volt benne, hogy mind azt hajtogatták, hogy amúgy sem kifejezetten bírták. Hongbin kedves, de olyan érdekesen viselkedik... Hallottátok, mit csinált az a furcsa Lee Hongbin? Tudjátok, aki mindig elfelejtette megírni a házit, meg aki nem tudott az osztály előtt beszélni, és sose nézett a szemedbe...)


Szóval Hongbin úgy érzi, hogy egyszerűbb, ha kipakolja maga mellé a cuccait és úgy tesz, mintha nagyon dolgozna valamin.


És ki tudja, lehet, hogy pont erre van szüksége. Így talán majd véletlenül talál valami tennivalót.


A park tömve van emberekkel. Egy csapat gyerek, akiknek mára ennyi volt az iskola, olvadó fagylaltot nyalogat. Egy művész ide-oda bóklászva rajzolgat egy méretes vázlatfüzetbe. Pár száz méterre egy szerelmespár ücsörög egy fa alatt és teljes mértékben egymással vannak elfoglalva.


Hongbin most érzi először igazán, hogy lehet, hogy jó ötlet volt idejönnie. Úgy érzi, hogy meg tudja csinálni.


Meglepően biztos kezekkel a szeme elé emeli a fényképezőgépét, és azon keresztül néz az őt körülvevő világra. Gyönyörűnek látja.




Hakyeon pár hét múlva hívatlanul állít be hozzá.

-     - Milyen tiszta itt minden! – ez az első szava, mikor megpillantja Hongbin lakását.


-     - Nincs mit csináljak – rántja meg a vállát Hongbin. – Amikor unatkozok, a helyükre teszem a dolgokat és ennyi.


-     - Gyere vissza hozzám lakni! – nyafog Hakyeon, miközben lerúgja a lábáról a cipőjét. Az egyik ujját végighúzza a konyhapulton, és egy szem port sem talál rajta. – Azt hinné az ember, hogy Taekwoon milyen tiszta, de az egész szobája kupis... A múlt héten a tányérjaink felét a szobájában találtam meg, és aztán az egészet nekem kellett elmosogatnom!


-     - Úgy beszélsz, mintha te jobb lennél – válaszolja Hongbin és megborzong, ahogy visszaemlékszik arra, hogy milyen volt még középiskolás korukban meglátogatni Hakyeont. Szennyes ruhák mindenhol... – Ha fizetnél is érte, meggondolnám, hogy kitakarítsak-e nálatok, de előbb ne is várd.


Hakyeon mindig azzal henceg, hogy olyan, mintha Hongbin bátyja lenne (bár Hongbin mindig inkább egy tüsténkedő második anyaként vagy egy túlságosan is rajongó nagynéniként gondolt rá), ennek ellenére teljesen úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, amikor nem tetszik neki, amit hall.


De azért ahogy az éjszaka a végéhez közeledik, Hongbin nem akarja, hogy Hakyeon hazamenjen.


-     - Kérlek, ne menj... – kéri Hongbin, miközben összegömbölyödve fekszik az ágyán a feje tetejét Hakyeon combjának oldalához nyomva. – Nem tudok aludni és mindig olyan szörnyen fáj a fejem...


-     - Hozzak valami gyógyszert?


-     - Nem kell. Csak nem szeretném, hogy elmenj.


Hakyeon nem megy el. Azon az egy éjszakán, amikor valaki más kezének súlyát érzi a tarkóján, Hongbin békésen, kellemesen alszik. Azt kívánja, bár tudna fényképet készíteni erről az érzésről, hogy örökké magánál tarthassa. Ha ezt a kis nyugalmat meg tudná ragadni, talán minden rendben lenne.





-     - Lerajzolhatlak?


Hongbin már egymás után harmadjára tisztítja meg a fényképezőgépe hátulját minden ok nélkül. Most felnéz, és azt a fiatal srácot találja maga előtt, akit már egy hónapja lát a parkban portrékat rajzolni. Az első, amit észrevesz rajta, az az, hogy krétapor borítja a kezei nagy részét. Az összes szín, amit csak meg lehet figyelni az égen, amikor lemegy a nap, ott világít a bőrén. 


-     - Jaehwan vagyok. – leül és Hongbin nem egészen biztos, hogy most mit is kéne tennie. Még senki sem ült le mellé a padra. – És te?


-     - Hongbin.


Hakyeon azt akarná, hogy többet is mondjon, hogy mondja azt, hogy örvend a találkozásnak, de ez lehet, hogy hazugság lenne, és ezt Hongbin nem akarja megkockáztatni.


-     - Értem. Hongbin. – A művésznek, akit Jaehwannak hívnak, lefegyverző a mosolya. Hongbin azt kívánja, hogy bárcsak neki is ilyen mosolya lenne, és nem az az ideges fajta. – Nyugodtan mondhatsz nemet, pont ezért kérdezlek meg ahelyett, hogy csak úgy minden további nélkül elkezdenélek lerajzolni. Már egy ideje látom, hogy ide jársz, és azon gondolkoztam, hogy hátha te megérted, hogy én azért rajzolom le az embereket, mert szeretném, ha látnák, hogy az én szememben milyen gyönyörűek.


-     - Már miért... – Hongbin lenéz a kezei között pihenő fényképezőgépre és hirtelen eszébe jut, hogy ő is milyen normátalan, és hogy milyen furcsán is hangzana, ha elmagyarázná valakinek, hogy miért fényképez le bizonyos személyeket és helyeket. Arra gondol, hogy milyen jó lenne, ha ő is ugyanabból az okból kifolyólag készítene képeket a barátairól és a körülötte található épületekről, mint amiért ez a krétaporos kezű művész rajzol, de ő önző és megtartja a képeit magának. Arra használja a fényképezőjét, hogy ellopja mások emlékeit.


-     - Áhh, hagyjuk inkább – sóhajt fel Jaehwan egy hosszú pillanat után. Felállni készül és csalódottabbnak néz ki, mint azt Hongbin el tudná viselni.


-     - Holnap.


-     - Hmm? – néz vissza rá Jaehwan.


-     - Holnap... holnap lerajzolhatsz – szól Hongbin, ahogy a távolban felharsan egy autó riasztója. A közelben játszadozó gyerekek kiabálása ingerültté teszi. – Ha... ha még mindig szeretnéd.


Jaehwan újra elmosolyodik, most még inkább szívből jövőn. A mosolya a szemeiig, a vállaiig és még tovább kiterjed, és Hongbin arcára is kiül.


-     - Ó, higgy nekem – válaszol Jaehwan, – Még mindig le akarlak.





Mikor Jaehwan rajzolja, Hongbin úgy érzi, mintha a másik már legalább egymilliószor megörökítette volna. Hongbinnak úgy tűnik, hogy Jaehwan alig néz fel a maga elé kiterített papírból, és mégis folyton így utasítja:

-     - Elmozdultál, ne mozogj. Tartsd rajtam a tekinteted és ne mosolyogj olyan idegesen. Nyugi.


Ezeken a kis megjegyzéseken kívül úgy nagyjából egy órán keresztül nem sokat beszélnek, de ebben a csendben Hongbin felfedez bizonyos dolgokat Jaehwannal kapcsolatban. Például azt, hogy jobbkezes, de a bal kezével mossa össze a színeket, vegyít és kever. Azt is észreveszi, hogy Jaehwan szenvedélyes, de nem túlságosan – mindent könnyedén, szaporán csinál, nem időzik el semmin, az ujjai ide-oda vándorolnak a papíron és sehol sem vesztegelnek, de mindig visszatérnek, mikor arra szükség van.


Feltűnik neki, hogy Jaehwan a legártalmatlanabb dolgokon is elmosolyodik, például azon, hogy Hongbin azzal küzd, hogy ne tüsszentsen, vagy amikor egy katicabogár száll a vázlatfüzete egyik ezüstszín spiráljára. Jaehwan barátként tekint a katicára. A kézfejére csalogatja és hagyja, hadd másszon rajta pár pillanatig.


-     - Hamarosan úgyis elpusztul – szólal meg Jaehwan, – próbálok szerezni neki egy boldog emléket, amíg még van rá lehetőségem.


Hongbin nem teljesen érti a dolgot, ő csak egy bogarat lát erőtlenül lefelé kúszni Jaehwan hüvelykujjának görbületén; egyik olyan, mint a másik. De azért lágyan bólint egyet, és megszámolja a katica hátán a pöttyöket (hetet, hetet lát rajta), hogy később legyen miről emlékeznie rá, már ha ez egyáltalán lehetséges.


-     - Mesélj magadról – kéri Jaehwan, amikor már félig elkészült, és Hongbin már a papíron látja az arcvonásai durva körvonalait, – és ne kérdezd, hogy pontosan miről beszélj. Nem ismerlek, csak mesélj valamit. Nem a korodra vagy a vércsoportodra vagyok kíváncsi, hanem csak... dolgokra, érted? Mesélj azokról az emberekről, akik mindig is ismertek téged, hogy ők mit tudnak rólad, hogy szerinted miről jutsz az eszükbe... Ilyesmikre gondolok.


-     - Fényképezek – feleli Hongbin, – de a képeim többet jelentenek nekem egyszerű fényképeknél. Ha most megkérdeznéd, hogy mit csináltam tegnap, nem tudnám megmondani. De ha megfigyelem, hogy az egyik fényképemen milyen árnyalatú kék az ég, akkor eszembe jut, hogy mit éreztem azon a napon, amikor felnéztem rá. Ha látom egy fényképen, ahogy a barátom mosolyog, beugrik a vicc, amin akkor olyan jól mulatott, és azt is fel tudom idézni, hogy én nevettem-e rajta vagy sem.


-    - Feledékeny vagy – mutat rá Jaehwan.


Hongbin megrázza a fejét és erőtlenül mosolyog.


-    - Egy roncs vagyok.


Jaehwan pár percig egy szót sem szól. Elegyengeti a redőket Hongbin ingjének tükörképén, mielőtt végre válaszolna.

-    - Szeretem a roncsokat – pillant fel Hongbinra, majd hozzáteszi, – és tetszik, ahogy most mosolyogsz, látom, hogy szívből jön. Maradj így a kedvemért.


-     - Most változtatni fogsz a rajzodon? – zavarodik össze Hongbin.


-     - Nem, nem... Mindig legyél ilyen. Szeretném, ha mostantól mindig így mosolyognál, valahányszor látlak. És hagyd ott a kezed, ahol van, nem adtam rá engedélyt, hogy darabokra hullj. –  Jaehwan torka mélyéből gúnyos horkantás tör elő. – Fényképészek... – dörmögi.


Hongbin akaratlanul is kuncogni kezd, és reméli, hogy Jaehwan valahogy meg tudja ragadni és a rajzába tudja szőni a boldogságot, amit most érez, mert szeretné megtartani, eldugni egy biztonságos zugba és soha el nem engedni.




Jaehwan felajánlja, hogy hazakíséri, és ez annyira váratlanul érinti Hongbint, hogy elfelejt nemet mondani.


Az első háztömbön csendben baktatnak végig. Jaehwan vigyázva fogja jobbjában a vázlatfüzetét és azt a hosszú, téglalap alakú dobozt, amiben a rajzszenet és a pasztellkrétát tartja, Hongbin pedig bal kezében viszi terjedelmes fényképezőgép-táskáját. Csupa száz méternél is magasabb épület mellett haladnak el. Mind az ég felé törekszenek, a napfény irányába, mely visszaverődik az ablakaikról és mely már kezd elszivárogni a látóhatár felé, de attól még a lábuk alatt húzódó betontömeg úgy ragyog tőle, mintha gyémántokkal verték volna ki, és így sokkal értékesebbnek tűnik, mint amennyit valójában ér.


-     - Nem lett valami jó. – szólal meg Jaehwan, miközben befordulnak a sarkon, ami mögött már ott látszik a ház, amiben Hongbin lakik. Hongbin mindig egy pár lépéssel Jaehwan előtt jár. – Mármint a portré.


-     - Nekem tetszett... Mármint úgy értem, hogy tetszett, amit láttam belőle. – biztosítja gyorsan Hongbin. Azt mondta, amit ő is hallani szeretne, hogyha bizonytalan lenne egy munkájával kapcsolatban. – Biztosan sokféleképpen tudsz még fejlődni, de szerintem nagyszerű lett. Lenyűgöző tehetséged van az anatómiához.


-     - Hmm, tényleg így gondolod?


-     - Igen! – bólint izgatottan Hongbin, és hallja, ahogy a mellettük álló épület visszaveri a hangját, úgyhogy halkabban folytatja a mondandóját. – Igen, tényleg. Látszik, hogy már régóta rajzolsz és az is eszembe jutott, hogy biztosan tanulod is valahol.


-     - Egy ideig tanultam. – Már ott is állnak Hongbin épületének kapuja előtt. A nap már teljesen eltűnt és Hongbin fázik, miközben Jaehwant hallgatja. – De már nem. Elegem lett, hogy megmondták, hogy mit rajzoljak, olyan értelmetlennek éreztem... De most azt rajzolok, amit csak akarok és amikor csak akarom.


-     - Én sem szeretném, ha megmondanák, hogy mit fényképezzek le – mormolja Hongbin. Keze védelmezőn szorítja meg a fényképezőgép-táskája szíját.


-     - Akkor holnap lerajzolhatlak megint?


-     - Megint?


-      - Igen, és holnapután is... Minden nap le szeretnélek rajzolni, amíg csak tökéletesen meg nem tudlak örökíteni.


Hongbin később úgy érzi, hogy nemet kellett volna mondania. Nem kellett volna engednie, hogy Jaehwan hazakísérje, nem kellett volna beleegyeznie, hogy annyi napot raboljon el tőle, ahányat csak akar, és nem kellett volna hagynia, hogy a nap kibújjon a látóköréből, vagy hogy felgyulladjanak az utcai lámpák, vagy hogy a sötétség elnyelje minden ellenállását.


De ezek a gondolatok már csak később zaklatják, mert most azt mondja, hogy „Rendben, ez jól hangzik”, és komolyabban gondolja, mint bármit, amit eddigi életében bármikor mondott este hétkor egy forgalmas városi út szélén ácsorogva.


És Jaehwan lassan, édesen, sziruposan mosolyog. Hongbin egyszer majd le akarja fényképezni ezt a mosolyt és soha nem akarja elfelejteni.





A vágást a kezén akkor éjszaka veszi észre először, miután becsukta maga mögött a lakása ajtaját. Hirtelen megcsapja az orrát a réz nehéz illata a levegőben és nem találja a forrását, amíg eszébe nem jut felemelni a karját, és meg nem látja az alkarja belső felén kettős ágban lefutó, már odaszáradt vért.


Maga a vágás a tenyere húsosabb felén húzódik hosszan és mélyen. Fogalma sincs, hogy hogy szerezhette anélkül, hogy észrevette volna, hogy hogy nem érezte, hogy valami ilyen mélyen megvágja.


Még ennél is rosszabb, hogy a vértől felkeveredik a gyomra, így a fürdőszobában negyed órán keresztül a vécé fölé hajolva küzd a hányingerrel. Mire olyan erősnek érzi magát, hogy újra fel tud állni, a szemét könnyek böködik és a torka is bereked.


A legjobb tudása szerint kitisztítja a sebet és valószínűleg jóval alaposabban kötözi be, mint arra szükség lenne, de már annak a gondolatától is megrémül, hogy ha csak egy egyszerű sebtapaszt tenne rá, akkor a vér kiszivároghatna a szélein. Szóval a sebtapaszra még kötszer is kerül, és az egészet jó erősen átköti és megszorítja, hogy a démonjait fogva tartsa.


Órákig tart, mire el tud aludni, és közben a szívverése szüntelenül dobol a fejében, megadva egy dal ütemét, melynek nem is hallja a dallamát.





Hakyeon egy hét múlva hívja telefonon. Hongbin éppen egy kifelé szélesedő, fényképekből álló időkaleidoszkóp közepén üldögél a padlón és a fotókat rendezgeti, régieket és újakat egyaránt.


(Az egyik képen ott az a kóbor macska, akinek tizenhat éves korában tejet szokott kitenni a hátsó verandára. Egy másikon ott látszanak annak a kisboltnak a maradványai, amit iskola után minden nap meglátogatott, mielőtt leégett volna. A legtávolabbi fotón az édesanyja és az egyik nővére nevet egy régesrég elmesélt viccen. És ott sorakoznak véget nem érőn a legutóbb előhívott képek is. Mindegyiken zöld fű és egy vázlatfüzete fölé görnyedő fiatal férfi látható, aki eltakarja a szemét a nap elől, nem néz a fényképezőgépbe és soha nem pózol.)


-     - Elfoglalt voltál? – kérdezi Hakyeon. A vonal másik végén szóló testetlen hang élesen megtöri az állandó zúgást Hongbin fülében.


-     - Ja, valamilyen szinten.


-     - Találtál munkát? Tudom, hogy azt mondtad, hogy nincs rá szükséged, de úgy éreztem, hogy...


-     - Nem, szó sincs olyasmiről – felel Hongbin. Szavai tompa fejszeként vágják el a Hakyeon hangjában megbúvó gyengéd reménykedést. – Nem hiszem, hogy meg tudnék birkózni... ööö... bármi ilyesmivel, de szereztem egy barátot.


-     - Csak nem a szomszédod az? – Hongbin megkönnyebbülten felsóhajt azon, hogy Hakyeon milyen kiszámítható. Idősebb barátja olyan könnyedén vált a témák között, ahogy a dagály követi az apályt és hagyja, hogy Hongbin kibújjon a látóköréből, amikor csak szüksége van rá.


-     - Nem. Kedves és néha látom reggelenként, de nem ő az. – Hongbin ujjai végigsimítják a hozzá legközelebb fekvő fénykép széleit. Máskor nem vesződött volna azzal, hogy ilyen életlen, elmosódott képeket is előhívjon, de az utóbbi időben még ezekre a pillanatokra is emlékezni akart. Most valahogy még az elmúlt hét homályos emlékei is fontosnak tűntek. – Találkoztam egy művésszel a közeli parkban. Megkérdezte, hogy lerajzolhat-e.


-     - Jaj – mormolja Hakyeon, – egy művész, Kong, most komolyan?


-     - Jól rajzol – tiltakozik védekezőn Hongbin és érzi, hogy feszültté válik. – Nem olyan nagyszerű, de azért jó. És... kedvelem.


Hakyeon sóhaja hosszú, gyötrődő és sokkal hangosabb annál, hogy Hongbin telefonjának hangszórója elbírna vele. Mégis így felel:

-     - Hát ha kedveled, akkor egy szavam sem lehet. De azért vigyázz magadra! A művészek és a színészek a legrosszabbak.


-     - Ó, és mi a helyzet a táncosokkal?


-     - A táncosok a legjobbak közé tartoznak, de nem szeretik, amikor a barátjuk elfelejti őket felhívni.


Hongbin elmosolyodik. Tudja, hogy a szobában sokkal több képe van Hakyeonról, mint amennyit meg tudna számolni.


-     - Ezt észben fogom tartani.





Amikor Jaehwan rajzolja, úgy érzi, hogy tényleg létezik, hogy valaki most látja először, hogy milyen is valójában.


Lehet, hogy csak arról van szó, hogy Jaehwan olyan dolgokat is észrevesz vele kapcsolatban, amiket mások egészen biztosan nem fedeznének fel, mint például az arcán elszórt anyajegyeket, hogy a baloldali feljebb van, mint a jobb, de a szemei alatt húzódó táskák is feltűnnek neki, amiknek a többi ember nem szokott figyelmet szentelni.


-     - Nem szeretek ilyeneket figyelmen kívül hagyni. – válaszolja neki Jaehwan, miután Hongbin az egyik délután rákérdez a dologra. – Mi értelme úgy tenni, mintha valaki tökéletes lenne, mi értelme a hibái nélkül lerajzolni? Ezek a kis részletek tesznek azzá, aki vagy. Minek rajzoljak le valakit, ha mindezt lehagyom a képről? Ez olyan, mintha havat akarnék felülről megörökíteni és teljesen simának, makulátlannak és érintetlennek ábrázolnám. A végeredmény egy üres papírlap lenne.


-     - Akkor biztosan hülyének nézel, mert én mindig szerkesztem a képeimet, mielőtt előhívnám őket – tűnődik csendben Hongbin, miközben nézi, ahogy Jaehwan egy újabb darab rajzszénért nyúl. Ma nem használ színeket.


-     - Nem, az más – Jaehwan megtalálja a kiválasztott rúd rajzszénben azt a tulajdonságot, amit keresett, bármi legyen is az; szóval részletezni kezdi Hongbin ingjének vállrészét, kialakítja a redőket és kidolgozza az árnyékokat. – Azt meg tudom érteni, amikor a fotókat szerkesztik, mert egyébként ugyanazt látnád rajtuk, amit akkor, amikor csak simán kinyitod a szemedet. Nem mintha az nem lenne gyönyörű, de... hmm...


-     - Ez olyan, mint amikor nézed a naplementét – példálózik Hongbin. Már gondolkozott ezen korábban, de még soha nem beszélgetett róla senkivel. – Legtöbbször nem is látom, ahogy lemegy a nap, és amikor elcsípem, akkor sem nagyon törődök vele, pedig igazán csodálatos látvány. Szóval amikor lefényképezed a naplementét, vagy lerajzolod, írsz róla, vagy filmre veszed, kell valami plusz, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Mert ha ilyen elképesztő dolgok történnek nap mint nap, és mi mégis elhanyagoljuk őket, akkor mégis miért szentelnénk rájuk figyelmet egy fényképen vagy miért olvasnánk róluk egy könyvben?


Jaehwan hosszú pillanatokon keresztül csak hallgat, és Hongbint kiveri a víz a gerince tövénél, pedig mostanra már tudja, hogy ez csak annak a jele, hogy Jaehwan ujjai azon sürgölődnek, hogy valamit a lehető legtökéletesebben formáljanak meg a papíron.


-     - Én szoktam nézni a naplementét – jelenti ki végül.


-     - Bocsáss meg, csak egy példa volt, én...


-     - Figyelj, értem, miről van szó – vág közbe Jaehwan, és egy megértő, megnyugtató mosoly terül szét az arcán. – Csak úgy érzem, hogy én egy kicsit más vagyok, mint azok az emberek, akikről beszélsz. Úgy gondolom, hogy a legtöbb művész ilyen. És szerintem te is más vagy.


-     - Talán – mormolja Hongbin és mindent elkövet, hogy állni tudja Jaehwan tekintetét, pedig el akarja kapni a szemeit. Mindig is gyűlölte a szemkontaktust.


-     - Egészen biztosan. – Jaehwan még néz rá egy pillanatig, aztán újra az ölében pihenő vázlatfüzetre kezd koncentrálni. – Már most tudom, hogy nem fog tetszeni a végeredmény.


-     - N-nem baj, megpróbálhatjuk holnap is, nemigaz?


-     - Igaz. Mindig ott van a holnapi nap.





Később azon az estén Hongbin szakít időt arra, hogy a lakása ablakából nézze a naplementét. Figyeli, ahogy a nap az épületek mögé süllyedve lángra lobbantja őket és borongós árnyalatú vízfestékkel színezi be az eget. Egész végig azt kívánja, hogy bárcsak ott ülne mellette valaki, aki idiótán viccelődne és azt mondaná, hogy ne mozduljon, maradjon úgy, ahogy van, pont úgy. Megvagy.



Egy éjszaka, tizenöt perccel azután, hogy hazaérkezett, kopognak Hongbin ajtaján. Pár centire kinyitja az ajtót és mögötte Jaehwant találja, a kezében egy 50 milliméteres lencsével és az arcán egy lefegyverző mosollyal.

-     - Ezt elhagytad és úgy gondoltam, hogy valószínűleg hiányozni fog.


Hongbin beengedi, de azért felmerül benne egy kérdés.

-     - Hogy jutottál be az épületbe?


-     - Hát, a portás, nos... – Jaehwan Hongbin tenyerébe nyomja a lencsét. Most értek egymáshoz legelőször és Hongbin nem akarja, hogy Jaehwan elhúzza a kezét. – Minden este együtt lát minket, mióta is? Már úgy nagyjából egy hónapja... Megismert és azt mondta, hogy most az egyszer beenged, de legközelebb... Azt mondta, hogy legközelebb veled együtt jöhetek csak fel.


-     - Elég hihetetlen, hogy ilyen könnyen ment – mereng el Hongbin. Ujjai a kezében megbújó lencse köré fonódnak, és megnyugtatja az érzés, hogy milyen tökéletesen beleillik a tenyerébe.


-     - Az emberek sokkal könnyebben megbíznak egymásban, mint azt be mernék vallani. – rántja meg a vállát Jaehwan. Tekintete végigpásztázza Hongbin lakásának falait és a szemei elkerekednek. – Hány képed van egész pontosan?


-     - Áh, fogalmam sincs, már olyan régóta...


-     - Én is ott vagyok, nem is tudtam, hogy azokat a képeket is előhívattad.


Hongbin arca felhevül, és a szégyen egyre erőteljesebben szúró, égető érzése nem hajlandó lelohadni, miközben nyugodtan válaszol.

-     - Nem gondoltam, hogy érdekelnének.


-     - Miért? Nagyon tetszenek. Ahogy rájuk nézek, arra gondolok, hogy nahát, ez jut rólam eszedbe.


-     - Nem találod... furcsának?


-     - Nem, egyáltalán nem. Tudod, nem hiszem, hogy tényleg feledékeny lennél. Csak különösen sok figyelmet fordítasz arra, hogy olyan dolgokra is emlékezz, amikre a legtöbben soha többet nem is gondolnának. Egyik fotó esetében sem tudnám megmondani, hogy épp miről beszéltem, mikor lefényképeztél, nekem mintha az összes ugyanazon a napon készült volna, de te...


-     - Kutyákról volt szó – meséli Hongbin, – a közelben ugatott egy kutya és te visszaugattál rá. Azt gondoltam, hogy nem vagy normális, de azért én is nevettem.


-     - Na pontosan erről beszélek. – Jaehwan nem méltatja több pillantásra a képeket, pedig nem igazán van más, amit nézni lehetne, legalábbis Hongbin így véli. – Persze most, hogy mondod, már elő tudok idézni valami kósza emléket azzal a nappal kapcsolatban, de ha nem emlékeztetsz rá, még ennyi se jutott volna eszembe. Jobb az emlékezőtehetséged, mint hinnéd.


Hongbin nyugodtan áll a lakása közepén és mindent hall: Jaehwan légzését, a zene basszusát, amit a szomszédja hallgat, és annak a légynek a zümmögését, ami már két napja köröz a konyhai lámpa körül.


-     - Nem emlékszem az apámra. – jelenti ki, amint a fejében robajló statikus zaj elcsendesedett. – Nincs róla fényképem, szóval nem emlékszem rá.


-     - Semmit...?


-     - Ó, persze, amikor anyám beszél róla vagy amikor valaki a szülővárosomban azt mondja, hogy nagyszerű ember volt, tudom, miről van szó. Néha még el is tudom képzelni, hogy milyen lehetett. Amikor valaki a szüleimről kérdez, el tudom mondani, hogy vicceskedvű volt, de elcsendesedett, amikor kellett, vagy hogy komoly volt, de mindig tudta, mikor mit kell mondani. De ha senki sem ejtené ki a nevét körülöttem vagy senki sem kérdezne róla, akkor soha nem gondolnék rá és soha nem beszélnék róla, mert nincs semmi, amire gondolhatnék vagy amit mondhatnék vele kapcsolatban.


Jaehwan olyan arcot vág, mint aki ki akarja fejezni, hogy mennyire sajnálja, de tudja, hogy akármi is hagyná el a száját, tompán és üresen csengene.


-     - Nincs semmi baj – szól mosolyogva Hongbin, – de tényleg. Olyan nekem ő, mint egy nap, amit elfelejtettem. Biztos vagyok benne, hogy szép volt, de már elmúlt és ahelyett, hogy úgy tennék, mintha még visszakaphatnám, inkább arra koncentrálok, hogy mostantól minden napra könnyű legyen visszaemlékezni.


-     - Segíthetek? – tudakolja Jaehwan és Hongbin úgy véli, hogy így kérdezi meg, hogy Hongbin csuklója köré fonhatja-e az ujjait, hogy közel hajolhat-e hozzá és ellophatja-e a lélegzetét.


Hongbin egy csókkal válaszol, megharapja Jaehwan alsó ajkát és a vegyszerbe áztatott emlékekkel borított falhoz nyomja, ahol az ég kékebb, mint a való életben. A mosolygó arcok egyhelyben megfagytak és még azt látván sem mozdulnak, hogy ők ketten egymással foglalkoznak és Jaehwan a térdét Hongbin lábai közé dörgöli, Hongbin pedig zihálni kezd a súrlódástól.


Ez igent jelent.





Onnantól kezdve minden éjszaka lassan égő beszélgetések kíséretében gyalogolnak el Hongbin lakásáig, és Jaehwant sosem kell a portásnak felengednie, mert Hongbin mindig vele van. Olyan ez, mintha Jaehwan hazamenne.


Van, hogy Jaehwan a konyhapulton üldögél, miközben Hongbin instant jajangmyeont készít. Jaehwan arról beszél, hogy mit fog csinálni (mit fognak csinálni) a következő nap, s közben a sarkával egyenletes ritmusban dobol az alatta elhelyezkedő konyhaszekrényen. Máskor Hongbin magyarázatát hallgatja fényképezőgép-lencsék különbségeiről, blendékről és fókusztávolságokról, s közben egy újabb befejezetlen rajzát vizsgálgatja, melyet csak nem bír sutba dobni.


De legtöbbször Hongbin ágyán fekszenek. Jaehwan ujjai annyi csupasz bőrt fedeznek fel, amennyit csak tudnak, és ők ketten olyan dolgokon nevetgélnek, melyeket feleannyira sem találnának viccesnek, ha egyedül lennének. Mindez elborítja, elárasztja Hongbint; egy fuldoklónak érzi magát, aki olyan sokáig küzdött, hogy a felszínre érjen, hogy csak most vette észre, hogy ott is tökéletesen tud lélegezni, ahol éppen van.


Már alkalmazkodik is a környezetéhez. A park füvében fekszik és lehunyja a szemét. Nem törődik azzal, hogy mi történhet vele. Száz és száz képet gyűjt össze, hogy egy újat készíthessen, ezer különböző időpontból alkot egy összefüggő történetet, mely egy mély lélegzetvétellel kezdődik és végződik; egy olyan levegővétellel, amit akkor szívsz be, mikor rájössz, hogy milyen egyszerű is életben lenni.


-     - Nem idegesít, hogy a szomszédod ilyen késő éjszaka ordíttatja a zenéjét? – ilyesmiket kérdez Jaehwan.


-     - Nem is hallom, mikor velem vagy – feleli Hongbin.


Mert Jaehwan szavai mellett a világon minden más köddé oszlik, és ők ketten egyedül maradnak. Közelebb kerülnek az égbolthoz, mint az lehetséges lenne, olyan közel, hogy Hongbin úgy érzi, hogy ha kinyújtaná a kezét, a csillagokat is le tudná akasztani. De inkább a helyükön hagyja őket, mert egykor a csillagok által számították és mérték az idő múlását, és ez az oka, hogy tudja, hogy hány perc, hány óra telt el azóta, hogy Jaehwan ujjai legutóbb végigkövették a gerince ívét.


És ezt fontos tudni.





Egy olyan éjszaka következik, amikor Jaehwannak más dolga akad. Meglepő módon azon kívül is van élete, hogy Hongbin profilját tanulmányozza az ujjaival és a ceruzáival.


Hetek óta ez a legelső éjszaka, hogy Hongbin egyedül van a lakásában, mikor az ablakán át már a sötét égboltot látni. Az ágya közepén helyezkedett el. Már túlságosan is hozzászokott az érzéshez, hogy valaki mellette ül, így egyedül nem tudja magát kényelembe helyezni. Nem alszik tökéletesen, mikor Jaehwan vele van, de jobban szokott és többet.


(Mikor Jaehwannal van, megfeledkezik a kezén éktelenkedő vágásról, és azt sem érzi a nyaka hátsó részénél, hogy figyeli valaki. Most azonban mindkettő emléke erőszakosan feléled benne, és így fél órán keresztül remegő kezekkel tisztogatja a fürdőszobában a vágást. Olyan óvatosan cseréli ki a kötéseket, ahogy csak tudja, és közben próbálja figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy van valami a tükör sarkában, pontosan a tükör sarkában, valami, ami minden mozdulatát lesi.)


Türelmesen várja, hogy eljöjjön a hajnali egy óra, mikor a szomszédja hazaérkezik, és hogy szólni kezdjen a tompa, zümmögő zene. Megnyugtatja, még ha idegesítő kéne is hogy legyen. Csak arra van szüksége, hogy legyen valami, ami emlékezteti, hogy van valaki a közelében, hogy van még valaki, aki létezik az épület tizenhatodik emeletén, valaki, aki dolgozni jár, instant ramyeont eszik és talán, de csak talán, szintén nem tud aludni.


Ül és vár és már fájnak a lábai, sajognak az ízületei a mozdulatlan üléstől, de csak vár.


Már hajnali kettő, három, négy óra van és sosem jön el, amire vár. Csend van, és Hongbin nem emlékszik, hogy történt-e már ilyen ezelőtt. Arra sem emlékszik, hogy vajon ő találta-e ki, hogy ez mindennapos szokása valakinek, akit alig ismer, mint ahogy korábban arra is képtelen volt rájönni, hogy Jaehwannak is biztos vannak reggelente teendői, és ez az oka annak, hogy mindig elmegy, mielőtt Hongbin felébredne, és hogy mindig csak a délután közepén tűnik fel a parkban.


Hongbin nem alszik, a nap felkel és csendben egy újabb nap kezdődik, mert az idő sohasem áll meg, hogy meggyászolja az elveszett dolgokat. Még annak a dalnak a kezdőhangjait sem siratja el, amelynek le kellett volna játszódnia, de soha nem csendült fel.

9 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a történet, köszi a fordítást! :D
    Eddig nem voltam valami nagy KenBin fan, de tegnap este, mikor elolvastam az első részt, egyszerűen beleszerettem a párosba *-* Nagyon várom a következő részt :3333

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy elolvastad!! Örülök, hogy ennyire tetszett! :)

      Törlés
  2. Eddig tetszik a történet. Köszi, hogy fordítod! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy elolvastad!! Örülök, hogy tetszett. :)

      Törlés
  3. Szia. Az első rész után engem nagyon megfogott a történet, szóval köszönöm a fordítást. :3 KenBint már régóta imádom, szóval örülök, hogy a saját nyelvemen is olvashatok végre valami jó irományt kettőjükről. ^^
    Csak így tovább, várom a következő részeket!^-^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, hogy elolvastad!! :) És örülök, hogy tetszett a történet. :)

      Törlés
  4. Köszönöm a fordítást.:D Még csak bele-bele olvastam, de az a pár sor amit elkaptam az tetszett. Megy könyvjelzők közé, és amint lesz időm elolvasom az egészet.:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy el fogod olvasni! :)

      Törlés
  5. Szia~
    Már régebben elolvastam csak valamiért nem sikerült kommentet irni ^^"
    Nagyon tetszik és ügyes fordítás :)) Mikorra várható a következő rész?

    VálaszTörlés